Ábel kedvenc hónapja, mióta az eszét tudja, a december. Az persze jó kérdés, hogy az ember pontosan mikortól kezdi „tudni az eszét”, és hogy ez aztán tartós állapot lesz-e, vagy időnként azért lazít kicsit. Ábel tapasztalatból inkább ez utóbbira voksolna, de ezúttal tegyünk úgy, mint rossz úszó a tengerparton: ne menjünk bele mélyebben! Egyébként is, a „kedvenc” fogalma egyfajta érzelmi viszonyulást takar, az érzelmeké a főszerep, az ész csupán statiszta.
Meg hát, ha van hónap, mely az érzelmek virtuóza, akkor az vitathatatlanul a december. Még úgy is, hogy nekünk, magyaroknak azért igencsak fals hanggal kezdődik, tekintve, hogy száz éve az erdélyi románság éppen e hó első napjára hirdette meg gyulafehérvári nagygyűlését, amelyen úgy döntött: albérlőből főbérlővé válik, az eredeti tulajdonost pedig az alagsorba száműzi. S ha már ennek meg kellett (?) lenni, mennyivel inkább illett volna hangulatilag a ködös-borongós november végéhez, mint a kipirult angyalarcú, hópelyhekkel ékes decemberhez. Tényleg, mibe került volna egy nappal hamarabb megtartani ezt az összeruccanást?! Nem mintha ez változtatott volna bármin is, de mégis. Néha az árnyalatok is számítanak. Nem kellene évről évre rögtön alagsori hangulatban kezdeni az amúgy vidám decembert…
Hangsúlyozom: ez kizárólag magyar szemszögből nézve van így, miközben a románok számára a dátum (bár a véletlen hozta) ma már valószínűleg a szimbólum rangjára emelkedett: december elseje egy új kezdet napja, amikor a nemzet elindul az „önmegvalósítás” útján. (Ha ma lenne, holtbiztos, hogy ezt sulykolnák a szónokok – a hidegtől piros arcú Juncker elnök úrral az élen.)
Amúgy ez az önmegvalósítás valahogy nem akar kiteljesedni („valami nem kerek”), legalábbis erről tanúskodik az a sajtóban csekély nyilvánosságot kapott megmozdulás (Ábel is csak az anyjától értesült róla), mely során egy akármilyen román nacionalista csoportosulás tagjai (fékek és ellensúlyok hiányában) még így, száz év múltán is szükségét érezték annak, hogy üvöltő zeneszó és fátyoltalan zászlók kíséretében végigcsörtessenek csendes székelyföldi kisvárosok főutcáin, és belesüvöltsék az éterbe, hogy: „Erdély román föld”. (Hogy ez így van-e, az persze csak akkor derülne ki, ha a kövek beszélni tudnának.)
Mivel székely részről nem hangzott el semmi, a jelek szerint a legrosszabb vitapartnerrel – önmagukkal vitatkoznak. Ábel gyermekkorában ilyen otromba gesztus elképzelhetetlen lett volna. Az iskolában néhány mondat erejéig ugyan megemlékeztek a hajdani gyulafehérvári eseményről, de ez is csupán egy volt az emléknapok sorában. A kommunistákban mintha lett volna annyi tapintat, hogy nemzeti ünnepként ne éppen ezt a napot tolják az erdélyi magyarság arcába. (Vagy talán nem szolgálta annyira az önsuvickolást, mint az általuk kijelölt fő ünnep, az augusztus 23.)
Jó, az 1944. évi román kiugrás napja sem fűtötte fel a sokat próbált magyar kebleket, de a megemlékezésnek legalább nem volt magyarellenes éle. Még úgy sem, hogy az egykori esemény a maga idejében a véres – német és szovjet részvétellel is zajló – tordai csatába torkollott.
De hagyjuk is ezt a szerencsétlen napot, máris túl sokat foglalkoztunk vele, s még a végén árnyékban marad, hogy a december attól kezdve több mint négy héten át tartó móka és kacagás, játék és muzsika, önfeledt „ereszdelahajam”. A keblek ilyenkor túláradó szeretetben és vidámságban tobzódnak, mindenki jó és jobb lesz, aki nem, kissé az is.
