Egy kisfiú benyúlt a Kecskeméti Vadaskertben a ketrecbe, a vemhes szurikáta megharapta a kezét, ezért ijedtében vagy dühében földhöz vágta a kisállatot, és az elpusztult. A szurikáta vagy négyujjú manguszta kicsi és kimondottan aranyos, barátságos állat, amikor nem vemhes.
Az esetet hosszabban érdemes és kell is elemezni. El lehet jutni például arra a következtetésre, hogy a mai gyerekek nem ismerik a természetet, mivel elsősorban képernyőn látják, így fogalmuk sincs arról, milyen az élő állat. Mire képes, és mit bír ki. Például, szemben a rajzfilmek újraéledő szereplőivel, azt nem, ha földhöz vágják.
Ez a tudatlanság már a falusi gyermekekről is elmondható, mivel nem járnak ki a házból, mert idejekorán odaültetik őket is a képernyő elé. A szomszédunk kislánya, bár már hatéves, és kertes házba született, és ott él azóta is, sikít, ha lepkét lát, továbbá retteg a kutyáktól, pedig soha nem ártottak neki. Ez az iszony nem veleszületett, hanem tanult viselkedés, ugyanis az édesanyja is hasonlóan érez, és mondogatja ugyan, hogy „kislányom, ne félj!”, ennek azonban nincs foganatja. A gyerek pontosan érzékeli az édesanyja érzéseit.
Visszatérve az elpusztult szurikátára és meg nem született utódaira: tudható, hogy a kisfiú a tiltó tábla ellenére nyúlt be a ketrecbe, és bár előfordulhat, hogy nem tud olvasni (mint sokan, akik kikerülnek az iskolából), ám aligha ez a magyarázat. Inkább az, hogy ez a kisfiú úgy szokta meg, hogy ő megteheti azt is, amit nem szabad.
Lehet persze, hogy csak a kezelhetetlen csibészek néhány százalékába tartozik, amely minden generációban fellelhető, még a legkonzervatívabb nevelési rendszerben is, de egyre gyakrabban kell szembesülnünk azzal, hogy ebbe a kategóriába sorolható az ifjak többsége. Gyakran halljuk, hogy a mai gyerekek elviselhetetlenek, hisztisek, fegyelmezetlenek – és főleg el vannak kényeztetve. Mindent megkapnak, miközben nincs velük szemben semmiféle elvárás. Ez a közbeszéd és a közvélekedés, és fogadjuk el, hogy a többség nem téved.
Valóban tudjuk, hogy a mai gyerekek mások, csak még azt nem tudjuk, hogy ebből a másságból végeredményben jó vagy rossz származik-e. Hiszen nem lenne tragédia, ha a gyermekeink jóval kevesebb szorongással és jóval nagyobb bátorsággal, rugalmassággal élnék majd az életüket, mint a szüleik, és nem csak annyiban lennének mások, hogy más szabályok szerint működnek.
Ennek azonban jelenleg csekély az esélye, legalábbis ami a mai ifjak egy részének életmódjából látszik. Gondolhatunk itt a felelősségvállalástól való irtózástól a fel nem növésre való hajlamig. És felmerül, hogy erről nem ők, hanem elsősorban a szüleik tehetnek.
A kormány a következő évek, évtizedek legfontosabb feladatának a gyermekvállalás ösztönzését, a demográfiai helyzet javítását tűzte ki célul. Ehhez számtalan intézkedést társít majd. És legyen igaza, legyen ez a megoldás arra, hogy megszülessenek a tervezett, de korábban valamilyen okból meg nem született gyermekek!
Csakhogy a gyermeknemzéssel és szüléssel a dolog még nem zárul le. Az utódot fel is kell nevelni, méghozzá lehetőleg úgy, hogy boldog, sikeres ember legyen belőle. És ez nem rajta múlik, hanem azokon a felnőtteken, akik élete során körülveszik, akik megtanítják a szabályokra, az önfegyelemre, az akaraterőre, a törekvésre, a lemondásra és a reális célokra, amelyeket elérhet.
E tekintetben egyelőre nem állunk valami jól. Nemcsak mi, itt a Kárpát-medencében, hanem sehol a művelt és fejlettnek mondott világban.
Vagyis miközben szidjuk a gyermekeket, hogy milyen rosszak, talán előbb meg kellene nevelni a szüleiket. Vagy inkább megtanítani őket arra, hogy mit hogyan tegyenek. És mit ne tegyenek! Ez a mai középnemzedéknek már csak azért is dolga, mert azok, akikre a jövőt építjük, az ő gyermekeiknek a gyermekei lesznek. Vagyis a szüleiket ez a generáció nevelte fel. Így a kis szurikáta halála közvetve az ő lelkükön is szárad.