– Mosonmagyaróváron született, a budapesti Piarista Gimnáziumban érettségizett, és a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Általános Orvosi Karán diplomázott. Miért választotta az orvosi hivatást?
– Apai nagyapám a debreceni egyetemen végzett, majd szülész-nőgyógyászként Kölnben dolgozott. Ott vette feleségül az akkor még egyetemista nagyanyámat. Megszületett apám, de alig volt kétéves, amikor elvesztette édesapját – egy hosszú műtét után vélhetően tüdőembóliát kapott. Nagyanyám nem maradt Németországban. Hazajött, és a budapesti orvostudományi egyetemen fejezte be tanulmányait – Szentágothai János, az MTA korábbi elnökének csoporttársa volt –, majd hazaköltözött Mosonszolnokra. A második világháború vége Salzburg környékén érte, ahol amerikai orvosokkal barátkozott össze. Tőlük kapott penicillint, ami akkoriban csodaszernek számított. Amikor a magyarországi németek kitelepítése megindult, gyerekorvosként több transzportot is elkísért Stuttgart környékére. Szakemberként az akkori rezsim felajánlotta neki, hogy német származása ellenére maradhat. Maradt – jelentős penicillintartalékokkal felszerelkezve. Az ő kezei között mindenki meggyógyult. Édesapám is orvos szeretett volna lenni, de hiába felvételizett, azzal utasították el, hogy orvosdinasztiákat nem nevelünk. Fémipari szakmunkás lett, majd mint munkáskádert kiemelték, a Műegyetemen mérnökként végzett. Édesanyám háromszor írt maximális felvételit, de őt sem vették fel az orvosira kulák felmenői miatt. Ápolónő lett. Ugyan egy generáció kimaradt, de a génjeinkben, úgy tűnik, benne van az orvosi pálya. Annak ellenére sikerült a felvételim, hogy a piarista gimnáziumi tanulmányok nem számítottak jó ajánlólevélnek.
– 1991-ig mentőorvosként, 1997-ig sebészként dolgozott, majd 2006-ig az Országos Korányi Tbc és Pulmonológiai Intézet Mellkassebészeti Osztályának munkatársa volt. 1999 és 2001 között ösztöndíjas a bécsi orvosegyetemen, ahol a tüdőátültetést tanulmányozta. Azért specializálódott a tüdőre, mert a szívátültetés terén nem lehetett itthon az első?
– Szó sincs róla. Így hozta a sors. Nagyon szerettem a mentőorvosi munkát, majd a sebészetet is. A Korányiban voltam szakmai gyakorlaton, ahol a kollégák jelezték, hogy hamarosan megüresedik egy állás, és számítanak rám. Felvettek, majd rövid időn belül ösztöndíjat kaptam Bécsbe – tudták, hogy anyanyelvi szinten beszélek németül. Azt mondták, van ott egy ember, aki halottakból vesz ki tüdőt, és átműti másokba. Meg kellene nézni. Először két hónapra jutottam ki. Elementáris élmény volt, mert megtaláltam a mesterem, akire emberileg és szakmailag is fel tudtam nézni. Ő volt Walter Klepetko professzor, aki az alatt a két hónap alatt két magyar betegen végzett tüdőátültetést. Mindketten ma is élnek. Ez a rövid időszak olyan erővel hatott rám, hogy tudtam, eldőlt a sorsom. Addig, ha daganat miatt eltávolítottuk a tüdő egy darabját, a helyére nem került semmi. Itt meg egy csúnyát kivettünk, és a helyére egy csodálatosan épet tettünk. Ugyanakkor látva a bécsi műtéteket azt éreztem, soha az életben nem végzünk ilyen műtétet Budapesten.
– Miért volt pesszimista?
– Olyan felkészültség és technikai háttér kellett ehhez, amely az akkori magyar mellkassebészetben nem állt rendelkezésre, elérhetetlenül távolinak tűnt.
– Miután főnökei nem támogatták a tüdőtranszplantációs program hazai megindítását, az előbb említett Walter Klepetko professzor meghívására a bécsi orvosegyetem munkatársa lett. Miért ellenezték akkoriban a tüdőátültetést?
