A kilencvenes évek elején, amikor Francis Fukuyama amerikai historikus lefújta a történelemnek hívott meccset, és túlzott önbizalommal kihirdette a történelem végét, a liberális demokrácia egyértelmű győzelmét a kommunizmus felett, számosan elkedvetlenedtek. Mostantól, amíg ember az ember, mindig ebben a rendszerben kell élnünk? – tették fel kérdésüket a kételkedők.
Az élet azóta már ezerszeresen megcáfolta ezt a nagyotmondásban valóban kiváló ítéletet. A történelem folyik tovább: háborúk robbannak ki, békekötések születnek, negyedszázaddal ezelőtti távlatból még nem is gyanított veszélyek keletkeznek, a politika színpadán új társadalmi erők jelennek meg, amelyek egyre hatásosabban lépnek fel a megszokott berendezkedés ellen, miközben a hagyományos nagy pártok alól fokozatosan csúszik ki a talaj.
Melyek azok a csoportok, amelyek készek az utóbbi évtizedekben leszerepelt elitektől átvenni a hatalmat? Az egyik ilyen a populista – szó szerint „népszerű” – politikai mozgalom. A liberálisoknak minden, amit sokan osztanak, az gyanús. Persze az ilyen ideológiát vallóknak nincsenek központi szervezeteik, nincs világraszóló akciótervük.
Sőt még akár egymással is vitáznak. Az ellenfeleik politikájának egyik elemét kiemelve bélyegeznek populistának valakit. Ez a ragyogó fegyver ugyanis állandó védekezésre készteti az ellenfelet, a lenéző jelzők ellen kényszerül harcolni. Gyakran még populista politikát folytató erők sem akarják vállalni az irányzatot, ki akarják kerülni a liberálisok részéről rájuk zúduló vádakat.
A nép akaratát kifejező csoportok vissza akarják hódítani a politikai, gazdasági, kulturális hatalmat attól a szűk elittől, amely már rég leszerepelt. Túlzottan hozzászoktak a hatalomhoz.
A nevükben néppártiak vagy szociáldemokraták váltógazdaságot üzemeltettek, amikor meg nem ment egyedül, akkor megköttetett a nagykoalíció köztük. Ezek a pártok politikájukban már annyira hasonlítanak egymásra, hogy a külső szemlélő alig tud valami eltérést találni.
A liberális oldal azzal védekezik, hogy a populizmus ámítás, megtévesztés, megvalósíthatatlan ígérgetés, ravasz szavazatszerzési technika, amely csak a választók átverését szolgálja. És ha mégsem? Ha a populista mozgalmak mégis tudnak valami olyat mutatni, amellyel esélyük lehet a problémák megoldására? A populista pártok az elmúlt években sorban aratták a sikereket.
A legjelentősebb országban, az Egyesült Államokban januárban két éve lesz hatalmon Donald Trump, akinek számos döntését lehet vitatni, viszont az amerikai gazdaság szárnyal. Egyszerű, mindenki számára érthető jelszavakkal operál. „Make America great again!” – hangzott kampányígérete. Tegyük újra naggyá Amerikát! – és azóta is érvényt akar szerezni ennek a kereskedelemben, a fegyverkezésben, a diplomáciai kapcsolatokban.
Kína kiemelt ellenfél, Trump nem habozott, és megindította ellene kereskedelmi hadjáratát, amelynek még nem látjuk a végét. Technológiai fölényét kihasználva a fegyverkezés területén is helyre akarja tenni a feltörekvő Pekinget, hogy vitathatatlanná tegye Amerika szuperhatalmi státuszát. Ez találkozik azoknak a rétegeknek az érzelmeivel, ha akarjuk, nemzeti büszkeség iránti vágyukkal, amelyek Trumpra szavaztak.
Mi változott a múlt heti amerikai félidős választások után? Gyakorlatilag semmi. Természetesen az Egyesült Államok kormányozhatósága szempontjából jobb lett volna, ha Trump megőrzi a többséget a képviselőházban is, de így sincs baj. A gazdasági döntéseket már elfogadták, a második két évben hátra vannak még a külpolitikai kérdések, de ezekben a szenátus játssza a nagyobb szerepet, ahol a republikánusok biztos többségben vannak.
Trump is fellélegezhet: az első ciklusában alkotmányos eljárás nem fog indulni ellene, hiába a demokraták nagy hangja, kevesen vannak ehhez. Vannak olyan elemzők, akik szerint a populizmus nem más, mint az elitek harca a hatalomért. Ennek a küzdelemnek az egyik kulcsfigurája Donald Trump, aki saját bőrén érzi, hogy az elitcsere korántsem megy egyik napról a másikra, türelem és kitartás kell hozzá.
