– Fiatalember, hosszú, vékony keze-lába, és komolyzenész: beszéd közben is élénken gesztikulál, mint aki megszokta, hogy mozdulataival kísérje érzéseit, gondolatait. Devich Gergely tízévesen megnyerte a Budapesti Banda Ede Csellóversenyt, majd országos versenyek győzteseként hallhattunk róla, Kölnben az eddigi legjobb magyar helyezést érte el a Fiatal Zenészek Eurovízióján, és sikereinek köszönheti első szólólemezét is, melyen édesanyja, Kovalszki Mária kíséri zongorán. Hangszerét nagyapjától, a tavaly elhunyt Devich János gordonkaművésztől örökölte. Mondhatjuk, hogy beleszületett a zenébe?
– Első emlékeim egyike, hogy nővérem ül a zongoránál, és édesanyámmal gyakorol. Állítólag – de erre már csak félig-meddig emlékszem – rengeteget hallgattam Prokofjev Péter és a farkas című darabját két-három éves koromban. Többször előfordult az is, hogy ráismertem egy-egy műre: á, ezt hallottam már, futott át az agyamon, de hogy pontosan mikor, azt nem tudtam volna megmondani, hiszen az anyukám rendszeresen gyakorolt itthon. Nyolcévesen elkezdtem csellózni, onnantól velem is sokat játszott, amit annyira természetesnek éreztem, hogy föl se fogtam a helyzet különlegességét, hogy ez mekkora ajándék. Nagypapám akkoriban már nem csellózott, viszont emlékszem, 2009 karácsonyán a család rávette Apót – így szoktuk őt hívni –, hogy vegye elő a hangszerét, és muzsikáljunk együtt. Tartott egy kis próbát, Händelt játszottunk. Ez volt az egyetlen közös zenélésünk itthon, de később aztán Apó tanított engem is a Zeneakadémián. Kamarazenére jártam hozzá, és sokat hallgattam a felvételeit – a Kodály Vonósnégyesben játszott. Volt valami „klasszikus” a zenéhez való hozzáállásában, ami a tanításában is lenyűgözött. Az elegancia, ami megvolt benne. Úriember volt.
Napi négy-öt óra gyakorlás
– Tizenhárom évesen bekerült a Zeneakadémia különleges tehetségek osztályába. Hogyan változtatta meg ez az életét?
– A Zeneakadémia előkészítő tagozatára úgy kellett bejárnom, mintha egyetemista lennék. Emellett nagyon nehéz elvégezni a gimnáziumot. Magántanuló lettem. De ettől még nem voltam magányos, az egyetemen frissen alakultak baráti közösségek, és sokat jelentett, hogy családommal együtt a fasori református gyülekezetbe járunk, ahol korán – úgy érzem – életre szóló barátságokat kötöttem. Mostanra már nem annyira különleges a helyzetem: másodéves vagyok a Zeneakadémián, hivatalosan BA II. évfolyamos hallgató. Hétköznap az egyetemisták életét élem, a fő tárgyam a cselló, mellette szolfézst, összhangzattant, zenetörténetet hallgatok, kamarazene-órákra, zenekarra járok, és átlagosan négy-öt órát gyakorolok naponta.
– El tudná képzelni, hogy ne komolyzenészként élje le az életét?
– Ha azt mondanák, hogy innentől kezdve nincs zene, az mélyen érintene. Ennek ellenére el tudnám képzelni magamat más területeken, nagyon szeretem például az irodalmat, és a XX. századi történelem is érdekel. Friss élmény, hogy szeptemberben „összefutottam” a Duinói elégiákkal: ledöbbentett, három héten keresztül csak Rilke-verseket olvastam, és igyekszem minél többet megtudni a költőről.
– Miközben megéli a választás szabadságát, azért megtörtént a döntés az életében: én zenész leszek. Vagy még előtte áll?
– Azt hiszem, túl vagyok a döntésen, innen már, remélem, nincs visszaút. Szívesen csellóztam a zuglói Szent István Király Zeneiskolában, miközben Antók Zsuzsanna tanárnő tudatosan zenei pályára irányított.
Biztos pont a család
– Segítették a sikerek: a versenygyőzelmek után még zeneiskolás volt, amikor fellépett a Művészetek Palotájában szólistaként. Ezek a szereplések megerősítették, újabb motivációt adtak, vagy azért terhet is jelentettek?
– Kezdetben csak bátorítást nyújtottak, de hamar kialakult bennem valamiféle felelősségérzet, hogy ha az előző versenyt megnyertem, akkor a következő alkalommal is meg kell ismételnem ezt a teljesítményt. Kívülről talán csak a sikerek látszanak, de én inkább hullámokat éltem-élek meg. Bár semmi olyan nem történt, amely hátráltatott volna – sérülés vagy betegség –, visszatekintve inkább próbálkozásokat látok. Mindig jobbat, többet szeretnék elérni, ami néha sikerül, néha kevésbé. A család támogatása ilyenkor sokat jelent: anyukám zongoraművészként pontosan tudja, mivel jár ez a pálya, édesapám is ért a zenéhez. Testvéreim szeretete nagyon fontos, és itt van anyai nagymamám, Dádi, aki rengeteget segít. A család a biztos pont, bár volt olyan, hogy egy kisebb hullámvölgyön Antók Zsuzsa lendített át, és tudom, hogy a mostani tanáraimban, Mező Lászlóban és Varga Istvánban is száz százalékig megbízhatom. Sokat számít egy-egy nagy muzsikus támogatása. Kocsis Zoltánnal két alkalommal találkozhattam, először 2011-ben, amikor megnyertem az Országos Friss Antal Gordonkaversenyt, és a díj részeként Kokas Katalinék felajánlották, hogy a következő Kaposfesten együtt játszhatok vele. Kocsis Zoltán nagyon figyelt a fiatalokra. Hatalmas élmény volt a magyar zenei élet egyik legnagyobb alakját közelről megismerni karmesterként. Csodálom zeneszerzőként is, vagy ahogy Bartókot játszott – ma is sokat hallgatom a felvételeit.
