Elvonón volt a pszichiátrián. Váltás ruhát tett a táskájába, lelépett a kórházból, elment anyagot szerezni. Mindegy volt, mit, csak üssön. Visszafelé átöltözött a buszon, így a kamera már egy másik ember érkezését rögzítette. Átváltozott, mint a kaméleon. Gábor többet drogozott bent, mint kint, a fél pszichiátriát rászoktatta. Úgy gondolta, az a feladata, hogy másoknak is megtanítsa, milyen jó. Élvezzék végre ők is az életet.
Gábor története: Harmincéves. Kábítószer hatása alatt elkövetett csoportos fegyveres rablásért került börtönbe. Bár otthon kényeztették, tele volt energiával, kereste a veszélyes helyzeteket. A Kispest NB I-es csapatában focizott, de rossz társaságba keveredett. Az első füves cigarettától még rosszul lett, aztán mert hetente járt a hajógyári-szigeti bulikra, rászokott a drogra. Öt-hat év után már nyomott mindent: füvet, extasyt, ginát, bélyeget, korongot, speedet. Következett a tűmánia: a heroin, a kristály. Árulta is a kábítószert, kidobó volt az éjszakában, pörgött az üzlet, napi 70-80 ezer forintot keresett, és nyolc év alatt 17 milliót el is vert. Amikor nem volt pénze anyagra, lopott, hazudott, odáig süllyedt, hogy egy lépcsőházban pisztollyal hárman elvették egy gyerek telefonját. Piti bűn, tényleg az alja az egykori fényes életnek. Három év fegyházat kapott, egy év két hónap után szabadult. Tíz hónapja tiszta, a református egyház által fenntartott Ráckeresztúri Drogrehabilitációs Központban él, innen nemsokára a Válaszút Misszió által támogatott lakhatásba került, ahol további egy évig élhet. Nem szabad visszamenni a régi környezetbe, mert az ember gyorsan visszaesik, mondja. A Válaszútban segítenek neki védett munkahelyet találni, és csak havi 10-15 ezer forintot kell fizetnie a lakhatásért. Félre tud tenni, összeszedheti magát. Azt tervezi, internetes kereskedőcéget indít. Van egy kisfia, miatta akar meggyógyulni, neki szeretne mindent megadni.
Attila története: Negyvenéves, tizenöt éven át volt intravénás heroinista. Tíz évre volt szüksége, hogy leszálljon a heroinról, akkor állt át a biofűre. Tízéves korában már drogozott, mert a fű hatékonyabb és olcsóbb volt, mint az alkohol vagy a cigaretta. A kínai anyaghoz az Orczy téren olcsón hozzá lehetett jutni. Volt egy herbálboltja, ezt 2012-ben betiltották, azután kezdett otthon marihuánát termeszteni. Nem megbukott, hanem feldobták. Kábítószerrel való visszaélés miatt öt hónapig ült előzetesben. Tudta, ha kiszabadul, folytatja. Bent az emberben sok feszültség halmozódik fel, utána megérdemli a pihenést, a szórakozást. Jelenleg ő is Ráckeresztúron él. Hat éve van élettársa, aki iszik és drogozik. Kislányuk húsz hónapos, miatta fog leállni. Sok barátja járt már itt, a fele talpon maradt, a fele meghalt. Azt mondja, aki ilyenkor folytatja, azonnal túl is adagolja magát, de aki hülye, az haljon meg. Ahhoz, hogy az ember leálljon, szükséges a betegségtudat, a bűntudat, a beismerés, ennek előhívásához pedig a segítség, az erősítés. Nagy adósságot kell lerónia.
Áron története: 32 éves, egy hónapot ült előzetesben nemi erőszak gyanújával. Jó ügyvédje volt. Nehéz gyerekkor, sok szülői verés. Hatodikos volt, amikor megismerte a marihuánát, majd az extasyt, aztán jött az LSD, a speed. Intravénás használó lett, a közösen használt tűtől végül hepatitis C-fertőzött. Most már kezelik. Építőipari bádogosnak tanult, nyolc évig Németországban dolgozott, már menyasszonya is volt, egyenesbe látszott fordulni az élete, de a kábítószer miatt mindent elveszített. Kellett a drog, hogy jobban felpörögjön, el is várták tőlük a 10-12 órás műszakban. Amit megkeresett, mind elment az anyagra. Többször volt terápián, de egyszer sem akart igazán leállni. Most Ráckeresztúron próbálkozik, ha onnan kikerül, menne a Válaszútba. Nem szabad visszatérni a régi társaságba, erősíti meg ő is.