– Látszott, hogy ha komplex tüdőátültetésre nem is kerülhet sor, bizonyos műtéteket itthon is elvégezhetünk. Ilyen volt a szervkivétel, a már Bécsben tüdőtranszplantáción átesett betegek utógondozása. Egy vezetőváltás azonban megakasztotta a további fejlődést. Mivel nagyon sok energiát fektettem a tüdőtranszplantációba, nem akartam elszakadni a témámtól. Felálltam, és Bécsben elfogadtam az állást.
– Mi hozta – ha csak részlegesen is – haza?
– Valóban maradt a kettősség. Sokat voltam távol, a feleségem azt mondta, így nem család a család. A többiek is Bécsbe költöztek. A gyerekek ott jártak és járnak iskolába, a feleségem is az osztrák fővárosban talált munkát. Hogy miért tértem haza? A Semmelweis Egyetem azzal keresett meg, hogy az intézmény számára fontos lenne a transzplantációs spektrum bővítése. Gyakorlatilag szabad kezet kaptam a körülmények megteremtésében. Ezzel párhuzamosan a hazai egészségpolitika is támogatta a tüdőtranszplantációt, azaz nem egyéni ambíció, hanem kormányzati cél lett.
– Megannyi szakmai tagság mellett főállásban a Bécsi Orvostudományi Egyetem Mellkassebészeti Klinikájának társprofesszora, valamint a Semmelweis Egyetem Mellkassebészeti Klinikájának is igazgatója. Nem sok ez így együtt?
– Alapvetően sebész vagyok. Magam is szomorúan tapasztalom, hogy nem vagyok annyit a műtőben, mint amennyit szeretnék, mert számos feladatot nem tudok másnak átadni. Az újonnan indult budapesti részleg sok örömet ad, de ugyanilyen fontos a bécsi munkahelyem, ahonnan újabb műtéti eljárásokat szeretnék hazahozni. Ilyen a légúti sebészet, amely jelenleg kissé elhanyagolt hazánkban. A tüdőembóliás betegek egy részénél a vérrögök nem oldódnak fel, ilyenkor a transzplantáció jelent megoldást. De van egy műtéti típus, amikor nincs szükség új szervre, az eltömődött tüdőereket ki tudjuk tisztítani. A következő évek másik feladata a kombinált szív-tüdő átültetés honosítása.
– Hogyan készül az akár öt-tíz órás műtétekre?
– Nincs speciális módszerem. Sokan kérdezik, hogy fárasztó-e egy sokórás beavatkozás. Közben nem, mert gyorsan telik az idő, hiszen leköt, amit csinálok. Olyan ez, mint a film. Ami izgalmas, gyorsan lepereg, az unalmas sohasem akar véget érni. A műtét végén azért érzem a fáradtságot.
– Kétezer-tizenöt decemberében volt az első, múlt héten már a harmincadik hazai tüdőátültetésre került sor. Van, amelyik különösen emlékezetes?
– Nagyon büszke vagyok arra, hogy a múlt szerdai transzplantációt már nem én irányítottam, hanem Rényi-Vámos Ferenc kollégám. Az volt a cél, hogy mások is levezethessenek ilyen bonyolult beavatkozást. Az első budapesti tüdőátültetésre emlékszem, ami szakmai szempontból nem számított komplex műtétnek, de éppen az elsőség miatt nagy volt a teher a csapaton. Nem veszíthettük el a beteget. Szintén emlékezetes a tavalyi tüdő-vese átültetés is.
– Nem bénítja az a hatalmas felelősség, amelyet felvállal egy-egy ilyen műtéttel?
– Megilletődöttség van bennem. Az élet egy különös területén lehetek jelen, és hozhatok olyan döntéseket, amelyekkel másokon segítek.
– Laikusként csodának tartom, hogy megkap egy beteget, felnyitja, kiemeli a tüdejét, majd betesz egy újat, összevarrja, és a páciens pár óra múlva sétál. Önnek is csoda ez, vagy rutin?