Rögtön elsőként a Mikulás kopogtat be kajla botjával, s a gyerkőcök némileg tanácstalanul dalolják, hogy: „Télapó itt van, hó a subája…” Mert hát akkor most Mikulás vagy Télapó? S ha piros az a suba, miért énekeljük át fehérré, egyáltalán, mi van?! Ábelnek az idén szembesülnie kellett ama szomorú ténnyel is, hogy nagyobb gyerekeit lassan már nem foglalkoztatja ez a dilemma, csak a kicsi látja úgy még mindig, hogy a király nem meztelen. Csupán ő bizonygatja mintegy önmagának, hogy: Kell léteznie a Mikulásnak, mert ha nem, akkor ki hozza a csomagokat?! Ti mind itt vagytok a szobában, azt megfigyeltem, s mégis… Ábel mosolyogva öleli magához: Igen, valóban titokzatos dolog ez…
S a nagyobbak is mosolyognak, és egy szóval sem mondanák, hogy nem, nincs itt semmi titok. Mert nem akarják elrontani a kicsi örömét. S bár nem tudják, a magukét sem. Így szép ez a történet. De önfeledt öröm és hancúrozás már nincs, felnőtt komolysággal veszik tudomásul, hogy az idén is megjött az öreg. S a kicsi is visszafogottabb. Ábel pedig szomorúan elmélázva nyugtázza, hogy az elmúlás az élet rendjéhez tartozik.
Alighogy elcsitulnak a Mikulás keltette hullámok, az emberek máris özönlenek oda, ahonnan a felemelő karácsonyi érzést várják: a bevásárlóközpontokba. Advent a várakozás ideje. Először arra várunk, hogy a „pulykapénz” (?!) megérkezzen a számlánkra, aztán meg hogy valami olyan árucikkbe botoljunk, amelyikkel a szentestén örömet okozhatunk szeretteinknek.
Merthogy a karácsony – ki ne tudná? – a szeretet ünnepe. Az ember pedig mit szeret a legjobban? Vásárolni. Az persze ciki lenne, hogy négy héten keresztül magunknak vásárolgassunk, ezért, hogy szenvedélyünknek mégiscsak hódolhassunk, családtagjainkat használjuk paravánként. Bízva abban, hogy ők meg minket használnak annak. S e nagy társasjáték végén érkezünk el a szentestéhez, amikor családilag körülálljuk a karácsonyfát, bontogatjuk az ajándékokat, vigyázva, hogy jó képet vágjunk a papírból előbukkanó holmihoz. És minél inkább akarunk örülni, szeretni és boldogok lenni, annál kevésbé sikerül. S mire a szülő feleszmél, a gyerekek már el is húztak az új kütyükkel játszani.
Ja, hogy közben a háttérben valahol felsírt egy csecsemő? Hogy ez az ő ünnepe lenne… Ugyan már, jut neked is belőle, ne majrézz! Az meg már végképp fel sem merül, hogy tulajdonképpen ő volna az ajándék. Ez a gyerek. Mert teljes tévedésben vagyunk: azt hisszük, a karácsony a felebaráti szeretet ünnepe, holott valójában az emberek iránt megnyilvánuló isteni szereteté. Az ajándék pedig ott marad kibontatlanul.
És végül a szilveszter, amely mindig többnek tűnik egy éjszakánál. Holott dehogy. Meg a fogadkozások, hogy: na, majd ezentúl. Mint az alkoholizmus kacskaringós útjain bolyongó székely atyafi, aki egy nap elszántan odaáll a felesége elé: Asszony, döntöttem. Többet nem iszom. Holnaptól új ember leszek! Másnap ismét csontrészegen viszik haza. No, te aztán szép új ember lettél! – háborog a feleség. Mire az atyafi, motyogva: Pechünk van, asszony… Az új ember is iszik.