Nemzetközileg becsült tudós és a modernitás képviselője volt Németh Antal, aki 27 évesen a ma is forrásként használt színművészeti lexikont szerkesztette (1930), nehéz években vezette az ország első színházát, s rendezett kiváló előadásokat. Madách Tragédiájának megannyi színpadi változata mellett 1935 és 1944 között Németh László, Tamási Áron, Hubay Miklós személyében avatta drámaíróvá az új nemzedéket.
Aztán 1944 tavaszán távoznia kellett a színház éléről, de ősszel, amikor a parancs szerint a színház értékeit Németországba kellett szállítani, a színház műszaki munkásaival szövetkezve kövekkel pakolták, súlyosították a ládákat, így az értékes jelmezek, kellékek itthon maradtak. Mit remélhetett Németh a történelmi, politikai fordulattal? Azt, hogy méltányolt és becsült színházi emberként dolgozhat az új időkben. Nem ez történt.
Mint egykor a rádió főrendezőjét és a debreceni egyetem magántanárát igazolták, de az igazolóbizottság állásvesztésre ítélte. 1947. június 17-én a fellebbezési bizottság megsemmisítette a döntést, de addig a sajtóban megjelent rágalmak tönkretették a jó hírét, becsületét. Az állhatatos följelentő: Nagy Adorján, a Nemzeti tagja, 1945 után főrendező.
Igazolások káosza
A belügyi levéltár őriz egy testes anyagot (ÁBTL 3.1.9. V-1 104212), mely Németh Antal védelmében a tárgyalásokon elhangzott, illetve fel nem olvasott vallomások, nyilatkozatok és külföldről a bíróságnak küldött levelek gyűjteménye. Változatos névsor, így érdekes Németh védelmének színképe is.
A 19-es kommunista Baló Elemér Nemzeti-tagságára, a zsidó törvények idején is méltányos elbánásra hivatkozott, s egy általános, az igazolások káoszára utaló kritikával szolgált: „Ha a demokrácia befogadja Szekfű Gyulát [moszkvai nagykövet] Zilahy Lajost [a Magyar–Szovjet Művelődési Társaság elnöke] és még egy sereg hasonló nagyságot, ugyanakkor megbocsájt a kisnyilasoknak, sőt Zsabka Kálmán rongyos gárdista, turul vezér, fasiszta szervezőknek sima igazolást ad, rettentő igazságtalanság volna csak dr. N. A. kiebrudalása.”
Baló „tudós, gazdag tehetségű ember”-nek nevezi Némethet, ám tanúsága bírósági letétben maradt, és többszöri kérelmére sem idézték a tárgyalásra. Más tanúkkal is hasonlóan járt el a bíróság, Bajor Gizivel például, aki 1946. november 22-én írt levelet, de a nyílt tárgyaláson nem ismertették. Ebben olvashatjuk:
„Közismert, hogy igazgatásának első ténykedései közé tartozott, hogy a színházban arra érdemes nem árja származású művészeket szerződtetett. Zsidó írók árja darabjait – az akkori hangulat ellenére is – előadatott.” Hogy Németországban a Tragédiát és a Csongor és Tündét rendezte? Bajor válasza: „felsőbb utasításra történtek s ha ezeket szívvel-lélekkel végezte, ez csak magától érthetődik, mert vérbeli művész ezt másként nem is tehette.”
Gobbi Hilda többször és nyilvánosan beszélhetett: tízéves igazgatóságát elismerve, politika fölött álló művészi törekvéseit hangsúlyozva elmondta: „Őt magát és Major Tamást is 1944. március 19-én Németh Antal figyelmeztette, hogy menjenek valahova biztos helyre, a fizetésüket tovább fogja folyósítani. Mindketten állandó érintkezésben maradtak Németh Antallal, aki őket anyagilag segítette is. Szociális érzékű ember volt, mert azokon az alkalmazottakon, akiket származásuk szerint el kellett bocsátani úgy segített, mint pl. Gózon Gyulán, hogy feleségének [Berki Lili] felemelte a fizetését.”
1946. november 24-i dátummal Gózon is írásban nyilatkozott, de a tárgyaláson nem ismertették vallomását. Kárpáti Aurél kritikáiban olykor elvakultan támadta Németh Antalt és színházát, de a tárgyaláson elismerte: a direktor-rendező „csak művészi szempontokat látott”.
Major Tamás utódként a Nemzeti élén írásban és szóban 1945–46-ban öt alkalommal nyilatkozott: „Pénzzel segített és hamis orvosi bizonyítványt is szerzett számomra, hogy leplezhesse távollétemet, amikor bujkálni voltam kénytelen.” Az 1941-es frankfurti és berlini vendégjátéka alkalmával sem viselkedett politikusként, a művészi és nemzeti becsület ragján vezette társulatát: „nagyon meg voltam elégedve a viselkedésével” – mondta Major az 1946. június 16-i tárgyaláson.
