A kilencvenes években az amerikai püspöki kar cselekvési stratégiát volt kénytelen kidolgozni, amely azonban nem vezetett kellő eredményre. A fő cél ugyanis az áldozatok kárpótlása és a botrány elkerülése volt. Peren kívüli egyezségeket kötöttek, és az egyházmegyék anyagi lehetőségeihez képest jókora kártérítést fizettek az áldozatoknak. A megállapodások azonban nem hozták meg a várt hatást, egyes egyházmegyék az anyagi csőd szélére sodródtak, miközben elmaradt a visszaéléseket elkövetők minél teljesebb kiszűrése a papság soraiból. A sajtó pedig – érthető módon – nem fogta vissza magát.
Az ezredforduló után mind gyakrabban hallhatunk határozott és szigorú szankciókról és bocsánatkérésekről a Szentszéktől. 2000-ben az ilyen bűnöket elkövető papok számára néhány francia püspök már azt tanácsolta, jelentsék fel magukat a rendőrségen, hiszen köztörvényes bűnt követtek el. De volt példa az ellenkezőjére is: Bayeux-Lisieux püspökét, Pierre Auguste Picant 2001-ben három hónap felfüggesztett börtönre ítélte a francia bíróság, mert elmulasztotta a vétkes feljelentését. Miközben a püspök egy súlyosabb bűn elkövetését igyekezett megakadályozni, amelyről nem beszélhetett. Képtelen történet, hiszen egy értékvesztett világban nem könnyű örök értékekre hivatkozni…
János Pál 2002 áprilisában az Amerikai Egyesült Államok katolikus vezetőit hívta rendkívüli találkozóra a Vatikánba, ahol a katolicizmusnak súlyos kárt okozó pedofilügyeket vitatták meg. Itt is elhangzott: nincs helye a katolikus egyházban egyetlen olyan papnak sem, aki bármi módon árt az ifjúságnak. Majd a 17. katolikus ifjúsági világtalálkozó végén tartott szentmisén 2002 júliusában, Torontóban ismét megszólalt az idős egyházfő: mint mondta, szégyen és szomorúság forrása a római katolikusok számára, hogy egyes papok szexuális visszaéléseket követtek el gondjaikra bízott gyerekekkel szemben. Addigra már négy püspököt és több mint kétszáz amerikai katolikus papot mozdítottak el, ám a botránysorozat nem ért véget, sőt más országokban, Lengyelországban és Írországban is vizsgálódni kezdtek.
A botrányok nemhogy nem csitultak el Joseph Ratzinger bíboros 2005-ös megválasztása után, hanem tovább erősödtek. Bár XVI. Benedek pápa 2008-ban és 2010-ben is bocsánatot kért az elkövetett bűnök miatt, teljes körű vizsgálatot és zéró toleranciát ígért, bírálói számára ez a gesztus nem volt elegendő. Amikor 2009. június 19-én megnyitotta a papság évét, minden korábbinál sűrűbben olvashattunk a klérus által elkövetett szexuális visszaélésekről.
Mindez hozzájárult a katolikus egyház tekintélyének nyugati megingásához. Talán véletlen az egybeesés, de azért kár lenne túlságosan naivnak lenni. Liberális teológusok és politikusok a XVI. Benedek teológiájával és egyházkormányzati lépéseivel szembeni kritikájukat több alkalommal elegyítették a pedofilügyek kezelésének kritikájával. Nagyon sokfelől érkeztek a támadások. 2010-ben egy magát homoszexuális katolikusként azonosító amerikai blogger, Andrew Sullivan írásában már a pápa lemondását követelte, és azon véleményének is hangot adott, hogy a problémák gyökere a cölibátus intézményében keresendő.
Sok más hasonló véleményt a magyar sajtóban is lehetett olvasni, holott semmilyen lélektani vizsgálat nem támasztja alá ezt a feltevést. XVI. Benedek 2010-es angliai útja előtt Richard Dawkins és Christopher Hitchens, az „ateista egyház” felkentjei pedofilügyekre specializálódott ügyvédek segítségével akarták bíróság elé kényszeríteni XVI. Benedek pápát, mondván, ő a felelős beosztottjai tetteiért. Törekvésük akkor még nem sikerült, de ne legyenek kétségeink: a szándék túlságosan is komoly ahhoz, hogy egyszer s mindenkorra visszavonulót fújjanak az ötletgazdák.
