Karl Popper, a híres osztrák–brit tudományfilozófus sosem adott precíz definíciót a nyitott társadalom fogalmára. Viszont 1945-ben kiadott, magyarul 2001-ben megjelent könyvében (A nyitott társadalom és ellenségei) a nyugati liberális demokráciákat nyitott társadalomnak tekintette, amennyiben azok biztosítják a kritika szabadságát, a gondolatszabadságot, és politikai intézményeik lehetővé teszik, hogy az állampolgárok vérontás nélkül leválthassák a kormányt.
Újabban, vagyis az utóbbi fél évszázadban egyre hangsúlyosabban merül fel a médiában, hogy ez a nyitottság ne csak a politikai intézményekben és szellemi téren érvényesüljön, de fizikai értelemben is nyilvánuljon meg. Filozófusok, újságírók és politikusok tartják kívánatosnak a harmadik világból érkező tömegek integrációját és azt, hogy a nyugati társadalmak általuk közvetített kultúra révén váljanak multikulturálissá. Ez a folyamat már a hatvanas években elkezdődött, s napjainkban is tart, legalábbis a társadalmak felszínén.
De vajon a mélyben is érvényesül-e az asszimilációs folyamat, melynek figyelemre méltó jeleit tapasztalják a nyugat-európaiak az oktatásban, a kultúrában vagy a sportban? Erről mindennél többet mondanak az egyes országokban általánosan elfogadott párválasztási stratégiákból és házasságkötésekből levonható következtetések. Milyen mértékű a „házassági mobilitás” az egyes országokban, és kiterjed-e a bevándorlókra, illetve a „migráns hátterű” férfiakra és nőkre, különös tekintettel Mohamed követőire? Házassági mobilitás fogalmán azt értik a szociológusok, „ha valaki házasságkötésével kerül másik társadalmi rétegbe”. Ismeretes, hogy ez a fajta „státuszváltozás” a leggyorsabb és a legradikálisabb: ha például egy magasabb társadalmi helyzetű, jó anyagi helyzetben lévő, iskolázott személy együtt él, illetve házasságot köt egy másik, kevésbé kedvező helyzetű emberrel, az az utóbbi számára mindenképpen komoly emelkedést, presztízsnövekedést jelent.
Nos, ezen a téren nincs sok változás: Nyugat-Európában a párválasztási stratégiák mind a nők, mind a férfiak részéről továbbra is konzervatívak maradtak. Sajátos módon azok is hasonló nemzetiségű, kultúrájú vagy vallású partnert szeretnének maguknak hosszabb távon, akik amúgy nagyfokú toleranciát árulnak el ezen a téren, vagyis szívesen barátkoznának vagy akár alkalmi kapcsolatra lépnének a „harmadik világból” jött vagy onnan származó nőkkel, illetve férfiakkal.
Ezt igazolja a több mint nyolcvanéves francia IFOP (Institut français d’opinion publique) közvélemény-kutató intézet reprezentatív felmérése egy kétezer fős panelen a párizsiak szexuális és házaséletéről, melyet Lefeküdne-e egy rossz környékről származó pasival? címmel tettek közzé. François Kraus kutatási igazgató szerint a „vérkeveredést” sok megkérdezett támogatja, de csak nagyon kevesen gyakorolják.
„Mint más területeken, például az iskola- vagy lakóhelyválasztásnál, a párizsiak leginkább »egymás között maradnak«. Erős a »lokális endogámia«, ami ugyanakkor jórészt a hasonló társadalmi helyzetű társ választását jelenti. A megkérdezettek láthatóan vonakodnak más fajtájúakkal együtt élni, ami azt jelenti, hogy a párválasztásban érvényesítik a »faji« és az »osztály-« szempontokat. Azért vizsgáltuk a párizsiak szexualitását, és foglalkoztunk ezekkel a kényes kérdésekkel, mert a párizsi régió kulturálisan és társadalmilag is kevert, amit az is tükröz, hogy ezen a területen háromszor akkora a muzulmánok aránya, mint az ország többi részén.”
A „vegyes házasságoktól” való félelem – ami érezhető az idősebb nemzedékek, a szülők válaszaiban ugyanúgy, mint a fiatalokéiban – meghatározza a párválasztást. De értelmezhető-e a családi hagyományhoz és értékekhez való ragaszkodás idegengyűlöletként? Másként szólva: rasszista-e a francia Cupido? És hogy állunk ezen a téren Magyarországon és másutt Európában?
Párizsban az élettárssal, illetve házastárssal szembeni leggyakoribb elvárás (ez a véleménye a megkérdezettek 57 százalékának), hogy a jövendőbeli iskolázott legyen, és jó legyen a modora. Ez azonban többet jelent annál, hogy az illető nő vagy férfi ismerje az udvariasság szabályait: kívánatos, hogy hasonló felfogása legyen az életről és a társadalomról, hasonló elvei legyenek a gyermeknevelésben is. Az IFOP idézett felmérése szerint a megkérdezett nők 62 százaléka nem lenne hajlandó lefeküdni olyan férfival, aki a Szaharától délre eső afrikai országokban honos értékeket hordozza, 57 százalékuk pedig visszautasítaná a magrebi és a közel-keleti kultúrájú férfiakat.