Krisztián története: 34 éves, csoportos rablásért két és fél évet ült. A szülei elváltak, anyja kényeztette, mindent megengedett neki. A kábítószeresek egyik felét gyerekkorában agyonverik, a másikat agyonszeretik. A börtönben lett függő, előtte csak füvezett, bent rászokott a kokainra. Kint folytatta. A füvesek azt gondolják, hogy bármikor abbahagyhatják, de csak hiszik. Aztán veri őket a víz, ha nincs, és aztán már minden jöhet. Krisztián szakmája szakács, cukrász. A drogozás miatt veszítette el a munkahelyét, aztán tíz évig dílerkedett, amiből rendkívül jól meg lehet élni, már ha az ember nem nyúl a cucchoz. Csakhogy ilyen díler nincs. Négy gyermeke van, három lány és egy fiú, mindannyian nevelőszülőknél. A legidősebb kilenc-, a legkisebb egyéves. Egy éve külön mentek a szintén drogos élettársával, aki elutazott Olaszországba. Krisztián az utcára került, akkor elvették tőle a gyerekeket. Hat hónapja él Ráckeresztúron, egy évre tervezi. Még nem mer kimenni. Nem hiszi, hogy egyedül vállalni tudná a gyerekeket.
Sok drogoson csak akkor lehet segíteni, mondják egybehangzóan, ha hagyják, hogy elérje a legmélyebb pontot, amikor már semmi más nem számít, csak az anyag. Azért mindenre képes. Kilökik az utcára, a lépcsőházban húzza meg magát, mindenki otthagyja, hiszen csak addig menő, míg van kábítószere, amit meg tud osztani. Aki nem hal bele, erről a pontról kaphat esélyt elindulni felfelé.
A négy férfi mindegyike úgy szabadult a börtönből, hogy a büntetésük ideje alatt sem kellett felhagyniuk a szenvedélyükkel. Bár nem szokás beszélni róla, a magyar börtönökben is jelen van a kábítószer. A legutolsó, számszerű adatokkal szolgáló felmérés azonban 2008-ban készült. Paksi Borbála szociológus arra hívja fel a figyelmünket, hogy a 2008-as vizsgálat óra jelentős változások történtek a magyar társadalom drogérintettségében: míg 1995-ben a 16 éves diákokra vonatkozó fogyasztási adatok alapján Magyarország a legkisebb drogérintettségű országok közé tartozott (az európai ranglistán hátulról a harmadik helyen volt), tehát igen jól álltunk, 2011-re a magyarországi diákok körében a valamilyen tiltott szert valaha kipróbáló diákok aránya meghaladta az európai átlagot (az európai átlag 18%, a magyarországi érték pedig 20%). A felmérésekből az is kiderült, hogy a fogvatartottak között jóval magasabb a kábítószer-fogyasztók aránya, mint a lakosság átlagában.
Takács István Gábor a Társaság a Szabadságjogokért drogprogramjának munkatársaként tette közzé 2010-ben Börtön és kockázatok című kutatásának eredményét, amelyben foglalkozott a börtönbeli kábítószer-használattal és annak kezelési módjaival. Riportalanyai arról számoltak be, hogy minden második rab fogyasztja a legális pszichoaktív szereket, a Rivotrilt, a Dormicumot, a Xanaxot, amelyeket a börtönorvos is felír, ha valaki elvonási tünetekről panaszkodik. Egyikük szerint: „Sokat vesznek be. Tehát nem az, hogy egy-két szemet, hogy jó nyugodtak legyenek, vagy ne gondoljanak haza, hanem bevesznek húsz, harminc szemeket, meg fölszívják orrba.” A riportalanyok arról is beszéltek, hogy a börtönben leggyakrabban használt anyag a fű, a partidrogok ugyanis túlságosan felpörgetnek, a heroin pedig letompít. Ezeket a tüneteket az őrök észreveszik.
