Előadások, kerekasztal-beszélgetések, újrahasznosított ruhák divatbemutatói alkották világszerte a Fashion Revolution Day rendezvényeinek gerincét. A kezdeményezés Angliából indult, miután 2013-ban kártyavárként omlott össze a Rana Plaza ruhagyár Dakkában, Banglades fővárosában. A szerencsétlenség – több mint 1134 halottja és 2500 sérültje miatt – az 1900-as évek óta történt legnagyobb ruhagyári balesetként vonult be a történelembe.
Azóta is gyakran történik egy-egy kisebb baleset, mert a távol-keleti országok olcsó munkaereje nem követeli meg a megfelelő körülményeket. Nemcsak a fizetések alacsonyak, de munkavédelem, baleset-biztosítás vagy szülési szabadság sincs. A nagy divatcégek pedig – különösen a fast fashion márkák – boldogan használják ki a kínálkozó költségcsökkentési lehetőségeket.
Ezek a márkák a világ nagy bevásárlóutcáiban, nálunk a budapesti Váci utcában kínálják hétről hétre újabb és újabb kollekcióikat. Üzleti stratégiájuk abból áll, hogy a neves tervezők évi négy-hat kollekciójából származó darabokat kombinálják, majd olcsóbb anyagokból, gyengébb minőségben megvarrva terítik az üzleteikben – egy évben 52 minikollekció kerül a polcokra.
A vevő el se tud gondolkodni, szüksége van-e az adott nadrágra/szoknyára/felsőre/pulóverre/dzsekire, hiszen a jövő héten már nem találja ott a megkívánt darabot. Ebből adódóan a korábbi „olyan tavalyi”, esetleg „olyan előző szezoni” kijelentésből mára a divatvilág eljutott az „olyan múlt heti” megállapításig, ami trendi körökben megbocsájthatatlan divatbűnnek számít.
A túlköltekezés persze ruhafelhalmozáshoz vezet (Angliában például 30 milliárd fontnyi soha nem hordott ruha lóg a szekrényekben), amelynek előbb-utóbb a környezet látja kárát. Az amerikai környezetvédelmi ügynökség adatai szerint évente csak az Egyesült Államokban több mint 15 millió tonna textilhulladék keletkezik, mert a ruhák 84 százalékát újrahasznosítás vagy jótékonykodás helyett rögtön a szemétlerakókba vagy az égetőkbe viszik. Hiába készül egy ruha természetes anyagokból, azt festették, hipózták, kémiailag kezelték, így bomlása során mérgező anyagokat bocsát ki.
A szintetikus anyagok esetében pedig száz, akár ezer évig is eltarthat egy-egy darab lebomlása. Nem véletlen, hogy ma a divatipar az olajágazat után a második legszennyezőbb iparág.
Ebből az elkeserítő körforgásból szeretne kitörni az egyre nagyobb tudatosvásárló-közönség, ám módszereik meglehetősen eltérőek.
Mengyán Eszter, a Vous főszerkesztője például egy éve bojkottálja a fast fashion üzleteket, és csak turkálókban költ. Elmondása szerint így nemcsak jobb környezetvédő, de nagyobb kreativitással is tud vásárolni. Ez utóbbit emelte ki Kolonics Melinda, a Háda marketingmenedzsere is, aki szerint a darabok hosszabb forgási ideje, az egyediség és ezen keresztül az egyéniség felfedezése a használt ruhák legnagyobb előnye.
„Sokkal több márkával dolgozunk, mint a ma megszokott fast fashion boltok, ráadásul minden darabunkból csak egy van, így biztosan nem jön szembe az utcán” – mondta el a szakember.
Magyarországon nagy hagyománya van a turkáló és vintage (az 1920 és 1960 közötti évek stílusa) boltoknak, ahol a darabáras ruhák árai egyeznek a fast fashion cégek akciós áraival, a kilós kiszerelésben pedig akár 199 forint/kg áron is be lehet szerezni a legfontosabb darabokat. „Használtság alapján szortírozzuk a darabáras vagy kilós ruháinkat. A darabáras üzletekbe az új vagy újszerű, a kilós üzletekbe az esetleg használtabb termékek kerülnek, viszont mindkét üzlettípusban a különböző márkák széles skálája található meg. A magyar vásárlók árérzékenysége miatt itthon jelenleg a kilós üzleteink a népszerűbbek” – jelentette ki Kolonics Melinda.
A magyar Fashion Revolution szervezet ugyanakkor a turkálók kapcsán úgy nyilatkozott a Lugasnak, hogy a másodkézből vásárlás sem feltétlenül fenntartható. „A tudatos vásárlás nem elsősorban bizonyos márkák bojkottjában rejlik, vagy hogy csak turkálóból öltözünk, sokkal inkább a jól megfontolt vásárlásban, hogy olyan darabokat veszünk, amelyekre valóban szükségünk van, jó minőségű, kényelmes, jól áll, jól érezzük magunkat benne.
A tudatossághoz a ruháinkkal való bánásmód is hozzátartozik, tehát hogy vigyázunk-e rájuk, milyen gyakran és mennyire környezetkímélően tisztítjuk, szárítjuk őket. Egy átlagos háztartás éves energiafogyasztásának tíz százaléka a ruhák mosására, vasalására és szárítására megy el” – magyarázta a helyzetet a szervezet képviselője.
A külföldi szakértők egyre inkább egyetértenek, hogy bár a divatbloggerek szívesen beszélnek turkálásról a fast fashion helyett, az valójában nem oldja meg a divatvilág problémáit, tekintve, hogy sokszor a fast fashion darabok kerülnek a használtruha-üzletek polcaira is.