Egy évvel később az ír kormányfő, Enda Kenny fogalmazott meg kemény bírálatot, azt állítván, hogy a Szentszék eltussolni igyekszik a dél-írországi Cloyne egyházmegyében kirobbant, 19 papot érintő bűncselekmény-sorozatot. Valószínűleg a Szentszék közleménye kisebb hatást gyakorolt, mint a vád, és hiába írták, hogy az egyház sajnálja és szégyelli, hogy papok szexuális visszaélést követtek el gyerekek ellen, hiába nyilvánították ki egyértelműen, hogy semmilyen módon nem akadályozzák az esetek kivizsgálását, és nem próbálnak beavatkozni az ír polgári törvénykezésbe.
De vajon mi lehet az okuk a XX. század második felétől egyre gyakoribb vádaknak? Vajon csakugyan emelkedik az ilyen típusú bűncselekmények száma, vagy másról van szó? A képet alaposan árnyalja a John Jay College of Criminal Justice kutatása, amely az 1950 és 2002 között az Egyesült Államokban történt egyháziak által elkövetett visszaéléseket vizsgálta. Kutatásaik szerint az időszakban szolgált mintegy 109 ezer katolikus papból 4392-t vádoltak meg, és mindössze száz bírósági döntés született.
A jelentős különbségnek nemcsak a bizonyíthatatlanság volt az oka, hanem az is, hogy a vádlottak közül sokan már elhunytak. Tehát a vádak a papság négy százalékánál volt igazolhatók, ami riasztóan magas arányt jelent ugyan, de arról egyáltalán nincs szó, hogy más felekezetekhez – például a házasodó protestáns lelkészekhez – vagy akár más foglalkozásokhoz képest rosszabb lenne a helyzet, és a papi nőtlenséget tehetnénk felelőssé a visszaélésekért. Ellenkezőleg: mintha az egyébként szörnyű bűnök aránytalan hangsúlyozása mögött jól észlelhető tendencia húzódna meg.
Bár a 2013 márciusában megválasztott Jorge Mario Bergoglio két elődjéhez képest nemigen panaszkodhat a liberális sajtó támadásai miatt, Szent Péter 266. utódának ugyanúgy szembe kell néznie az egyháziak által elkövetett visszaélések vádjával. Ferenc pápa legutóbb a Családok IX. Világtalálkozóján kért bocsánatot Írországban. „Az Úr kegyelmére bízom ezeket a bűnöket, és bocsánatot kérek érettük” – mondta. A látogatással lényegében egy időben az egyházfőt minden korábbinál súlyosabb támadás érte, ráadásul az egyházon belülről.
Az ilyen típusú visszaélésekkel szemben ugyanis a megelőző gyakorlathoz képest szigorúbb elbírálást követelő és a tettessel együtt minden, az esetről tudomást szerző felettest is büntető Ferenc pápát vádolta meg Carlo Maria Viganò érsek, a Vatikán volt washingtoni nagykövete. Méghozzá éppen azzal, hogy az egyház első embere nemcsak tudott Theodore McCarrick volt washingtoni érsek bűneiről, aki állítólag szeminaristák és papok nemzedékeit rontotta meg, hanem még a XVI. Benedek pápa által elrendelt szankciókat, hogy bűnbánatban és visszavonultságban élje hátralévő éveit, csöndben vissza is vonta.
Persze mindez papíron, pontokba szedve elég meggyőző. Különösen azoknak, akik Ferenc pápa gyakran vitatható teológiai megnyilvánulásait kritikusan szemlélik. Bizonyára nem ok nélkül. Hiszen a pápa szigorú szankciói alighanem sok áldozatos, tiszta életű katolikus pap életét tették tönkre alaptalan vádaskodások miatt. De ebben a helyzetben valóban nehéz lenne a helyes döntést meghozni, esetenként húszezer kilométer távolságból. És persze az állítás ellenkezője is igaz: vajon a földkerekség minden püspöke alkalmas arra, hogy jelentse, ha baj van? A választ egyelőre nem ismerjük. Ferenc pápa először Írországból Rómába repülvén a gép fedélzetén adott feleletet az őt faggató újságíróknak, méghozzá meglehetősen kitérőt.