Brazíliában más a helyzet: október végén Jair Bolsonarót azért választották meg az ország elnökévé, mert a politikai elit a végletekig elhasználódott. Új, tiszta ember kellett, és több mint ötvenmillióan Bolsonaróra adták voksukat. A januárban hivatalba lépő elnöknek nemcsak a politikacsinálók lecserélésének kell nekigyürkőznie, hanem az egész új elitet kell hatalomba emelnie. Kemény dió lesz, vigyáznia kell az elődök által elhelyezett aknákra.
Első számú feladata, amelyet a választók követelnek tőle, a harc a mindent elborító korrupció ellen. Igazságügy-miniszterként maga mellé emelte a kenőpénzügyekben példás ítéleteket hozó bírót, Sérgio Morót. Elrettentéssel is lehet harcolni a korrupció ellen, de ez kevés, az egész társadalomban kellene új szemléletet meghonosítani, ami különösen problémás, és nem egy vagy két elnöki ciklusra szóló feladat.
Európában is számos helyen gőzölög a populista konyha. Nagy-Britanniában a két évvel ezelőtti Brexit-népszavazás volt az egyértelmű jele annak, hogy elkészült a „fogás”, a nép kinyilvánította akaratát, nem kér az Európai Unióból. Közép-Európában is lobog a tűz, ahol egyre több rendszert – főleg nyugatról – bélyegeznek meg a populizmus vádjával.
Lengyelországban Andrzej Duda államfő és a PiS párt a főbűnös. Csehországban a Babis–Zeman-párosra tekintve felmerül a populizmus vádja. Természetesen Magyarországot vizsgálva is, amikor már kifogytak az összes degradáló jelzőből, előállnak azzal, hogy Orbán Viktor a populisták királya.
Nem szabad elfelejtkeznünk az unión kívüli Recep Tayyip Erdoğanról sem, aki régóta azon munkálkodik, hogy nem a liberális demokrácia szabályait alkalmazza hazájában, Törökországban. Az egyik alaptételhez azonban hű maradt: majd húsz éve minden választáson győzelmeskedett konzervatív-iszlám pártja. A két és fél éve elkövetett puccskísérlet megtorlása miatt sok külföldi támogató elfordult tőle, de azért nekik be kell látniuk, hogy elhelyezkedése és súlya okán Ankara megkerülhetetlen a közel-keleti kérdésekben.
De nemcsak Európa „demokráciából fejletlen részein” dívik a népakarat figyelembevétele és annak beépítése a politikába, hanem a demokrácia őshazájának számító déli felén is. Idén nyáron Olaszországban robbant be a hatalomba két igencsak eltérő színezetű, ám rendszerellenes párt, a Liga és az Öt Csillag Mozgalom.
Túlzsúfolt személyvonat Újdelhi közelében. A földrésznyi állam nemzeti önrendelkezését tette politikája sarkkövévé
Fotó: Reuters
Kormányzásuk pár hónapja alatt az Európai Unió úgy tekint rájuk, mint ostromlott erődre, amely csak ideig-óráig tarthatja magát.
A fenti országokban egy közöset találtunk, mégpedig a globalizmussal terjedő multikulturalizmus elutasítását, a saját szuverenitásuk védelmét. A nemzet-, az önazonosságtudat ápolása, a kulturális másság megőrzése és elutasítása annak a liberális felfogásnak, hogy Európa a népek hatalmas olvasztótégelyévé válik. Ez a gondolat már számtalanszor megdőlt, mégis erőltetik, fittyet hányva arra, hogy Európa a különböző befogadott népcsoportok asszimilációs kudarcaitól hangos.
Ne feledkezzünk meg a legnagyobb országról, Indiáról, amely még 2014-ben vett „populista fordulatot”. Narendra Modi miniszterelnök a földrésznyi állam nemzeti önrendelkezését tette politikája sarkkövévé. A világ legnagyobb demokráciájában a Made in India az első számú jelszó, hazai ipari és technológiai termékekkel akarják felvenni a versenyt a globalizált világban.
Modi a külpolitikában megpróbálja egyensúlyba hozni az amerikai és az orosz kapcsolatokat.
A nép elsődleges igénye a biztonság – számos társadalomkutatónak ez a véleménye. Aki ennek ígéretével lép fel, és tesz is ennek érdekében, az eséllyel indul a hatalom megszerzéséért folyó versenyben. Például a Fülöp-szigetek két éve megválasztott elnöke, Rodrigo Duterte.
A kérdés számára az volt: narkóországgá válik-e hazája, elsüllyed-e a nemzete a drogok kábulatában? Európai fülnek borzasztó, de szabad kezet adott a halálbrigádoknak, szemet hunyt a rendőrség „túlkapásai” felett, hogy mindenféle jogi procedúra mellőzésével bármely kábítószer-kereskedőt és -fogyasztót akár meg is ölhetnek.