Az utolsó felmérések óta azonban nagyot változott a világ a kábítószerek piacán is. A klasszikus szereknek befellegzett, a szintetikus drogok tarolnak, fogyasztóik sokszor azt sem tudják, de nem is érdekli őket, hogy mit vesznek, szívnak, szúrnak.
A tiltott pszichotrop anyagokat tartalmazó, úgynevezett C lista bevezetése óta folyik a vegyi háború. A szintetikus drogok készítői újabb és újabb anyagokat kevernek, hiszen tízezer variációt is lejátszhatnak, csak épp a hatásukat nem ismerik. Már nem a fű, a kannabisz a divat a börtönökben sem, hiszen azt bonyolultabb és kockázatosabb bejuttatni, mint a szagtalan porokat, tablettákat. Fliegauf Gergely pszichológus A börtön és a kábítószer kapcsolata: európai és hazai kriminológiai helyzetelemzés című, 2010-ben megjelent PhD-értekezésében rögzíti: a magyar börtönparancsnokok nem is tagadják a kábítószer-probléma jelenlétét, illetve hogy az intézetekbe minden erőfeszítésük ellenére bekerül a drog.
Megkértük tehát Gábort, Áront, Attilát és Krisztiánt, saját tapasztalataik alapján mondják el, milyen úton.
Kemény, látványos elvonási tüneteik a heroinistáknak vannak, a többi droghasználóra az erős vágyakozás, a hangulati változás, a nyugtalanság a jellemző, mondja Attila. Az elvonással küzdő kábítószeresek sebezhetőek, ezt a zárkatársak ki is használják. A tünetekre nyugtatót, altatót ír fel a börtönorvos, amivel bent kereskednek, így arra az a többség is rászokik, amely addig nem volt függő. A rabok együtt drogoznak, ami azért fontos, mert ha közös a bűn, nem dobják fel egymást. Továbbá közös az anyag is, aki szerzett, megosztja a többiekkel. A dizájner drogok világában már nincs szükség nagy pakkokra, egyszerre bejuttatható akkora mennyiség, amennyi négy-öt embernek egy hétre is elég.
A rabok havonta kétszer kaphatnak csomagot, ebbe ügyesen be lehet csempészni. Kinyomják a fogkrém elejét, oda töltik be – a tubus simán átmegy az ellenőrzésen –, és volt, hogy a Nutellájába keverte a család, meséli Áron. Átadhatják a rokonok is a beszélőn, mert a dizájner drogot a kutyák nem szagolják ki. Krisztián a beszélőre dupla alsónadrágot húzott, és amikor visszatérőben ellenőrizték, egyszerre tolta le a kettőt. Közte voltak a tabletták. Ügyvédek is beviszik, kihasználva, hogy őket nem motozzák meg. Az egyik börtönben a fodrász hordta be, beletette a nyírógépbe. Krisztiánnak pedig az egyik őr segített. Rendelt három-négy karton dohányt, amelyik pakkon X volt, abban valóban dohány volt, az az őré lett, a többiben érkezett a speed, fű, kristály. Az őr alkalmanként 30-40 ezer forintot keresett a szállítmányon, ez volt a hallgatás ára. A buliban csak egy-két őr van benne, de azt minden rab tudja. Előfordult, hogy az őr is be volt állva, a kutyának kellett jelenteni – meséli nevetve Krisztián.
Bár a leveleket, telefonokat szigorúan ellenőrzik, kis furfanggal az üzenetek, a megrendelések kijuttathatók. Áron úgy írta meg a leveleit, hogy a szavak első betűjét összeolvasva kint tudták, mire van szüksége. A zárkában a kábítószert a konnektorba dugta, kimélyítette a lyukat, abban elfért 15-20 gramm, ami húsz napra elég volt. Fliegauf Gergely dolgozott börtönőrként is, ismer más trükköket: belövik az udvarra csúzlival, vagy barna gyurmába csomagolják. A kutya unottan megszagolja, az őr pedig kutyaguminak nézi. Takács István Gábor beszélgetőtársai is arról számoltak be, hogy a kábítószerek a büntetés-végrehajtási intézményekbe látogatáskor, csomagban, az őröktől vagy olyan civil munkásoktól kerülnek be, akikkel a rabok munkájuk során érintkeznek. A börtönben nincs pénz, de folyik a kereskedelem. A drog cserealapja a dohány, a kávé, a tisztasági szer.
