Rezeda Kázmér elég öreg volt már ahhoz, hogy ismerje a régi Dérynét, de nem volt elég öreg ahhoz, hogy ismerje a még régebbi Dérynét. A még régebbi Déryné az Auguszt volt, mert az Auguszt végigköltözte az Attila utat, mielőtt kikötött mai helyén, a piac mellett, ahová aztán már Rezeda Kázmér is rendszeresen járt rizsfagyit enni. A Déryné volt az Auguszt valaha, még Márai Sándor is üldögélt ott, az egykori cukrászdában, s nyilván ott teljesedett ki benne az érzés, miszerint „Budán lakni világnézet”.
Aztán az Augusztot lebombázták, Márai kivándorolt, az Augusztot államosították, a cukrászdából presszó lett – nem sokkal később megszületett Rezeda Kázmér, aki ennek a környéknek volt lakója, s azzal verte meg a sors, hogy mindig jobban érdekelték a régiféle dolgok, mint a modern dolgok. Így aztán ismerte a Horváth-kert titkait.
… A Horváth-kert fái között már az este lopakodott. Először mindig ott lopakodott. A világ legkisebb kertje a Horváth-kert volt, de sehol máshol nem lehetett annyira eggyé válni a sötétséggel, mint ott. Ahogy lassan besötétedett, az Alagúttal szemközti rettenetes „toronyház”, az OTP-ház ablakaiban kigyúltak a fények, a hazaszállingózó lakók egyike sem vette észre, hogy valójában a Philadelphia kávéház főpincére csavarta feljebb a világítást, s a hűvösre tekintettel intett a pikolófiúnak, hogy gyújtson be a kandallóba.
Ady már ott ült a Horváth-kert felé néző asztalnál, a kirakathoz közel, és csak bámult a Budai Tornacsarnok felé, amelyben tornárok feszengtek éppen, és az Állami Főreálgimnáziumból hangos és vidám fiútestek lökődtek ki a Horváth-kert sötétjébe, hogy kényük-kedvük felé igazítsák, hajlítgassák, s ha másképpen nem megy, hát törjék az estét. Ady a papírja fölé hajolt…
„Június volt s ujjongtunk, nincs tovább, / Most gyertek, szabad mellü örömök / S pusztuljatok, bilincses iskolák. / De elcsitult a jókedv-förgeteg / S helyére ült a döbbent némaság: / Köröttünk már az Élet csörtetett.”
Aztán Szabó Dezső is megérkezett, komor, nagy, nyaktalan bikafejével, fújtatva, mint egy kitörés előtt álló tűzhányó, és leült a Philadelphia mélyén, a belső sarokban álló törzsasztalához. És azonnal írni kezdett.
„… – Adjunk inni Ferenc bácsinak!
Harminc hang bőgte utána, vad röhögés zuhogott a sűrű levegőbe, az öreget felültették a koporsójában, dermedt kezeibe nyomták az ősi vigasztalást. Az öreg széles száján még ott fagyott a régi mosolygás, de püffedt orra már borzasztó megindulásba torzult. Nagy, szürke szemei félig alásüllyedve néztek kifelé. Az öreget körültombolták, éljenezték, és az ördögi tánc tovább hullatta sorát.”
Mire a végére ért, már késő éjszaka volt. Az OTP-ház ablakaiban sötétség honolt, a Philadelphia is kiürült, Szabó Dezső hazament, Ady feszülettel, tört pohárral, hűlt testtel, dermedt-vidoran elnyúlt már az asztal alatt, a Budai Színkörből épp most lép ki Krecsányi Ignác igazgató úr, Vahotot játsztak ma este, a „Dalok a Bányarém című eredeti népregéből” ment mérsékelt sikerrel, sebaj, holnap a Huszárcsíny megy, az is Vahot, de azt szokták szeretni, aztán a Liliomfi Szigligetitől, hát kérem, azér’ meg egyenesen megőrülnek, nincs itt semmi baj, kérem – ezt Krecsányi Ignác igazgató úr gondolta hazafelé, és nem hallotta senki sem, akkor sem, amikor Krecsányi Ignác igazgató úr még élt és valóságosan hazafelé sietett a Budai Színkörből, és most sem, amikor már réges-régen halott, és hazafelé sietett a Budai Színkörből, amelynek helyén a Magyar Szocialista Párt első kerületi irodája volt, ami, lássuk be, nem egy jó csere. Ezek voltak a Horváth-kert titkai, persze nem az összes, de az összeset még Rezeda Kázmérnak sem volt joga elmondani.
És Rezeda Kázmér ismerte a régi Dérynét.
A régi Déryné presszó volt, az a fajta, amit az úgynevezett kommunisták találtak fel. A legfontosabb része ennek a találmánynak a dohányfüstízű étel. Ebből nagy választék volt a régi Dérynében. Volt dohányfüstízű szalámis és sonkás szendvics, dohányfüstízű dobostorta és puncsos mignon, és volt még dohányfüstízű dohányfüst, dohányfüstízű kávé, bordázott, vastag falú üvegpohárban, ami alatt kékes és rózsás színben játszott az alumínium kistányér, benne pedig ugyanilyen alumínium kiskanál, aminek szépen spirálba volt csavarva a nyele. És dohányfüstíze volt az estének, a Horváth-kertnek, az életnek, a pincérnő árva mosolyának.
A Déryné presszó elülső terében derék alkoholisták iddogáltak, kevertet, amelyről Őze Lajos óta tudható, hogy még nem tudták elrontani „ezek”, meg Hubit, meg cseresznyét, a fekete címkéset, vagy barackot, a barna címkéset, és rossz sört, melegen, miképpen a szocializmus védjegye nemcsak a füstízű puncsos mignon volt, hanem a hideg virsli, meleg sör összeállítás is, ami szintúgy megtalálható volt a Déryné presszóban, ahol a hátsó részben, a „puccos” felében, ahol a „szeparék” voltak, ott, a félhomályban hevesen csókolóztak azok, akik még azt gondolták, hogy nem mindegy.
Rezeda Kázmér ott üldögélt a barátaival, s mindezt bámulta, beleégett a lelkébe, és késő éjszaka volt már akkor, a Déryné is bezárt, Máté Péter volt a legutolsó vendég, mint mindig, ő zongorázott és ivott odabent, és akkor már régen le volt bontva a Philadelphia is meg a Budai Színkör is, de még a Budai Tornacsarnok is, és az Állami Főreálgimnáziumból előbb Werbőczy, majd Petőfi Gimnázium lett, és Rezeda Kázmér kezdte úgy érezni, hogy tényleg nem mindegy, és esetleg lesz még ebből az egészből mégis valami, és talán Márai is visszaülhet még a törzsasztalához.
(Folytatjuk)