Csuszát ennék – mélázott el Rezeda Kázmér, és a csusza elindította képzeletét, mert a csusza komoly dolog. – Amikor majd meghalunk, és elindulunk a nagy útra, s ha megbizonyosodunk, hogy kis szerencsével nem a pokol felé muszáj haladnunk, de még a mennyek országa is messze van, meg a purgatórium is messze van, ellenben nagy a megnyugvás és az izgalom, akkor egy olyan túlvilági fogadóféle akad majd utunkba, és ott csuszát fognak felszolgálni csinos kis angyalok, melléje pedig valami könnyű fehéret…
Ezt gondolta Rezeda Kázmér, és ebből is kiviláglik, hogy a csusza mennyire komoly dolog.
– Nagyon komoly, na. A csuszát nem lehet elkapkodni, elhamarkodni, elviccelni, összecsapni, lesajnálni, megbecsteleníteni, és egész biztos, hogy még egy csomó dolgot nem lehet a csuszával csinálni, mert van még legalább kilenc igekötő. Például szétfőzni se lehet a csuszát, vagy becukrozni se, na ugye.
Ellenben komolyan kell venni, és meghálálja a törődést.
Annak idején, amikor még volt idő mindenféle fontos feleslegességekre, és a családokban afféle identitárius alakok vették át a hatalmat, akik nem riadtak vissza semmilyen populizmustól, így még arra is képesek voltak, hogy maguk gyúrják a tésztát. A csuszához is. Többnyire nagymamának hívták ezeket a populistákat, és nem átallottak olyasmire vetemedni, hogy amikor elhalt a Kossuthon a déli harangszó, és felcsendült a „Ki nyer ma?” szignálja (aki kérdez: Czigány György), akkor kitették a forró levest az asztalra. O tempora! O mores!
Mindeme szörnyűségek kristálytisztán nyilvánulnak meg és tárulnak fel dr. Zathureczkyné Zelch Manci szakácskönyvében, ahol egyebek mellett a következőket olvashatjuk:
„1/4 kg liszthez veszünk 2 egész tojást és annyi tejet, hogy jó kemény, ruganyos tésztát gyúrhassunk belőle. Jól gyúrjuk meg, hogy sima legyen. Most 2 cipót csinálunk belőle, és az egyiket lefedjük, a másik cipót kinyújtjuk, nem egész vékonyra, és hagyjuk addig a deszkán, míg megszárad annyira, hogy tépni lehessen. Most darabokra tépjük, és forró sós vízben, mely lobogva fő, gyorsan kifőzzük a tésztát. Egy edénybe teszünk 1 jó kanál zsírt, 4 jó kanál tejfölet, megforrósítjuk, és a leszűrt laskát beleforgatjuk. Tálba tesszük, az összemorzsolt túróval elvegyítjük, a tetejére még túrót hintünk, és pár percre a sütőbe tesszük. Mikor kivesszük, egy darab szalonnát apróra vágunk (kockába) és lábasba megolvasztjuk töpörtyűnek, és gyorsan a laskára öntjük. Akár tehéntúróval, akár juhtúróval csinálhatjuk. Ez a valódi alföldi túrós csusza. De csinálhatjuk úgy is, hogy a laskát kockára vagy gömbölyű gyufaszál-vastag és hosszú metéltre vágjuk.”
Ugye, ebből is nyilvánvaló, hogy akik ilyesmivel töltötték a drága idejüket, azok képtelenek voltak az önmegvalósításra, és még arra sem volt idejük, hogy felfedezzék magukban a transzgender csodákat.
– Mindenesetre ritka ma már, ki tésztát gyúr – gondolta Rezeda Kázmér. – Így aztán marad a jó gyermelyi.
A gyermelyi csuszatészta valóban megfelelő. És dr. Zathureczkyné Zelch Manci csuszájához képest (mert az szinte tökéletes!) csak néhány apróságot változtatnánk meg. Először is ki kell jelentünk, hogy csuszát kizárólag és csakis tehéntúróból lehet készíteni. A juhtúró ilyesmire nem alkalmatos – már ha Szindbád fogalmazná meg ezt a dolgot. Erdély azon szegletében, Baróton, ahol Zelch Manci született, és persze szerte Erdélyben mindenhez alkalmatosnak tartják a juhtúrót, talán még a túrós buktához is, de azért a nemzet többségének nevében szögezzük le: ez nem így van! Merjünk szembemenni a székelyekkel, még akkor is, ha ez halált megvető bátorságot igényel! És igen, merjük kimondani legalább ezeket:
1.: Csuszához nem használatos a juhtúró.
2.: Erdélyben nem csinálnak jó bort.
– Huh… Egész megkönnyebbültem, hogy kimondtam. És mi történhet velem? Legfeljebb a legközelebbi búcsúba mégis magammal viszem a bicskát, és legfeljebb György Attila barátom egy darabig a szakálla mögül fog morogni rám.
Szóval gyermelyi csuszatésztát vegyünk a csuszánkhoz. És tényleg lobogó, sós vízben főzzük meg hamar. Stimmel a szalonna is, zsírjára sütve és nagyon apróra vágva. Ebből rengetegre van szükség a jó csuszához, és fölöttébb szükség van a zsírjára is. A megfőtt tésztához hozzáadjuk a túrót, amit előbb gondosan apróra morzsolgattunk. Sok túrót és sok tejfelt, hadd tocsogjon! A szalonna zsírját rálöttyintjük, s ami lelket ad neki, tegyünk hozzá egy darabka vajat! Tetejére kerüljön az apró pörc, és zsupsz! Bele a sütőbe! Addig legyen odabent vagy száznyolcvan fokon, ameddig a pörc megpirul, s a tészta a tetején is piruljon el szégyenében! Vagy örömében, hogy csusza lesz belőle éppen.
– Az is jó a csuszában, hogy nem kell vele megvárni a félutat a mennyek országa felé. Meg lehet csinálni itt, a földön is. Könnyű fehér, esetleg friss, illatos, gyümölcsös rozé illik hozzá.
Ezekről majd később.