Régen azt mondták: elég, ha a férfi csak egy fokkal szebb az ördögnél! Csakhogy mára a nemi szerepek gyökeresen átalakultak. Mint sok másban, ebben is a nők jártak elöl, bár legtöbbször nem is önként, a háborúk vagy a társadalmi elvárások miatt kényszerültek férfias magatartásra. A férfiak pedig – talán, hogy kiegészítsék oldalbordájukat – az utóbbi évtizedekben egyre finomabb jelenséggé váltak. Lassan ott tartunk, hogy a gyengébb lett az erősebbik nem, tagjai nagyobb számban tanulnak tovább, hatékonyabbak és sikeresebbek, de ettől még nem feltétlenül boldogok nőként. A férfiak kerültek a libikóka túloldalára: aki trendi közülük, szinte áttetsző szépség. Úgy tűnik, a természet a nemek viszonyában is egyensúlyra törekszik.
Philip Zimbardo tavaly megjelent, Nincs kapcsolat – Hová lettek a férfiak? című könyve drasztikus változásokra hívta fel a figyelmet, melynek nyomán megszaporodtak a közbeszédben a születési nemnek megfelelő, férfias vagy nőies magatartás védelmezői. Bár Kozma-Vízkeleti Dániel család-pszichoterapeuta nem hiszi, hogy valaha is létezett aranykor a párkapcsolatok terén, állítása szerint átmenetet élünk. A korábbi kereteket lebontottuk, mert úgy tűnt, azok nem feltétlenül segítik az együttélést, az új kapcsolati modellekre azonban nincs kész forgatókönyvünk.
Nemzedékeken keresztül egyfajta minta érvényesült, az együttélésre vonatkozó tanácsok közt persze akadt ilyen is, olyan is – az „édes lányom, lehet egy férjes asszony boldog, csak az ura meg ne tudja” típusú élettapasztalatok például kevéssé segítették a párkapcsolatot –, de aki a közmegegyezésen kívül rekedt, az rosszul járt. Megszólták, kiközösítették. Manapság a hagyományos és kipróbált családmodell mellett a mozaikcsaládok számtalan variációja él és virul, ki-ki temperamentumához és kötődési szokásaihoz igazíthatja a számára megfelelő kapcsolati formát, és már a szinglit sem szólják meg. Sokfélék lehetünk férfiként vagy nőként, de ez a sokféleség már-már zavarba ejtő.

Philip Zimbardo
Korunk drasztikusan neveli le a férfit az agresszióról (ahelyett, hogy megtanítaná az indulataival bánni), de ezzel együtt érzékennyé, együttműködővé is teszi. A klasszikus macsóról úgy tartják, kevés érzelemmel elboldogul az életben, elég, ha felismeri, hogy éhes, esetleg, hogy szomorú, mert kikapott a focicsapata. Bezzeg a mai ideál minden nehézség nélkül, árnyaltan és kifejező módon beszámol a benne viaskodó érzelmekről. Ellentmondásos volna azt várni tőle, hogy közben még legyen határozott, rendíthetetlen és erős is? Társa, a nő cserébe megkapja, hogy legyen természetes – de azért nézzen ki úgy, mint akit skatulyából húztak elő – vagy takarékos, de egyben nagyvonalú, és elvárják tőle, hogy álljon helyt családanyaként, amúgy meg boldoguljon a versenyszférában.
Az ellentmondó elvárásokra tekinthetünk akár kihívásként is, de látunk-e hiteles példát a megvalósításra? Vannak-e a most férfivá és nővé érő fiatalok előtt használható példaképek? A tömegkultúra számtalan mintát rak elénk, de sok közülük hamis: némelyik olyan választási lehetőséget sugall, amely a valóságban nem is létezik, vagy olyan képekkel hat, melyeket nehéz reprodukálni. A modern kor szószólóinak jelszava, hogy bármit megtehetsz, csak azt felejtik el hozzátenni, hogy aztán ne lepődj meg a következményeken. Mert ha a betonkemény férfiakat készakarva otthagytuk a múlt században, ne csodálkozzunk, ha sok a feminin pasi. Férfi és nő csak egymás viszonyában, egymásra hangolódva értelmezhető: a nő megerősítheti férfiasságában, a férfi pedig nőiességében a társát. Ezért Kopp Mária, aki a boldog házasság titkait kutatta, feminizmus helyett familizmust ajánl a nőnek, főképp pedig, hogy dicsérje a férjét.