Valamikor a rendszerváltozás környékén számos „hazafias” ténykedésem közepette arra is időt kellett szakítanom, hogy megírjak pár tucatnyi szócikket az Új magyar irodalmi lexikonba. Aki végzett már efféle munkát, az tudja, hogy a lexikonírókkal szemben a nyilvánvaló követelmény nem több és nem kevesebb, mint az, hogy a „szócikkről” mindent tudjanak, és ezt a „mindent” pontosan tudják. Nem sorolom fel sem élő, sem néhai írói „ügyfeleimet” és azokat az „intézményeket” sem, amelyeknek bemutatása a dolgom volt – csak egyet hozok ide:
UMIL II. kötet, 1527–28. oldal: Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben (németül 1886–1902, magyarul 1887–1901). Cikkem hossza – terjedelemre fizettek, méltánytalanul… – nincs negyven sor. Ám ha azt mondom, hogy „benne van” vagy két-három heti munkám, egyfelől igazat mondok, mert tényleg ennyi ideig kotlottam a Széchényi Könyvtárban, másrészt meg füllentek: ez inkább volt élvezet a számomra, mint munka.
Megjegyzem, hogy azért nem dolgozhattam otthon, mert ugyan kinek volt meg ez a száz-egynéhány éves, bőrbe kötött, vörös-arany-fekete, illetve zöld-arany sorozat, ez a csodamű? Reprintje se készült, és persze hol volt még az ingyenes internetes hozzáférés. Az ember tehát odacipel magának a kutatóasztalához vagy négy vaskos kötetet, hármat támasztékul használ, és a kis asztali lámpa fénykörében elmerül az aktuális négy-ötszáz lapos könyvben. Mondjuk ebben: Az osztrák tengermellék (Görcz, Gradiska, Trieszt és Isztria)…
A kiadvány adatai elképesztőek. A 21 „magyar” kötetben 572 közlemény található, és vagy tízszer ennyi rajz. A körülbelül száz magyar szerző között ott van a magyarhoni főszerkesztő Jókai (hatalmas szövegekkel), Mikszáth, Benedek Elek, Rákosi Jenő, Eötvös Károly, a századvég legjobbjai tehát, amiként az illusztrátorok soraiban is a legnagyobbak: Mednyánszky, Barabás, Zichy, Munkácsy stb. Ezeket fölkérni, munkára és a határidők betartására szorítani, javításokra rávenni… Jókai írja meg – több minden más mellett – mindazon „magyar” fejezeteket (nyelv, eredet, história, családélet, népköltészet, mitológia, humor stb.), amelyeket ma is kedvvel lapozgathatunk, ha a „magyar kód” mibenlétén merengünk.
És talán köztudott, hogy párhuzamosan jelent meg a magyar és a német sorozat, aminek kapcsán nem haszontalan megjegyezni, hogy Magyarországról világnyelven ezelőtt ilyen nagyságrendű összefoglalás nem készült. De ennél azért nagyobb baj, hogy azóta se – pedig éppen ezekben a hetekben (ha éppen nem ünnepeljük is) kell észlelnünk, hogy száz éve szűnt meg az Osztrák–Magyar Monarchia. A Wekerle-kormány 1918. október 31-én mondja fel azt a kontraktust, amely 1867-ben, akkor éppen félszáz éve megköttetett.
És most meg ülök, és nézem a térképet. Mert a mai mindennapokban, a régi Magyarország végpusztulásának centenáriuma körül oly sok mindenre emlékezünk – Horthy Miklósra mint a monarchia flottájának utolsó főparancsnokára és a gyulafehérvári táncoló románokra, Doberdóra és Károlyira, helyére került Tisza István szobra, könyv jelent meg Héjjas Ivánról, film készül Szamuelyről stb. De a Monarchiáról nemigen esik szó. Mi is volt ez a kivételes államalakulat „önmagában”, és a létét hogyan is értelmezzük a magyar történelem horizontján, mi maradt meg belőle, és mi lenne, ha…
Nézem a térképet, és hatalmas, sokszínű foltot látok, amely Svájctól Oroszországig, Németországtól a Balkán közepéig terjed. Vagy 680 ezer négyzetkilométer, egyetlen európai (ha az…) ország nagyobb nála, természetesen az Orosz Birodalom. 18 államalakulat közössége, a 18-ból mindössze egyetlen, éspedig a legnagyobb „rész” a Magyar Királyság, és ki tartja számon ma nálunk eredeti formájában, mondjuk, a Krajnai Hercegséget vagy a Tiroli „hercegesített” Grófságot? Egyetlen mai utódállam sem hasonlít akkori önmagára, talán még formára a leginkább Csehország, ha nagyvonalúan szemet hunyunk Morvaország és a Szudéta-vidék bekebelezése fölött.