Selmeczi Elek, a Szabad Nép munkatársa, 1944-ben Németh rendezőtanfolyamának hallgatója levélben tudatta: a lelkiek mellett micsoda segítséget jelentett, hogy katonaszökevényként a direktor Vadaskerti utcai lakásában talált menedékre. Selmeczi vallomását éppúgy nem ismertették, mint Somlay Artúrét, aki szerint „egyetlen értékmérője a tehetség volt és soha faji szempontok nem befolyásolták intézkedéseit. Fanatikus művész volt és a munka őrültje. Politika nem érdekelte.”
Újságírók, egyetemi tanárok, tanítványok, színészek 107 oldalas nyilatkozatfolyamából még egy vallomás: Szekfű Gyula, a jeles történész, aki a történelmi fordulattal bolseviki kegyben élte további életét, így véleményezte Németh sorsát: „…komoly érték, akire szüksége van országunknak […], kár lenne, ha most Németh Antal bármilyen oknál fogva elnémulna […], megnyerni kellene képességeit a megindult építőmunka számára.”
Levakarva a főcímlistáról
Nem volt szükség rá. A népbíróság első fokon elmarasztalta. Mint Selmeczi Elek személyes emlékekkel áthatott, tényeiben gondos, Némethről írt kismonográfiájában (1991) felderíti: a Keleti Márton vezette filmes klán erősen közreműködött, hogy Madách-filmje miatt Némethet politikailag lejárassák. Hazai vetítését úgy vállalta a filmes terjesztők céhe, hogy Németh nevét levakartatták a főcímlistáról. A galádság nyomán így Keleti filmje, A tanítónő indult az első, a 47-es cannes-i fesztiválon. Némethet igazolták, de pokoljárása ezután kezdődött igazán.
Színházban nem dolgozhatott, üdvös volt, hogy magántanítványai ne hivatkozzanak rá. A debreceni egyetem se igényelte tanárságát, az orosz nyelvet is megtanulta, mégsem taníthatott, feleségét, Peéry Pirit hol szerződtették, hol nem. Nyomorgott, könyvei, értéktárgyai eladásából tengődött, a lakását figyelték.
Németh Antal Tárogató úti otthonában az 1940-es években
Fotó: Nemzeti Színház archívuma
Később a Népművelési Intézetben bábügyekkel foglalkozott fillérekért, majd Zách János igazgató jóvoltából 1956 őszén Kaposvárra szerződhetett. A Csongor és Tündét, valamint A mi kis városunkat rendezte, melyben Tordy Géza indult színészi pályáján. Egy estére fővárosi alkotónak tudhatta magát: 1958 tavaszán Honegger Johanna a máglyán című oratóriumát rendezte. Engedélyezték, mert a papság elleni műnek vélhették, ám Johanna áldozatos halála: a jelen! Annyi gyalázatos ítélet után az oratórium a kádári bosszúhadjáratot asszociálta.
Németh Kecskeméten dolgozott, majd 1959 és 1965 között Pécsett. A színházban és felolvasó színpadi sorozatában olyan szellemi tágasságot nyitott, hogy nem győzte hárítani a hivatalnok elvtársak elnémítási akcióit. Megrendítő olvasni beadványait, kérvényeit. Utóbb nyugdíjának megállapítását kérte a munkaügyi minisztertől. Ha igaz, végül Gobbi és Várkonyi Zoltán szakszervezeti vonalon taposta ki a kedvezményes összeget. Hagyatékát rendezte a Széchényi-könyvtárnak, tanulmányban még összegezte Tragédia-rendezéseinek történetét, és 65 évesen a Csesztvén rendezett Madách-kiállítással egy kivételes európai magyar elbúcsúzott az élettől (1968. X. 28.).
Páger Antal tíz év múltán hazatérhetett Argentínából, s holtáig a Vígszínház ünnepelt művészeként élt, a Kamara diktátora (Németh elvakult ellenfele), Kiss Ferenc börtönbüntetését kitöltve vidéki színpadon és a fővárosban is játszhatott, Németh Antal pedig vétlenül, bujdosó szellemként koldulta megélhetését. Nevére, korszakára, emlékezetes előadásaira Major Tamás soha nem hivatkozott.
Rendezőnemzedékek nőttek fel úgy, hogy nevét se ismerték, ma sem ismerik. Ugyan miért? Kevés a bizonyosság, annál erősebb a sejtés: Németh Antal likvidálásával a keresztyéni magyar színházi élet folytonosságát kellett felszámolni, hogy a szovjet színjátszás mindenek feletti példájával Rákosi–Révai diktatúrája áthassa a magyar színi életet is.