Nem érvényesül ez az elzárkózás a francia nőknél például a latin-amerikai férfiak esetében, akikről feltételezik, hogy a zsidó-keresztény kultúrkörhöz kötődnek. Vagyis az ok nem a bőrszínben vagy más etnikumban keresendő. A fő felelős itt az iszlámnak a családi életről vallott felfogása. Ismeretes, hogy a franciaországi muzulmánok az átlagosnál hatszor többen gondolják azt, hogy „egy nőnek engedelmeskednie kell a férjének”. Az utóbbi húsz évben az „endogám házasságok” aránya tovább nőtt, és az „exogám párkapcsolatok” amúgy sem túl magas száma csökkent. Ez azt is jelenti, hogy például a muzulmán fiatalok a legritkább esetben választanak maguknak más vallású párt, a bevándorlók és bevándorló hátterűek tábora pedig újratermelődik és gyarapszik.
Az Európai Unió többi országában, így nálunk is végeztek hasonló szociológiai vizsgálatokat a szexuális vonzás és a házasodási kedv sajátosságairól. Ezek az úgynevezett „meeting and mating” (találkozás és házasságkötés) vizsgálatok, melyek többé-kevésbé hasonló eredményeket mutattak. Figyelemre méltó, hogy például Németországban vagy a skandináv államokban a „külföldről házasodás” meglehetősen gyakran előfordul bizonyos koron túl a férfiaknál. De ilyenkor a más vallású nő a leggyakrabban orosz vagy ukrán hölgy, a más etnikumú pedig főként ázsiai (thaiföldi vagy kínai). Európai férfiak a legritkább esetben vesznek feleségül muszlim hitű arab, török vagy pakisztáni lányt, aminek egyik fő oka az, hogy ezt az iszlám törvényei tiltják. Ha egy nő hátat fordít a családjának, gyakran számolnia kell a hozzátartozói (apja vagy fiútestvérei) véres bosszújával is. Kevés olyan európai férfi akad, aki vállal efféle kockázatot.
Cupidót Magyarországon, illetve Közép-Európában is meg lehet vádolni rasszizmussal, illetve azzal, hogy túlságosan konzervatív szemléletű. Bukodi Erzsébet Ki, mikor, kivel (nem) házasodik? című tanulmányában, illetve azonos című könyvében tekintette át a párválasztás szociológiájával kapcsolatos hazai kutatásokat.
Magyarországon már az 1896. évi népszámlálás budapesti kötetében voltak erről adatok. Ekkor a fővárosi házaspárok között meglehetősen magas volt a foglalkozási szempontból homogámok aránya. Feltehetőleg a falusi népesség még inkább „egymás között házasodott”. Továbbá a XX. század elején a párok mintegy kilencven százaléka tartozott ugyanahhoz a vallásfelekezethez, bár a vallási értelemben vegyes házasságok aránya később folyamatosan emelkedett.
Az 1948–60 közötti időszakban valamelyest növekedett a különböző társadalmi-foglalkozási rétegek közötti házassági mobilitás, és ez a tendencia egészen a nyolcvanas évek elejéig lelassulva, de folytatódott. Viszont a nyolcvanas évek közepére már a két világháború közöttire csökkent a házassági mobilitás, például egyre inkább hasonlóvá vált a párok iskolázottsági szintje: az adatok már ekkor is azt mutatták, hogy az azonos iskolai végzettségű férfiak és nők a párválasztáskor elsősorban egymást preferálták.
A házasfelek hasonló iskolai végzettsége egymással összemérhető vagyoni helyzetet, esetleg társadalmi státuszt és lakóhelyet is takar. Más kérdés, hogy tudjuk: különösen a férfiak számára nagy jelentőséggel bírnak partnerük fizikai adottságai, illetve kora. Ezek „előnynek” számítanak, ezért egy idősebb, vagyonos férfi hajlamos összekötni az életét egy fiatal, csinos, de nem különösebben sikeres nővel. Viszont az „előnyök kölcsönös beszámítása” nem korlátlan, és a kultúrában megmutatkozó különbségek nálunk is sokat nyomnak a latban.
Magyarország kiemelkedően „jól áll” a magyar–cigány vegyes házasságok tekintetében: a 2001. évi népszámlálás időpontjában 422 780 kisebbségi kötődésű személy nagyjából ugyanannyi magát kizárólag magyarnak valló személlyel élt egy háztartásban, így e háztartások összlétszáma 828 020 fő volt. Ebből az adatból azonban lehetetlen bármiféle következtetést levonni, tekintettel arra, hogy mindenki szabadon választja meg az identitását, olyan nemzetiségűnek vallja magát, amilyennek csak akarja. A mindennapi életben azonban köztudott, hogy a cigány férfi vagy nő esélyei nem túl jók a többségi házassági piacon, ezt a származást nem tanácsos feltüntetni az internetes társkeresők adatlapján.