Ám egyszer minden ki fog derülni. Ferenc pápa a nyári szünet után újrakezdett Szent Márta-házbeli homíliájában ismét enigmatikus üzenetet küldött: „Csend és ima a válasz a botránykeltőknek.” Igen. Csak a botrány lényege miatt a kívülállók számára pillanatnyilag nem teljesen világos, ki a botránykeltő. A csend azonban a pápa sok támogatóját kifejezett aggodalommal tölti el. Paul Michael Zulehner osztrák teológus például nyilatkozatot tett közzé, hogy a szentatyát ért támadások idején az európai püspöki karok szinte kivétel nélkül hallgatnak. Zulehner botrányosnak nevezte a hallgatást. Pedig csak zavarba ejtő.
Nagyítás
A katolikus egyházat a reformáció óta éri számtalan vád az irodalom, majd a filmművészet részéről. A papok legtöbbször sztereotípiákat jelenítenek meg beszűkült gondolkodásukkal, pedofil hajlamukkal. Az ábrázolás gyökerei a szatírákban és a XVIII–XIX. századi gótikus irodalomban kereshetők. Híres angol és amerikai írók, mint Ann Radcliffe, Matthew Lewis vagy Edgar Allan Poe előszeretettel alkalmazták a gótikus irodalom katolikus egyházhoz köthető hangulatelemeit, így a szadista inkvizítorok, a kéjsóvár papok vagy a kegyetlen apácák képeit. 1836-ban Maria Monk írt bestsellert egy papi háremként szolgáló apácazárdáról, ám a regény megjelenése után kiderült: nincs bizonyíték, hogy Monk valaha is járt volna zárda közelében. Charlotte Brontë Villette-jében vagy Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című művében is felfedezhető a katolikusellenes gótikus tradíció. A modern irodalomban ezt Dan Brown regényei (Angyalok és démonok, A Da Vinci-kód) képviselik, a kilencvenes évektől pedig egyre több korábban molesztált áldozat jelentette meg visszaemlékezéseit. Az első visszhangot kapott tévéfilmek a Judgement és a Boys of St. Vincent voltak a kilencvenes évek elején. A mozivásznon Pedro Almodóvar Rossz nevelése foglalkozott a kérdéssel. A XXI. század első évtizedeiben egyre-másra készültek megtörtént eseményeken nyugvó fikciós mozik (például A Magdolna nővérek, Kétség, Our Fathers, Dal egy agyonvert fiúért, Spotlight) és Oscarra vagy egyéb díjra jelölt dokumentumfilmek (Deliver Us from Evil, Twist of Faith, Sex Crimes and Vatican). Amerikai hívők a 2010-es évek óta egyre hangosabban tiltakoznak a hasonló ábrázolás ellen, mivel szerintük minden a pénzről szól. Az AP és a Bishop Accountability kimutatta, hogy 2012-re az amerikai katolikus egyház több mint hárommilliárd dollárt költött az áldozatokkal való megegyezésre. A pénz templombezárásokból keletkezik, mivel a templomok értékes ingatlanokon fekszenek. Az amerikai jezsuita atya, James Martin szerint Hollywood negatív narratívája két dolognak tudható be. Egyrészt a katolicizmus képi nyelven látványosan megfogalmazható mitológiával bír, másrészt a posztmodern világ egyetemesigazság-tagadása jól szembeállítható az egyház által vallott egyetemes igazsággal. Philip Jenkins, a Pennsylvania Állami Egyetem episzkopális professzora szerint még nagyobb probléma, hogy a médiumok és a mozik a katolikus egyházi visszaélések mellett figyelmen kívül hagyják a más protestáns, a zsidó és a muszlim közösségekben előforduló szexuális bűncselekményeket. Ráadásul a katolikus molesztálási esetek statisztikailag ritkábbak, mint a családon belüli erőszakhoz köthető pedofil problémák.