Paksi Borbála tanulmányából kiderül, hogy a fogvatartottak között a bekerülésük előtt drogokat rendszeresen használók 70 százaléka úgy gondolta, ha akar, a bv intézetekben hozzáférhet valamilyen tiltott droghoz. Bár Magyarországon 2004 és 2007 között stagnált a droghasználók száma, a börtönökben 2004 és 2008 jelentősen, 31,5-ről 44,8 százalékra növekedett azoknak a férfi fogvatartottaknak az aránya, akik a bv intézetbe bekerülésüket megelőzően fogyasztottak valamilyen tiltott drogot. Ez a civil népességen belüli arány három és fél, négyszerese. Az adat annak fényében is riasztó, hogy a kábítószer hatása nem számít enyhítő körülménynek, vagyis nem lehet ezzel védekezni a bűncselekmény súlyának elbírálásakor.
Fliegauf Gergely azt mondja, a büntetés-végrehajtás rendszerében tabuként kezelik a drogkérdést. (Ezt alátámasztja, hogy a téma feldolgozásával kapcsolatos segítségkérésünket a bv elhárította, azt válaszolták, szolgálati feladataik nem teszik lehetővé az anyag elkészítését.
A fogvatartottak egészségi adatairól nem vezetnek nyilvántartást.) Vannak sokkal rosszabb helyzetben lévő országok is, mondja a pszichológus. A mexikói Topo Chico börtönben februárban 49, kisebb bűncselekményekért fogva tartott rab égett halálra két banda összecsapása nyomán. Szinte hír sem volt a világsajtóban. A hatóságok a börtönben ötcsillagos szállodák színvonalát idéző világot találtak, amelyet a kartell és az őrök együtt építettek fel. Moldovában igen magas az intravénás szerhasználat miatt a HIV-pozitív rabok száma, Ukrajnában pedig a gyógyszereket a rabok maguk osztják. Albániában minden rab kap Metadont, ami szintetikus opiát. Bár ilyenek Magyarországon nem fordulnak elő, mindennek a csírái már megtalálhatók. Ha valóban ilyen veszélyes lenne a helyzet, annak jelentkeznének a közegészségügyi jelei. Magasabb lenne a HIV- vagy a hepatitis C-fertőzöttség, és ha léteznének bent kartellek, a lázadás is megjelenne. A drogért ugyanis a nagy haszon miatt bent is harc folyik. Mindeközben a hazai börtönök vezetése komoly küzdelmet folytat a helyzet javításáért. Egyelőre nem sok sikerrel.
A magyar börtönökben a kábítószerfüggő rabok, ha elvonási tüneteiket jelzik, gyógyszert kapnak, enyhe nyugtató tablettákat, amelyek azonban hamar függőséget okoznak. Főleg, ha az előírt fél helyett reggel-este két-három szemet vesznek be. Ennek a kávéval együtt olyan a hatása, mint a speednek. Nagyon sokan rajta vannak, mondja Fliegauf, a börtönben a drog jelen lévő szubkultúra, a fizetőeszköz, ezen keresztül próbál mindenki beilleszkedni a rendszerbe, főleg ha már kint is ezen élt. A kábítószer fogyasztása egyes romák körében már tízéves korban elkezdődik, ebben nyilván szerepe van a kisebbségi létnek is. Vannak, akik úgy érzik, hogy jobb nekik a börtönben, és olyanok is, akik azt sem tudják pontosan, miért vannak bent. Minderről nem a büntetés-végrehajtás tehet, hiszen ezen akkor sem tudnának változtatni, ha a börtönőrök fizetését a duplájára emelnék. Ez ugyanis nem pénz, hanem kultúra kérdése. A környező világ nihilizmusra, sértettségre tanítja erre őket.
