Aztán persze Márai nem ült vissza soha többé a törzsasztalához a Dérynében. Előbb ő szórta bele az óceánba imádott feleségének, Lolának a hamvait San Diegónál, aztán eldördült egy pisztolylövés, és az ő hamvait is odaszórták, Lola mellé. És itt maradt egy életmű, amelyet négy évtizeden át el akartak tüntetni, ki akartak iktatni a létezésből, a tudatból, aztán akik ki akarták iktatni, ma már reggeltől estig Márait idézik. Márait, aki így hitte:
„Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam, és az értelem szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.”
Itt maradt egy életmű, s persze itt maradt a Déryné is. A szerkesztőségbe levél érkezett egy napon, kedves, művelt, okos embertől, aki ezt írta:
„A belügyi levéltárban értesültem arról, hogy az ötvenes-hatvanas években a vidékre induló haknicsoportok (a szabadnapos művészek ORI-szervezte brigádjai) a Déryné presszóban gyülekeztek, s maguk is füstölték a szendvicset és a konyakot, míg meg nem érkezett értük a busz vagy a magánautó. De a hely becse szilveszterek idején emelkedett, írók, például Tamási Áron is ünnepelte itt az új esztendőt barátaival. Szeretettel köszönti Rezeda urat, A. L.”
Örült Rezeda Kázmér az ilyesféle leveleknek, annál is inkább, mert elhagyva élete zenitjét továbbra is állandó vendége volt a Dérynének, amely persze alaposan megváltozott azóta. Átépítették, korszerűsítették, áramvonalassá tették, értő kézzel, érző lélekkel. Összenyitották tereit, de meghagytak benne eldugott zugokat, bővítették lefelé, a pince irányába, épült a közepére hatalmas pult, mit körbe lehet ülni, meghitt fények simogatják a betérő vendéget, s leginkább kifelé, az utcára terjeszkedett a Déryné hatalmas, hívogató terasszal, ahol márciustól október végéig el lehet üldögélni, harsogó s kókadó napfényben, morzsolgatva délelőttöket, álmos délutánokat, bámulva a krisztinavárosi Havas Boldogasszony-plébániatemplom kedves sárga színét, s a szín mögött megbúvó súlyos históriákat.
Franczin Péter Pál kéményseprőmester 1647-ben született, valahol a napfényes Itáliában, s ő lett a török alól felszabadított Budavár legelső kéményseprője, s ez a hivatal fölöttébb nagy jómódot biztosított neki. Csöndesen éldegélt családjával saját házában, a Dísz tér 9. szám alatt, utóbb aztán az onnan induló utcát éppen az ő tiszteletére Kéményseprő utcának nevezték, majd Bástya utca lett belőle, most éppen Móra Ferenc nevét viseli. De ne szaladjunk ennyire előre!
Franczin uram nagyon félte a pestist (ki nem?), és fogadalmat tett: ha őt és családját megkíméli az 1692-es járvány, úgy zarándokútra indul a Piemont tartománybéli Re faluba, ahol a csodatévő Vérehulló Szűz Mária-kegyképet őrizték, s elhozza onnét annak másolatát. Így lett. Megúszta Franczin uram a pestist, elment gyalog Rébe, elhozta a kegykép másolatát, s a Vár alatti szőlejében kicsike fakápolnát építtetett, a képet oda helyezte el, majd 1711-ben meghalt a jó kéményseprőmester, oda is temették, kedves kápolnájának padlata alá. A fakápolna aztán leégett, de a kép megmaradt. Utóbb már kőből építettek köré kápolnát, s búcsújáró hely lett belőle, végül
XIV. Benedek pápa engedélyével és áldásával Havas Boldogasszony ünnepén, augusztus 5-én lett a Vérkápolna búcsúja.
Ebből a búcsújáró helyből, ebből a Vérkápolnából lett aztán a plébániatemplom, mert hát a szőlők eltűntek, a Krisztinaváros beépült, kellett egy nagyobb templom. Megnőtt hát a Franczin uram megálmodta kicsike kápolna, de a szentkép ott van ma is, a templom főhelyén. Itt, a krisztinavárosi templomban esküdött örök hűséget Seilern Crescence úrhölgynek Széchenyi István, itt keresztelték első fiukat, Bélát, de itt tartották keresztvíz alá Eötvös Lorándot is. Semmelweis Ignác is itt esküdött össze Weidenhoffer Máriával.