Major testvére dr. Major Ákos volt, aki az 1947-es hírhedett kékcédulás választások törvénytelenségét is törvényesítette, és ’56-ban az ÁVH rettegett inkvizítorának, Péter Gábornak a védelmét is vállalta. De ha Major Tamás mellette vallott, miért nem segített egykori direktorának és pártfogójának? Major Tamás tartuffe-i lényének épp ez az ördögi természete.
Major érdeke volt, hogy kiiktassa, mert Németh jelenléte, működésének megsemmisítése politikai és művészi hadviseléssé emelkedett. A tanúk Németh társulatát is likvidálták. A rangos művészsor elejét említve: Jávor Pál, Uray Tivadar és Apáthi Imre távozni kényszerül, s hogy Bajor Gizi és Somlay elmenekült ebből a világból, az végzetesen jelzi azt a politikai-hatalmi légkört, amelyet a hazai színészetben Major uralt 1945 után.
Még az őt bújtató, kommunista Somogyi Erzsit is elbocsátotta, mert szemébe mondta vétkeit a direktori szobában éppúgy, mint a pártgyűléseken. Major a színi élet főfelügyelőjeként működött 1956-ig. Németh Antal erkölcsi-művészi magaslatról Major tekintélyét rombolta.
Ismerve Major kíméletlen módszereit, virtuózan alattomos praktikáit, gyaníthatjuk: ’56-ig az ő háttérjátéka volt, hogy Németh színház közelébe sem kerülhetett. Nyilatkozatokban vagy a főiskolán nem beszélt Némethről, mert 1945-től halálig (1986) a maga mítoszát építette. Mert potomság lett volna az ő hősiessége ahhoz mérten, hogy Németh micsoda politikai feszültséget vállalva mutatta be 1942-ben Hubay Hősök nélkül, majd Márai A kassai polgárok című darabját, aztán Zilahy Fatornyok című művét (1943).
Aczél mamelukjai
Holta előtt Major Tamás (A Mester monológja) néhány sorban bánom-forma mulasztását említi, de a tények mélységéről hallgat. Az ötvenhatos forradalom után Aczél György uralta a színházi életet. Elképzelhető lett volna egy igazgatói vagy rendezői értekezlet, ahol ő vagy hivatalnokai szónokolnak, és Németh tekintélyének súlyával ellentmond? Felrobbanthatták volna a Nemzetit, ha Németh jelen van a művészi életben?
Képtelenség. Ehhez politikai mamelukok gyülekezete kellett. Személyeskedő és alvilági játék, amelyet Aczél több mint három évtizeden át űzött a színi élettel. Németh egykor mert ellentmondani Hóman Bálintnak és más miniszteriális uraknak, akik például azért zaklatták, hogy Major Tamást többet foglalkoztassa, mert anyja, Majorné Papp Mariska a Horthy család belső körében is szervezte fia előrejutását. És taníthatott volna Németh azon a főiskolán, ahol a magyar dráma és a nemzeti színjátszás ügye megszűnt tan- és nevelési kérdés lenni? És ne feledjük: az 1946-os őszi tárgyalás népi ülnöke Aczél György volt.
Utóbbi időben Németh Antal életre támasztásának jó híreit halljuk. Lengyel György kiváló tanulmányát (Színházi emberek) és Balogh Géza Németh-portréját követően friss hír: Kaposváron az egyetemi negyedben lévő művelődési házat Németh Antalról nevezték el. Születésének 115. évfordulójára és félszázados halálára emlékezve pedig a Nemzeti Színház előcsarnokában Matl Péter szobrát avatják a magyar dráma napja alkalmából szeptember 22-én. Hatalmas hagyatékából Kávási Klára szerkesztésében az MMA kiadója ad közre válogatást.
Németh egykor ifjú szerzője, a most száz éve született Hubay Miklós írja: „Dévénytől lefelé nehéz víz van a Dunában.” Annyi más kiválóság mellett Németh Antal sorsa ma is nehezíti a vizet. Reményünk, hogy ébresztésének idejéhez érkeztünk. Mert tegnapi üzenete mai igazsággal harangoz a jövőnek: „A nemzet színháza lélek és szellemiség. Spirituális vár, melyet nemzedékek építettek, építenek, s amely nem készül el soha, mert maga az örökké fejlődő élet. Köveibe névtelen napszámosok és csillogó nevek építették belé vérüket, felőrlődő idegüket, egész elomló életüket.” (1937)
Elomlasztott életével Németh Antalt is a nagy építők sorában tudjuk.
