Háromszáz méterre született a Színművészeti Főiskolától, a Rókus-kórházban, 1958. május 19-én. Színészi diplomáját huszonhárom évesen vehette át, s bár több teátrum hívta, ő a Nemzeti Színházat választotta, melynek eszméjéhez élete végéig hű maradt. Bubik István hatvanéves lenne, és már tizennégy éve nincs közöttünk.
Fiatalon egyik főszerepet kapta a másik után, néhány év alatt vált generációja vezető színészévé s nemzedékének egyik legkarizmatikusabb alakjává. Tele volt erővel, energiával, igazságérzettel, imádta az életet. Hogy mi vitte előre a szakmában? Elsősorban az, hogy a színészetre nem szakmaként, hanem hivatásként tekintett. Szeretett játszani, kedvét lelte benne, főleg azért, mert sok örömet szerzett vele az embernek. Ahogy ő fogalmazott: „Engem a színészet nap mint nap megpróbál az őszinteségre nevelni, ilyen értelemben mindennap szembesülök magammal, a saját gyengeségeimmel, mindennap kicsit vagy nagyon tükörbe nézek, mert ez a mesterségem.”
Bubik csak az igazi tehetségben hitt, abban, hogy akarattal és talentummal minden elérhető. Soha nem kímélte magát. Se a testét, se a lelkét. Komolyan vette a színészetet. Ha nem kapott választ a kérdéseire, ha úgy érezte, hogy igaza van, kötözködött is a rendezőkkel. De nem ok nélkül.
„Szeretném egy-két társammal együtt visszaszerezni a színészet becsületét, amelyet nagyon sokan eljátszottak az utóbbi időben” – jelentette ki.
Aztán egy idő után elfáradt. Túlhajszolták. Úgy döntött, felhagy a színjátszással. Londonba költözött, ahol – feketén – raktárosként dolgozott. Sokat járt színházba és kocsmákba, és számos magyar költővel ott került baráti viszonyba: Adyval, Petőfivel, József Attilával. Végre volt ideje olvasni. Kilenc hónapig bírta. Nem a munkát, színház nélkül. Hazajött, de nem ment vissza a Nemzeti Színházba, annak ellenére, hogy lélekben mindig a teátrum tagjának érezte magát.
A kiállítás – melyhez több kísérőprogram is társul – Bubik István életútjának és művészetének fontos állomásait idézi meg. Bemutatja a színjátékost – ahogy magát nevezte –, a sportembert – a lovast és kaszkadőrt –, a zenészt – aki már főiskolás évei alatt megalakította az első magyar színészzenekart – és magát az embert, akinek a színház mellett fontos volt, hogy kiálljon ügyekért. Tiltakozott az 1980-as évek romániai magyar falurombolásai ellen, éveken át színészképzést tartott fiataloknak a Fészek Művészklubban, s zsebében a Nemzetközi színészchartával folyamatosan szembesítette magát és társait mindazzal, amit tenniük kellene.
Láthatjuk öltözőasztalkáját, rajta azokkal a tárgyakkal és olyan emberek fotóival, akik számára valóban értéket képviseltek. A sarokban álló dobján elolvashatjuk a dalok címeit, melyet segítségként magának ő írt oda. Sipos Andrással hosszú évekig kutatták az afrikai autentikus ritmusok forrását és rejtélyét, és alapították meg közösen a Macumba zenekart.
Bubik 2000-ben szerződött az Újszínházhoz, ahol kiváló színészekkel nagy és főszerepeket játszott. Ennek ellenére abban az időben a versmondás adta számára a legnagyobb örömöt. A saját maga által összeállított Ritka (a) magyar című önálló estjével járta az országot. A szívéhez közel álló versekből, népdalokból állított össze egy csokrot, s vitte mindenfelé, városokba, falvakba, sokszor egy-egy üveg borért cserébe. Nagy sikerű verses estjét később az Újszínházban is többször előadhatta.
Negyvenhat év. Ennyit kapott a sorstól. Mennyi minden belefért. De ismerve tehetségét, erejét, akaratát – még mennyi minden beleférhetett volna. Valóban ritka tehetség, igen ritka ember volt. Hogy az utánunk jövők se felejtsék el, áprilisban utcát neveztek el róla Esztergomban.
(Ritka magyar – Bubik 60. Bajor Gizi Színészmúzeum, Budapest XII., Stromfeld Aurél u. 16. A kiállítás 2019. január 20-ig látogatható.)