Évekkel ezelőtt történt a Szigeten, egy DJ ismerősöm mesélte: hot dogért álltak sorba a fesztiválon, amikor mellettük egy illuminált fiatalember úgy gondolta, hogy beleveti magát a sárba.
A fiatalember azonban nem tudta, amit rajta kívül minden szaglószervvel rendelkező egyén igen, hogy nem sima sártengerbe ugrott, hanem a kicsivel odébb álló, alul léket kapott mobilvécé hömpölygő tartalmába. Mindenki szörnyülködve figyelte a víg hempergést, amíg a srác rá nem jött a kellemetlen valóságra. Ekkor teátrálisan térdre emelkedett, végignézett magán, majd kétségbeesetten felkiáltott: „Bébi, beleestem a sz*ba!” Akkoriban sajnos még nem voltak elterjedtek a videókat rögzítő okostelefonok.
Tény 1.: Mindenki, aki idegenkedik a nagy zenei fesztiváloktól, körülbelül a fent leírtak szerint képzeli el azokat. Tény 2.: Nem tévednek olyan bődületesen nagyot. Mert valljuk be: a fesztiválszezon pontosan olyan, mint maga a nyár vagy a szilveszter. Túlzott várakozás előzi meg, és egy rakás társadalmi nyomást tol az emberre a tökéletes buli, tökéletes társaság és életérzés reményében. Túlértékelik.
Augusztusi gyerekként persze beszélhetnék haza, és a nyárnak igenis vannak csodás pillanatai, ahogy egy fesztiválnak is. Nemhiába várjuk epedve depresszív, ködös szürke januári kedd délelőttökön, mert egy-egy csúcspont képes kárpótolni a szenvedésért. Látszólag a nyár kerti grillezések, teraszos partik, lebarnult testek és hűs vízpartok Instagram-kiállítása, a fesztiválok pedig csillámsminkes K-híd előtti pózolások egymásutánjai. A valóságban persze a nyár leginkább három (és a klímaváltozásnak köszönhetően lassan hat) hónapnyi izzadás, a Sziget pedig saras porfelhő, csillámporos dagonya, ahol valljuk be: még a hangosítás is pocsék.
A szociális szorongást itt is új szintre emeli a közösségi média: ha nem vagy ott, akkor nagyon elszúrtad. „Ki kell maxolni”, muszáj kiélvezni az utolsó cseppig, mert most van jó idő, most van buli, záporozik ránk a napfény és az endorfin. Lassan a végére érünk, és ugye amint beköszönt a sárguló ősz, lehet egy újabb évet várni rá.
Vallomás 1.: Tizenhat éves korom óta minden évben járok fesztiválokra. Vallomás 2.: Ez igazi szeretem-gyűlölöm kapcsolat, de azért nem kell véresen komolyan venni, hiszen már-már Shakespeare-vígjátéki elemek gazdagítják. Elég csak végignézni a legjellegzetesebb szereplőin: az amerikai sztárfellépő, aki nagy ívben tesz a kelet-európai közönségre.
A nagydarab izzadt fickó, aki póló nélkül tapad az emberhez a küzdőtéren. A baráti társaság, amelynek tagjai összekapaszkodott láncként taposnak-furakodnak előre. A kényszerbulizó, aki elkísért valakit, de azért látványosan unatkozva áll a tömegben, mint a cövek, esetleg még a nyakába is veszi a barátnőjét. A vicces külföldiek, akik a fent kifejtett nyomós okokból fürdenek a sárban, öltöznek óriásbanánnak, unikornisnak vagy T-Rexnek, esetleg a Borat című filmből ellesett egyrészes férfifürdőruhát viselik.
Az Instagram-modellek és divatbloggerek, akik csak és kizárólag a fotók miatt jöttek el, illetve azok, akik végigveszik magasba tartott villogó telefonjaikkal a koncerteket elejétől a végéig. A kiskorúak, akik nem tudják, hogy mennyit bírnak inni, ezért már délután négykor a földön fekszenek egy pad alatt. Az egymást felfalni próbáló újdonsült párocskák.
A mindenkivel ismerkedni akaró hippik és partifotósok, a fiatal lányok miatt érkező, felállított galléros VIP-jegyes fickók, akiknek a Facebook-profilján minden bizonnyal az szerepel, hogy „az élet iskolájába” jártak, foglalkozásuk pedig „üzletember”. A potyázó, mindenkit kritizáló újságírók. Na, ők a legrosszabbak.
Egy ködös, szürke januári kedd délelőtt pedig azért jó lesz visszaemlékezni, és várni a következőt: a következő nyarat, a következő fesztiválszezont, a nem működő ventilátorokat, a zsúfolt Balatont, az izzadságcseppeket a K-híd betonján.