Duterte Davao kormányzójaként már egyszer eljátszotta ezt, akkor ott sikert ért el. Jelenleg négyezer körül van az ilyen módon likvidált drogdílerek száma. A Fülöp-szigeteki elnök nem pályázik az emberjogi szervezetek elismerésére, viszont a Time amerikai magazintól már kapott egy borítóképet Megtorló felirattal.
A tömegek számára a korrupción túl Brazíliában is az egyik elsőrangú téma az ország biztonsági helyzete. Tavaly 62 ezer gyilkosság történt, ami az Egyesült Államokban elkövetett emberölések számának majd kétszerese. Ez azt jelenti, hogy Brazíliában óránként hét erőszakos emberölést követtek el. Bolsonaróra már a kampány alatt rásütötték, hogy a fasiszta katonai diktatúrát akarja visszahozni. Közben ő csak rendet akar.
Az állampolgárok fegyverviselését kívánja megkönnyíteni, enyhébb elbírálásban részesülnének azok a rendőrök, akik bűnözőkkel szemben fegyvert alkalmaznak. Januárban kezdi meg működését Mexikó új elnöke, akit baloldali populizmussal vádolnak, Andrés Manuel López Obrador, akit nevének kezdőbetűi után csak AMLO-nak hívnak, szintén a tomboló erőszak megfékezését ígérte hazájának. Évente mintegy harmincezer főt gyilkoltak meg Mexikóban. AMLO szociális intézkedésekkel támadja majd meg a szegénységet, amely szerinte az erőszakot táplálja.
A bevándorlás kérdése Európában vízválasztó. Ha hagyjuk, hogy a földrészt még több migráns árassza el, akkor aláírtuk saját halálos ítéletünket. Hogy ez mikor következik be, ötven vagy esetleg száz év múlva, mindegy. A demagógia, amellyel annyit vádolják a populistákat, épp azokra jellemző, akik behódolnak – különösen – a muzulmán bevándorlás előtt. Nem akarják meghallani a tömegek akaratát: eddig, és ne tovább! A másik vád szerint a populista rendszerek tekintélyelvű hatalomgyakorlása egyenlő az önkénnyel.
De vajon hogyan csinálnának rendet, ha mindenki azt teszi, és azt is teheti, ami neki tetszik? Éppen az urnák döntöttek így, a liberális demokrácia nagy vívmánya, a választás idézte elő a csapdahelyzetet, amelybe a demokraták kerültek. Most különböző köztes fórumokkal igyekeznek elítélni a szerintük populista államokat, az egykori döntéséért felülbírálni a népet. Vérbeli demokraták számára semmi sem lehetetlen.
A populista rezsimekre nehéz olyan jellemzőt találni, amely szinte mindegyikre igaz lenne. A hangsúlyokat különböző helyekre teszik. Az viszont megállapítható, hogy „rendszerelleneségükben” nem kérdőjelezik meg a kapitalizmust, majd mind a gazdasági liberalizmus híve. Európában is alig találunk olyan csoportosulást, amelyik fel akarná robbantani az Európai Uniót, ma már Marine Le Pen is óvatosan fogalmaz. Jobbá tenni viszont annál többen.
A populisták nem a haladás ellenségei, ezt a „progresszívek” akarják csak így beállítani, de a modernitás elszabaduló irányzatát azért pórázon tartanák. Mindegyik ilyen jelzővel illetett pártnak fontos a család és a haza, a szülőföld. Az európai liberálisok a populizmus világméretű megerősödését azzal magyarázzák, hogy ez egyenesen következik a 2008-as gazdasági válságból.
Kétségtelenül ez is szerepet játszott néhány országban, de mit kezdjünk azokkal az államokkal, ahol soha ilyen jól nem ment a gazdaság, mint napjainkban? Németország az AfD-vel, Svédország a „demokratákkal”, Hollandia Geert Wilders pártjával, de idesorolhatnánk Ausztriát is az FPÖ-vel, Dániát az ugyancsak populista beütésű néppárttal, az unión kívüli Svájcot a kormányzó UDC-vel.
Bár nem számít a gazdaságilag jól teljesítő országok közé, Franciaországban megtörtént az a csoda, hogy a Marine Le Pen-féle Nemzeti Tömörülés a közvélemény-kutatásokban lehagyta Macron elnök pártját. Talán nem kéne mindent a számokkal, mutatókkal indokolni. Halló fülekre lenne csak szükségük, hogy felfogják a mélyről jövő üzeneteket, de már erre sem képesek. Csak számolhatják, ahogy egymás után dőlnek el a dominók.