– Ha ennyire szereti a zongorajátékot, miért a csellót választotta? A nagyapai örökség miatt?
– Velem már előfordult, hogy azt hittem, cselló szól a rádióban, aztán kiderült, szöveg nélküli énekhangot hallok. Egy pillanatra megzavarodtam. Pedig ismerem jól a gordonka hangját, hallgattam eleget, de az emberi hang terjedelméhez ez áll a legközelebb. Ha nem csellista, talán zongoraművész lennék, viszont mindig is vonós hangszerre vágytam. Aztán eljött az idő, amikor hirtelen megnyúltam, és kinőttem a gyerekkori hangszeremet. Először szóba se került, hogy a nagypapám odaadja a csellóját, nem is kérdeztük, kinéztünk egy hangszert, próbálgattam, wés nem is voltam rossz viszonyban vele. Igaz, korábban egyszer már kézbe vettem Apó gordonkáját, és az egészen más volt. Olyan, mint egy „családtag”. Hasonló érzés, mint mikor találkozol valakivel, akivel tudod, hogy közös múltad van – ott Apón keresztül működött a kapcsolat. Negyven évig játszott ezen az 1700-as évekből való hangszeren – a pontos korát nem lehet tudni, mert a címkéről lekopott az utolsó két szám –, de valószínűleg olasz mester műve. Hatalmas ajándék, nagy-nagy bizalom, hogy Apó nekem adta.
– Visszatekintve hogyan látja, a Zeneakadémia különleges tehetségek osztályába felvételt nyerni olyan, mint megnyerni a lottóötöst? Kikövezett pálya előtt áll? A Zeneakadémia nagy hangsúlyt fektet a szólistaképzésre, a legtöbb zenész mégsem szólistakarriert fut be, inkább zenekarban helyezkedik el. Sokan csak külföldön találnak munkát. Milyen tervei vannak?
– Nekem most a tanulás és a gyakorlás a legfontosabb. Az biztos, hogy nem mindenkinek való a szólistapálya, amely másfajta munkabírást igényel, mint zenekarban játszani, hiszen a szólistának, miközben előtérbe kerül az egyénisége, a felelősséget is egyedül kell cipelnie. A zenekarban mind egy ügyért dolgozunk, ami hatalmas közösségi élmény. A kamarazenélés megint teljesen más. A Zeneakadémia igyekszik minden lehetőséget megadni, hogy minél több irányba képezzük magunkat, de képlékeny, hogy végül kinek hogyan alakul a pályája. Szeretnék majd kicsit külföldön tanulni, de azt most nem tudnám elképzelni, hogy hosszabb távon külföldön éljek, mert én nagyon szeretek itthon lenni, és remélem, hogy végül itthon fogom majd megtalálni a helyemet.
Örök emberi dolgok
– Prokofjev Péter és a farkasa után milyen zenét hallgatott szívesen, mit játszik mostanában, és hogyan állította össze az október 31-i, zeneakadémiai koncert műsorát?
– Nehezen játszom olyan zenét, amelyet nem igazán kedvelek. Néha muszáj például etűdökkel foglalkozni, de sajnos mi, csellisták nem vagyunk úgy elkényeztetve ezen a téren, mint a zongoristák – egy Liszt-, Chopin- vagy Debussy-etűd csodálatos zene… Nekem inkább korszakaim vannak, most éppen Mozart-zongoraszonátákat hallgatok, de előfordult, hogy hónapokig folyamatosan Bartókot tanulmányoztam, aztán Wagner-operákat, egy időben belezúgtam az osztrák Alban Berg zenéjébe, aki a tizenkét fokú zeneszerzői technika képviselője. Gyermekkorában költőnek készült, aztán Schönberg magántanulója lett. A zeneirodalom kimeríthetetlen, és ebből az óceánból egy-két cseppet, ha kivettem még. A XX. század első fele azért vonz különösen zenében, történelemben és irodalomban, mert akik akkor éltek és alkottak, megfoghatóbbak számomra, mint a korábbi mesterek. Bármennyire csodálom is Bachot, hiszen kortalan a muzsikája, mégis nehéz visszakövetni a gondolkodását, miként vélekedett a világról és a zenéről. Kodály szintén visszatérő erős hatást gyakorolt rám, minden zene közül Kodályét érzem a „legbeszédesebbnek”: amikor hallgatom, olyan, mintha beszélne hozzám, és amikor játszom, akkor is magyar nyelven hallom őt. Október 31-én, szerdán a Zeneakadémián Osztrosits Éva hegedűművésszel Kodály Duó hegedűre és csellóra című művét játsszuk, édesanyámmal pedig Chopin g-moll cselló-zongora szonátáját, majd a szünet után Ravel a-moll zongoratriója következik. Ezek a szerzők magukon viselik a kort, amelyben éltek – Kodály és Ravel műve az első világháború kitörése táján született, ebből a szempontból is érdekes összehasonlítani a két különböző zenekultúrából érkező személyiség alkotását –, de ma is érvényes érzelmeket, gondolatokat közvetítenek. Örök emberi dolgokról szólnak, és ez az, ami számomra lenyűgöző a zenében.