Aztán 1919. június 22-én Cserny József és egy falka Lenin-fiú az úrnapi körmenetet járó hívekre támadt, Dénes Artúr ügyvéd urat meg is gyilkolták, hát persze, valamit a kommunistáknak is hozzá kellett tenni a templom históriájához. És sokat orgonált a templomban Czigány György is, akire már Rezeda Kázmér is emlékezett, mert ahogy elütötte a harang a delet, Rezeda Kázmér nagyanyja odatette az asztalra a forró levest, nagyapja pedig belépett a konyhába, s megkezdődött az ebéd, amelynek elengedhetetlen velejárója volt a Játék és muzsika tíz percben a nagypapa Sokol rádiójából szólva, „aki kérdez, Czigány György”, és a kis Rezeda Kázmér erősen próbálta elképzelni azt a bácsit a rádióban, aki minden zenét ismer, és mindig egy olyan Jávor-bajuszos cigányprímást képzelt magának, nyilván a név miatt.
No, hát ezt a históriát mind-mind el lehet nézegetni a Déryné teraszáról, ám kétségtelen tény, ezért nem kellett volna átépíteni a régi, a füstös Dérynét. De az új tulajdonosok új séfet hoztak, és a Déryné konyhája alaposan megváltozott. Mondhatnánk, hogy a régihez képest jó irányba, ám ez nem volna igazságos, ugyanis a régihez képest ez nem lenne teljesítmény, ráadásul a réginek nem is volt konyhája. De most lett. És az a konyha jó konyha.
Rezeda Kázmér előszeretettel reggelizett a Dérynében, ahol rendkívül ügyes marketingfogással megváltoztatták a kádári idők „hideg virsli, meleg sör” gyakorlatát, és ember nem tudja, honnét beszerzett, roppanó, forró, mennyei bécsi virslit szolgálnak fel, hozzá házi kenyeret és sós vajat (a Déryné ma saját pékséget visz, kérem szépen!), ki kell mondanunk, efféle reggeliért maga Krúdy Gyula bácsi is betérne ide a Poldi bácsi Mélypincéjéből jövet.
Ha ebédre, vacsorára kerülne sor, el ne mulasszák az óriás bécsit vagy a marhapofát! Csak azért, mert egyszerűen hibátlan. Miképpen a különböző marhasztékek is azok. Erős még a Déryné kávéban, limonádéban és kiváltképp borban. No meg pincérben, mert azok a pincérek a Dérynében mindig mosolyognak. Van egy főúr, akit különösképpen kedvelt Rezeda Kázmér, ugyanis azzal a főúrral még a régi, a füstben úszó Dérynéből ismerik egymást. Nagy összetartozás az ilyesféle összetartozás. História van benne. Mint a helyben. Így aztán remélhető, hogy a Déryné meglesz akkor is, amikor Rezeda Kázmér elköltözik végérvényesen, s egy ifjú, kedvtelve üldögélve a napfényes teraszon, meg fog emlékezni majd őróla is.
E gondolat oly jókedvre derítette Rezeda Kázmért, hogy összeszedelőzködött, s elindult a Dérynébe, ahol várta egy könnyű bouillabaisse, az angus carpaccio, esetleg anchovies, sztékből egy kagosima, már ha bejött a lottó, ha nem, akkor „csak” egy bavette, s ha mégsem szték, hát legyen naked burger vagy lassan sült szegy, vagy az a bécsi talán… , a végére crème brûlée, netán fondant au chocolat, ki tudja? Mindehhez előbb Veuve Clicquot, már ha sikerült a lottó, mondom, ha nem, akkor Prosecco Bortolomiol Extra Dry, utóbb pedig legyen mondjuk egy Diplomatico Ambassador.
Na ugye…
(Vége)