Ezek viszont nem elég időtállók ahhoz, hogy néhány újabb felvétel után ne kerüljenek biztosan a szeméttelepre. Amerikában sok bolt úgy próbál segíteni a problémán, hogy csak a luxusdivat termékeit engedi be az üzletbe, amellyel azonban újabb gondot generál: a használtruha-exportot. Az ENSZ adatai szerint az Egyesült Államok a világ legnagyobb használtruha-exportőre, az összes leadott ruha negyven százaléka exportra kerül. Japán kapja a legszebb darabokat, Dél-Amerika a közepeseket, Kelet-Európa a rosszabb minőséget és a meleg ruhákat, Afrikába pedig az megy, amelyet senki más nem venne fel – de abból rengeteg.
Az 1980 óta növekvő export így többé-kevésbé tönkretette a helyi ruhagyártást. Ugandában például a vásárolt ruhák 81 százaléka volt másodkézből való egészen tavaly márciusig, amikor protekcionista intézkedések nyomán a Kelet-afrikai Szövetség (Burundi, Dél-Szudán, Kenya, Ruanda, Tanzánia és Uganda) 2019-ig betiltotta a használt ruhák behozatalát.
Tehát a használtruha-piac sem megoldás, ezért a szakértők másfelé keresgélnek.
Marie-Claire Daveu, a Kering egyik vezetője szerint „a divat fenntarthatóságának szent Grálja a zárt láncú kereskedés”. (A Kering a világ egyik legnagyobb luxusmárka-konglomerátuma, tulajdonában van például az Alexander McQueen, a Balenciaga, a Gucci vagy a Saint Laurent.) „Újra kell használni a régi anyagokat. Új ruhákat kell varrni a régi textilszálakból” – nyilatkozta a Vogue-nak. Csakhogy még legalább tíz év, mire a zárt láncú rendszer kereskedelmi forgalomban is használható lesz. Jelenleg ugyanis nem áll rendelkezésre olyan textilvegyészeti technológia, amellyel minden szál megtisztítható, és az anyag másként felhasználhatóvá válik. Létezik ugyan megoldás például a tiszta pamut esetében, de amint az bármilyen kémiai kezelésen keresztülmegy, a technológia már nem működik.
Így a tavalyi H&M fenntarthatósági kollekció kiemelt darabjaként árusított farmerekben használt 20 százalék újrahasznosított pamut volt a maximum, amelyet jelenleg „be lehet építeni” a ruhákba. A Levi’s és a textilstartup Evrnu tavalyi együttműködése nyomán készült farmerprototípus is csak keveréke az eredeti és az újrahasznosított pamutnak. A népszerű poliészterszálak újrahasznosítására pedig még ötlet sincs.
A Fashion Revolution elsősorban a fogyasztói hozzáállás megváltoztatását látja a felgyorsult divatkörforgás okozta problémák megoldására. A kevesebb több szem előtt tartásával a divat ismét visszanyerhetné valódi értékét. Coco Chanel nem véletlenül beszélt a változékony divatról és az örök stílusról.
Másolóművészek
A luxusdivat és koppintása a couture-rel egyidős. Az ipari forradalom tette lehetővé az addig csak az arisztokrácia számára elérhető kifinomult divat olcsóbb, utángyártott verzióját. Az 1900-as évek elején hamisítók százai érkeztek Párizsba, hogy titokban másolják a skicceket, amelyeket aztán Európa- és főként Amerika-szerte adtak tovább. 1914-re több mint kétmillió hamisított couture-márka varrta a gyengébb minőségű másolatokat. Később a divattervezők eltérően kezelték a kérdést. Christian Dior például szinte paranoiásan védte terveit, az utolsó változatot mindig láthatatlan tintával rajzolta, amelyet csak fekete fénnyel lehetett megnézni. Ezzel szemben Coco Chanel karrierje második felében kifejezetten örült a koppintásoknak (a háromrészes tweed Chanel-kosztüm a divattörténelem egyik legtöbbet másolt darabja). „Jó, ha másolnak. Az ötletek azért vannak, hogy kommunikáljunk velük”
– mondta egyszer.
Mára a hamisítás és a fast fashion által bevezetett másolás szinte a tisztelet jegyévé lépett elő. Olivier Rousteing, a Balmain kreatív igazgatója az Independentnek védte a másolásipar virágzását: „Chanelnek igaza volt, amikor azt mondta, hogy ha eredeti vagy, fel kell készülnöd a koppintásra. Nagyon tetszik, amikor látom a saját kreációmat a Zara kirakatában, amint azt Céline és Proenza Schouler vonalaival keverik.” Sokan persze nem értenek egyet Rousteinggel. Amikor Brian Lichtenberg például karikatúrát rajzolva az Hermés logójából felhasználta annak bizonyos elemeit, a francia luxuscég pert indított.
A hamisítványok esetében a megítélés még nehezebb. Az olcsó kínai darabokat általában mindenki elítéli. Egész weboldalak épülnek arra, hogy hogyan lehet egy Louis Vuitton vagy Gucci táskáról megmondani, hogy valódi-e (varrások, belső címke, betűforma, illetve egy Louis Vuitton esetében a hordás közben elszíneződött fül kérdése). A nem eredeti szégyellnivaló, ám ma már az olcsó beszerzés sem jelent feltétlen hamisítványt.
Donna Leon dokumentumelemeket is tartalmazó egyik regényében leírja, hogy Olaszországban teljes hamisítási lánc épült: Pugliában éjszaka ugyanazokban a gyárakban, ugyanabból a bőrből, ugyanazzal a varrással és logóval készülnek a „hamis” Louis Vuitton táskák, mint ahol és amiből a munkások nappal, hivatalosan dolgoznak. A terítés az utcai árusokon keresztül történik, a bennfentesek pedig azt súgják, hogy táskát Firenzében érdemes nézni, mert ott a hamis is „hamis”.