N’Gokrónak 1901-ben 425 lakosa volt a fennmaradt adatok szerint. Volt viszont királynője: Yamousso, a baulé nép nagyasszonya uralta a jelentéktelen nyugat-afrikai települést akkoriban, a francia gyarmatosítás időszakában. Ma már többet mond a világnak az egykori falu neve: Yamoussoukróról, Elefántcsontpart (Côte d’Ivoire) 360 ezres fővárosáról van szó, amely hűségesen őrzi továbbra is az egykori királynő nevét. Ám valószínűleg soha nem válhatott volna a valaha szebb napokat is látott, kakaótermelőként világviszonylatban is jelentős, nyugat-afrikai frankofón ország első városává, ha nem itt született volna Félix Houphouët-Boigny országalapító. Az „Öreg”, a „Bölcs” a halála előtt tíz évvel, 1983-ban véghezvitte tervét a főváros, Abidjan „trónfosztását” az akkor kilencmilliós, de időközben robbanásszerűen benépesedő, ma már 25 milliós országban.
Miközben a tengerparti, földrajzi elhelyezkedésénél fogva is favorit Abidjan megmaradt Elefántcsontpart gazdasági központjának. Yamoussoukro esete korántsem egyedülálló. A világ nagy főváros-áthelyezéseinek sorába illeszkedik; ezeket magyarázhatja elnöki-uralkodói szeszély, ahogyan politikai, társadalmi, gazdaságföldrajzi racionalitás is. Egyes országok – és ez Afrikára különösen jellemző – etnikailag, vallásilag széttöredezettek, s egy népességrobbanás nyomán egyre komolyabb érvek szólnak a fővárosnak a belső országrészek felé költöztetése mellett, miközben az eredeti, jellemzően tenger-, illetve óceánparti főváros túlnépesedik, szlömösödik, kaotikussá, a bűnözés melegágyává válik. Abidjanban ma több mint négymillióan laknak, s ezzel még csak nem is számít különlegességnek a fekete földrészen. Yamoussoukróban viszont az ég felé tör a Miasszonyunk, a béke királynője bazilika, a világ legnagyobb temploma, amelyet 1990-ben II. János Pál pápa szentelt fel. Sokak erről az építészeti különlegességről ismerik Elefántcsontpart fővárosát.
Esküvői fotó készül az elefántcsontparti Abidjan egyik szállodájánál. Városból faluba
Íme a legfrissebb példa, amelytől hangos most az afrikai sajtó: mérföldkőhöz érkezett a tanzániai főváros átköltöztetése. Szeptemberben Kassim Majaliwa kormányfő hivatalát is áthelyezik Dar es-Salaamból Dodomába. Kis szépséghiba: az áthelyezésről 43 éve, még Julius Nyerere államalapító elnök idején döntöttek, s félmilliárd amerikai dollárnak megfelelő összeg mind a mai napig hiányzik ahhoz, hogy az államapparátus egésze áttehesse székhelyét. Mintha csak az elefántcsontparti példát másolnák Tanzániában, csak éppen a kontinens délkeleti felén, átellenben: a pár százezres, belső országrészbeli Dodoma a több mint négymilliós Dar es-Salaam helyére lép, hogy jobban megfeleljen a száz nyelv szabdalta, bábeli ország igényeinek. A metropolisz, Dar es-Salaam pedig marad a pezsgés, az ügyes-bajos üzleti ügyek elintézésének csomópontja Afrika keleti partjainál. Csak éppen a távolságok valamivel nagyobbak, elvégre Tanzánia kétszer népesebb Elefántcsontpartnál.
Tíz tanzániaiból hét-nyolc nem is élt még, amikor már döntés született Afrika egyik legélhetőbb országa fővárosának elköltöztetéséről. De mostanáig nemigen sikerült túllendülni a holtponton. „Nemrég az unokám, aki első osztályos, megkérdezte, miért Dodomát nevezzük Tanzánia fővárosának… Talán példát vehetnénk Nigériáról. Miközben mi csak piszmogunk, és nem jó szívvel búcsúzunk el Dar es-Salaamtól, a nigériaiak sohasem tekintettek vissza, amint csak a szövetségi főváros, Lagos elköltöztetéséről döntöttek 1975-ben – írta tavaly a Tanzania Daily News szerkesztője, Emmanuel Ntabaye. A minap Mustafa Sabodo indiai származású, tanzániai mágnás ötmilliárd amerikai dollárnak megfelelő befektetéseket ajánlott fel, hogy előmozdítsa a folyamatot.