Eszter története – epilógus: A Magyarországi Református Egyház által fenntartott Ráckeresztúri Drogterápiás Otthon vezetőjének meggyőződése, hogy mindenkinek jár egy esély. A gondozottaik fele meggyógyul, ez nagyon jó eredmény. Havonta egyszer az istentiszteleten valamelyik volt lakójuk tartja a prédikációt, elmondja, hogyan sikerült talpon maradnia. Ebből a többiek erőt meríthetnek. Victorné Erdős Eszter saját útján jutott el ehhez a hivatáshoz. Jó családban élt, negyedik gimnazista korában mégis csavargott, elszökött otthonról, rossz társaságba keveredett, bár, mondja, soha nem drogozott. Tizennyolc évesen, 1977-ben tért meg, ezt elmondta a Moszkva téri banda tagjainak, a barátainak is. Nem zavarta, hogy kinevetik. Beiratkozott a teológiára, Rákosszentmihályra járt templomba, csöveseket, drogosokat hordott oda, ketten le is szoktak. Az önkéntes drogmissziója később is megmaradt, a szülei lakásában folytatta.
Lelkész lett, és amikor 1983-ban az állam felhívta az ökumenikus tanácsot, hogy az egyházak foglalkozzanak a deviáns fiatalokkal, Bartha Tibor püspök felkérésére csatlakozott a Kallódó Ifjúságot Mentő Misszióhoz, a titkára lett. Először nem gondolt arra, hogy drogosokkal foglalkozzon, inkább a gimnáziumból kiugrott fiatalok érdekelték, akik mögött nem állt család, sodródtak, elsüllyedtek. Csakhogy ők szinte mindannyian kábítószerfüggők is voltak, igaz, akkor még a gyógyszer, a szipuzás volt szokásban. Így tanulta meg lassan, a maga tapasztalataiból, hogy mit kell tennie.
Ráckeresztúron a betegek nem kapnak gyógyszert, csak eleinte kevés izomlazítót, hogy ne legyen rohamuk, szemben az Amerikában szokásos „hideg pulyka módszerrel”. Ott nem adnak semmit, hagyják kínlódni a drogost. Eszter azonban a humanitárius pszichológia híve, azt mondja, szenvedtek már eleget ezek az emberek, enyhíteni kell a fájdalmaikat, de nem úgy, ahogy a kórházakban, ahol szedálják a beteget. Az sehová nem vezet. Ráckeresztúron nem mondják a betegnek, hogy mindenről ő tehet, hiszen felelős ezért a körülötte lévő mikrovilág, a család is, és belejátszik a saját adottsága. Eszter szerint senki nincs náluk véletlenül. Huszonnégy órás terápián gyógyítanak, nem csak a nyolcórás munkaidőben. Nem foglalkoznak azzal, mit fizet ki a fenntartó. Ha valakinek orvos kell, ügyvéd, ha rosszak a fogai vagy adósságai vannak, akkor melléállnak, segítenek. Náluk nincs konfliktus, nincs balhé, nincs konfrontatív stílus, mert az elfogadásban hisznek, a kapcsolat erejében, függetlenül attól, hogy valaki börtönviselt, esetleg kétszeres gyilkos. A gesztusok a fontosak. Azt mondja, minden páciensük potenciális börtönlakó, legfeljebb nem bukott le.
Tizennégyen dolgoznak a ráckeresztúri intézetben, majdnem mindegyikük egykori páciensük. Amikor bebizonyosodott, hogy a kinti életben sikeresek, akkor hívták vissza őket.
A példa, hogy fel lehet állni, a többieknek is erőt ad. Egy év jár itt mindenkinek. Az egyik kirázza a kisujjából, a másik csúszva teljesít. Eszter azt mondja, a hit ehhez kevés lenne, kell mellé a tudomány is. Mert lehet, hogy a szomszéd is jól gyógyít, de a szakember azt is tudja, mit miért tesz. Ha valaki elmegy, nem járnak utána. Azzal engedik el: telefonálj, írj, ha akarsz, de ne érezd úgy, hogy muszáj.