A Monarchia volt Európa legnagyobb politikai egysége, és olyan külpolitikai tényező ez a Nyugatot Kelettel összekötő tér, amelynek hangsúlyváltozásait szüntelen belső konzultációk előzik meg. A lényeg persze az, hogy a Monarchia különböző fokozatú autonómiák föderációja, ami a folyamatos gazdasági és kulturális integráció záloga. Ha lesz hozzá pár évszázada. Hát nem lett.
A Monarchiától mint politikai, közigazgatási és közjogi formációtól senki nem vitathatja el az eredetiséget. Az új- és legújabb kori Európában példátlan ez a – kényszer szülte – vállalkozás. Rengeteg vád érte, amíg fennállt: léte kihívás volt minden európai hatalom számára, és a belső kritikai hangok nem mindig igazságosan hárították a modern civilizáció szellemi válságtüneteit a birodalmi intézményrendszer bürokratikusságára, konzervatív nehézkességére, az államszerkezet elemi reformellenességére.
Ma a százéves földabrosz színkavalkádját nézve és a letelt évszázad minden nyomorúságától lelkünkben és zsigereinkben roncsolódva hadd engedjünk a nosztalgiának. Ez a birodalom sok minden mellett – nyugodtan állíthatjuk – polgári létforma kerete is volt. Azé a polgári világé, amely a XIX. század során lett a történelem meghatározó aktora. A citoyené, akinek emancipációjához, gazdagodásához, világismeretéhez, kreativitásához, szellemi függetlenedéséhez, kulturális igényeinek kielégítéséhez, a mindennapi tolerancia kifejlődéséhez és gyakorlásához, morális világképének regulázásához stb. ez az államalakulat felfoghatatlanul sok lehetőséget nyújtott.
A mi monarchiánk élhető és végtelenül tágas világ volt. S talán nem árt észben tartanunk nekünk, magyaroknak azt sem, hogy az újkorban ekkor integrálódtunk egyenrangú státusban a nyugat-európai államok közé. Ami persze nem tüntette el egy csapásra kulturális-civilizációs hátrányainkat, de lehetősége nyílt a felzárkózásnak az együttlét semmivel nem pótolható közegében. Csak idő kellett volna hozzá…
Tágasság? Ugyanaz a historizmus és szecesszió Bécsben, Prágában, Nagyváradon és Budapesten, fröccs és spriccer, Arany János évente jár Karlsbadba, noha cseh figurái aligha bírják rokonszenvünket, ugyanazok a vasalások a bledi vasútállomáson és a pozsonyin vagy a beregszászin, ha halljuk, hogy jelentős esemény lesz a bécsi operában, vonatra ülünk Kolozsváron, és megyünk meghallgatni, a „kötelező” muskátli az osztrák és magyar indóházak ablakaiban, olvassuk a cseh–osztrák–zsidó Kafkát, a magyarul perfekt horvát Krležát (aki akkor nyeri meg a Monarchia összhadseregi vívóversenyét az altisztek között, amikor Horthy a tisztekét), micsoda mélységeket rögzít a klagenfurti születésű és Brünnben (magyarul Börénvásár, Morva Őrgrófság) iskolázódó Musil, miféle mozgásokat Joseph Roth és Martin Pollack, és ugye ott van Čapek meg a többiek légiója.
És tessék csak megszámolni, hogy Ottlik Iskola a határonjában hány monarchikus náció gyermekei senyvednek a kőszegi cőgerájban. Gyerekkorom kedves könyve volt Gáspár Ferenctől a Negyvenezer mértföld vitorlával és gőzzel, egy szilágysomlyói magyar fregattorvos kalandozásai a világtengereken… A magyar tenger…
És mi lenne, ha…? Hagynám most a történelmet, elég, ha tudom, hogy nagyszüleim emlékét nem kellene négy utódállamban kutatnom, a saját szülővárosomhoz sem kellene országhatárt átlépnem… És most olvasom egy kolozsvári magyar portál megragadó eszmefuttatását, melynek tárgya: milyen lenne a mai monarchia futballválogatottja? Čech, Alaba, Kadlec, Rosický, Modrić, Rakitić, Džeko, Mandžukić… Itt magyarként még a „fakóba” sem volna szégyen bekerülni. De ki lenne a szövetségi kapitány?