Nigériáról valóban példát lehet venni – minden szempontból, pozitív és negatív értelemben is. Afrika legnépesebb és legfontosabb országáról van szó; a 182 milliós állam emberöltőnyi időn belül a világ harmadik legnépesebbjévé lép elő a demográfiai előrejelzések szerint, megelőzve az Egyesült Államokat, egyben felzárkózva Kína és India mögé. Nem beszélhetünk Afrika stabilitásáról Nigéria biztonsága nélkül, ám az utóbbi években a Boko Haram terrorszervezet destabilizálni tudta a muzulmán-keresztény törésvonal mentén vallásilag, illetve etnikailag és nyelvileg is megosztott nyugat-afrikai kulcsországot. A főváros Lagosból Abujába költöztetése 1991-ben komoly terheket vett le a kikötő-metropolisz válláról. A belső országrészbeli Abuja millión felüli település, Lagos pedig 16 milliós, egyre ijesztőbben bővülő gigapolisz – ez Nigéria különleges méreteivel magyarázható. Ám az arányok hasonlóak, csak a lépték más nemcsak Elefántcsontparthoz, de Tanzániához viszonyítva is.
Fekete-Afrika egy további kulcsországa a Dél-afrikai Köztársaság, amely – ugyancsak a kiegyensúlyozottság jegyében, de más utat választva – három fővárossal is rendelkezik a világban egyedülállóként. A kormányzati központ Pretoria, s gyakran ez jelenik meg a hírekben az ország szinonimájaként, ahogyan itt találhatóak a külképviseletek, így a magyar nagykövetség is. Bloemfontein, a „virágok szökőkútja” az igazságszolgáltatás központja a három hatalmi ág közül, Fokváros pedig a törvényhozásé. Ha Dél-Afrika ritka kivételnek számít is, a világ több mint kétszáz országának egyhetedére az jellemző, hogy nem a legnagyobb és legismertebb település a fővárosa. Ez laikusok számára is természetes egyes esetekben: aligha van újságolvasó, aki ne tudná, hogy az Egyesült Államok központja nem New York – amely még az azonos nevű szövetségi államnak sem fővárosa –, hanem Washington.
Az NDK-n kívül szigetet alkotó, blokád alá is vont Nyugat-Berlin sem lehetett az akkori NSZK, Nyugat-Németország első városa; ezt a szerepet évtizedeken át Bonn töltötte be. A tévénézők is felkaphatták a minap a fejüket, amikor az egyik műsorvezetőnk eltévesztette, és az olimpia helyszínét, Rio de Janeirót nevezte Brazília fővárosának Brazíliaváros helyett. Pedig ez utóbbi – ahogyan Abuja is – a tudatosan tervezett fővárosok egyik mintapéldája, a latin-amerikai térség egyik legélhetőbbnek tartott nagy települése, amely világhírűvé tette Oscar Niemeyert, Lúcio Costát és Roberto Burle Marx tájépítészt. 1956 és 1960 között Brazíliaváros 41 hónap alatt épült fel. Nincsen Copacabanája – hiszen tengerpartja sincs –, a Cukorsüvegnek is híján van, de a lakhatatlan metropoliszok gondjaival sem kell megküzdenie.
Almati helyett Asztana
„A rövidhírünkben szereplő város, Almati nem Kazahsztán fővárosa! Kazahsztán fővárosa jelenleg Asztana”, korrigálta nemrég a saját hírét az MTI egy ottani fegyveres támadás nyomán. „Régi reflexről” lehet szó. A Szovjetunió földrajzát az előző rendszerben tanultaknak automatikusan ugrik be Alma-Ata (azaz a mai Almati) az egykori Kazah SZSZK fővárosaként. Ám Nurszultan Nazarbajev, a közép-ázsiai országot negyedszázada, a Szovjetunió összeomlása óta vaskézzel irányító elnök másként gondolta. Noha maga Nazarbajev Almati környékén látta meg a napvilágot, a kiválasztott új főváros Asztana lett, a kormányzati szervek költözése pedig 1997 decemberében kezdődött meg. Az áthelyezés indoka hivatalosan az volt, hogy Almati periferikus fekvésénél és fejlődési korlátainál fogva – domborzati beszorítottsága, úthálózat túlterheltsége, környezeti problémái miatt – kevéssé alkalmas fővárosnak, míg Asztana (korábban: Akmola) nagy területe, központi elhelyezkedése, fejlett infrastruktúrája és kedvező környezeti állapota folytán megfelelő erre a szerepkörre. A döntésben ugyanakkor az is szerepet játszhatott, hogy a függetlenné vált, de többnemzetiségű Kazahsztán döntően oroszok lakta északi részét erősebben az országhoz kössék, elejét véve az irredenta törekvések megerősödésének – olvasható a Wikipédián, Kádár József egy cikkismertetésében.