– A mai napig csoda. Gondolom, a szív-, vese-, májátültetést végző kollégák hasonlóan gondolnak erre. Egyszerre találkozunk a halállal és az élettel. Az ember a kezében viszi át az életet, amely az én esetemben egy egészséges tüdő. Az egyik oldalon tragédia, a másik oldalon örömkönnyek. Számomra az adja ennek a munkának a szépségét, hogy a siker nem azon múlik, hogy én milyen bravúros sebész vagyok (bár ez is fontos), hanem azon, hogy a csapat minden tagja maximálisan odategye magát. Egy zenekarhoz hasonlítunk. Nem egyéni virtuózokra van szükség, hanem arra, hogy mindenki precízen játsszon. Na jó, azért kell egy karmester. Budapesten nagyon jó csapatot raktunk össze.
– Nyugodt, kiegyensúlyozott embernek tűnik. A műtőben is ilyen?
– Alapvetően igen. Nem dobálózom a műszerekkel.
– Tartja a kapcsolatot a betegeivel?
– Nagyon örülök annak, ha azzal a szöveggel kapok karácsonyi lapot egy volt betegemtől, hogy jól van. Nagyon sok közvetlen kapcsolatom nincs. Nem azért, mert távolságtartó ember vagyok, hanem mert rengeteg a munkám.
– Egyetért azzal, hogy aktív dohányos ne kaphasson új tüdőt?
– Igen.
– Hogyan látja az utánpótlást?
– A mellettem dolgozó hazai fiatalok motiváltak, kiemelkedő teljesítményre képesek. Ennek az lehet az oka, hogy bizalmat kapnak, kiváló munkakörülmények között dolgoznak, és anyagilag is megbecsüljük őket.
– Mi az oka annak, hogy hazánkban több a donortüdő, mint amennyi beteg a várólistán szerepel?
– Ez valóban unikális a világon, de erre nem lehetünk büszkék. Németországban lakosságarányosan jóval több a beteg, mint a donortüdő. Ott a listás betegek jelentős része meghal, mielőtt műtétre kerülne sor. Itthon a betegeknek csak kisebb hányada jut el hozzánk, pedig minden lehetőség adott az életmentő műtétek elvégzésére. Sokszor fiatalokról van szó. Javítani kell a diagnosztikai munkán.
– Felesége fogszabályozó szakorvos, legidősebb fia a bécsi Közgazdasági Egyetemen most végez, a másik orvosnak készül. Évekkel ezelőtt gimnazista lánya minden szabad percét a vászolyi Bátor Lovasiskolában töltötte. Ez azért praktikus, mert ezalatt a szomszédos dörgicsei présházában borászkodhatott. Milyen a bora?
– A lányom már egy Bécs környéki lovasiskola növendéke. A présház egészséges ellenpont az életemben. Időm nagy részét klimatizált, mesterséges fénnyel világított környezetben töltöm, sokszor azt sem tudom, milyen az idő odakint, lement-e a nap, vagy sem. Sajnos, nincs sok időm a présházamra, de Dörgicse így is helyrehoz. Azt nem nekem kell megítélni, hogy milyen a borom, arról a barátok mondjanak véleményt. Nekem ízlik. Borász ismerősöktől hallottam a pincevakság kifejezést. Ez azt jelenti, hogy az ember a saját termékét jobbnak tartja, mint ha ugyanazt a bort egy egészen más környezetben inná meg.
– Idén júniusban nemzetközi expedíció indul tüdőtranszplantáltaknak a Kilimandzsáróra. Magyarországról két transzplantált, három kísérő orvos, egy-egy gyógytornász és fotós vesz részt a nem mindennapi kihíváson. Nekem kicsit meredeknek tűnik ez a vállalkozás, és nem az 5895 méteres magasság miatt. Mit üzennek az úttal?
– Harmincan megyünk, a magyar csapat héttagú. Nem jelenthető ki, hogy ennek az expedíciónak nincs kockázata, de nem mi leszünk az elsők. Egy holland transzplantáltcsoport – igaz, nem tüdőátültetésen átesettek – már járt a hegyen. Mi azt szeretnénk bizonyítani, hogy új tüdővel is fel lehet jutni ilyen magasságba. Számomra ez az út az élet ünnepe.