Amiről most írok, azt szerintem érteni fogod, de a magyaroknak meg kell magyarázni. Ráadásul olyan dologról lesz szó, amiről én sem szívesen beszélek, de érintettként kötelességem szólni róla. ADHD-s vagyok. Nem gondolom, nem hiszem, nem az interneten olvastam róla, és még csak arról sincs szó, hogy nem vagyok tökéletes, és erre ez a magyarázatom. Diagnosztizált ADHD-s vagyok, nyilvántartásba vett, millió teszten és kísérleten átmentem, tekintettel arra, hogy alig vagyunk olyan felnőttek, akik ezzel az állapottal szaksegítséghez fordultunk, a szakemberek minden kutatáshoz hívnak, és ha tehetem, megyek.
Az ADHD mozaikszó, magyarul figyelemhiányos hiperaktivitást jelent. Nem, nem ugrálok a csilláron, képes voltam elvégezni az egyetemet, felelősséggel gondoskodom a családomról, soha nem okoztam közúti balesetet, és tisztességgel elvégzem a munkámat, legfeljebb iszonyatosan szorongva, az utolsó percben – mert közben a kudarcaimból épült félelemfalon is át kellett mennem –, esetleg apró figyelmetlenségekkel, ezek miatt utóbb nagyon szégyellem magam. Az életem során a szégyen volt a leggyakrabban érzett érzelmem. Folyton azt hallottam, hogy ha akarnék, lehetnék más, mint amilyen vagyok, ennek következtében az önbecsülésem mélyen sérült.
A közoktatásban pocsék rossz tanuló voltam, az egyetemen kitűnő, mert a saját rendszerem szerint haladhattam. De ettől még abban a tudatban éltem, hogy valami nincs rendben velem, ezért minden alávetett és kiszolgáltatott helyzetet megérdemlek. Sokat szenvedtem. Pedig velünk, igazi ADHD-sokkal mindössze annyi a baj, hogy másképp jár az agyunk, mint a többi emberé. Ma már biztos vagyok benne, hogy ez normális, és valójában csodálatos dolog.
Az más kérdés, hogy a társadalomnak az számít, hogy jó tanuló-e valaki, és nem az, mennyire művelt, sőt ha én elmesélem az embereknek, hogy mi mindenen jár az eszem, és mennyit kell olvasnom ahhoz, hogy a tudáséhségemet kielégítsem, bolondnak néznek, mert ennek semmi haszna nincs. Azért írok erről, mert a sokadik családot látom magam körül, ahol a minden szempontból előírásos gyerekeiket ADHD-snak minősítik, csak mert hoztak két négyest, és sajnos megvannak azok a magukat szakembernek nevező sarlatánok, akik 15 ezer forintos órabérért ehhez asszisztálnak is.
Az ADHD-ra három magyarázat létezik: a homloklebeny ingerületátviteli hibája, kora csecsemőkori szeparáció következménye (évtizedeken át az újszülötteket elválasztották az anyjuktól), illetve vannak átlagosan, konvergensen (egyfelé tartó módon) és divergensen (szétágazóan, körkörösen) gondolkodó emberek, hála istennek mindkettőre szükség van.
Ma viszont a nem kitűnő tanuló gyerek a szülő kudarca, aki aztán mindenre képes, hogy ezt lemossa magáról. A gyerekek nem ehetnek lisztet, tejet és tojást, mert a szülők szerint ettől lesznek figyelemzavarosak, meg egyébként sem elég, ha valaki tanulmányi versenyt nyer, az sem, ha aranyérmes birkózó, meg az se, ha úgy számol, mint egy automata, és szórul szóra tudja a földrajzkönyvet, mert mi az, hogy fizikából négyese van? Nem figyel, ugye? Csakis ADHD-s lehet, azonnal ki kell köszörülni a csorbát: soha többet nem ehet se fagyit, se vajas kiflit. Még soha nem vettem észre magamon, hogy tojásrántotta után tovább keresném a kocsikulcsot, az ADHD diétával való kezelésének ugyanis nincs tudományos alapja.
Ezeknek az anyukáknak elmesélném, miként alakult ki az iskolai érdemjegyek rendszere az ipari forradalom idején. Előtte ugyanis senkinek nem jutott eszébe osztályzatot adni. Tudja vagy nem, ez volt a kérdés. Anyukát ez nyilván nem érdekelné, de a gyerektől elvárja, hogy éljen-haljon a szolfézsért, a művészi tornáért, reggel úgy ugorjon ki az ágyból, hogy vajon ma hány vektort számítunk ki? Persze csak akkor, ha első óra matek, mert különben minden idegszálával a Krisztus előtti 1365-től 1330-ig uralkodott újasszír első Assur-uballit iránt kell csillapíthatatlanul érdeklődnie. Különben évekig nincs tejcsoki!
Yotam Harari szerint könnyebb a gyerekek biokémiáját megváltoztatni, mint a szülői elvárásokat. Nem véletlenül ő a kedvencem.