Súlyos gazdasági visszaélésekre derült fény 1989 tavaszán a Belügyminisztérium III. (Állambiztonsági) Főcsoportfőnökségén, aminek következményeként egy hírszerző tisztet lefokoztak és elbocsátottak a szerv kötelékéből. Dr. Dalmady György százados a Nyugat-Németországban működő emigráns magyar közösségek megfigyelésével, bomlasztásával foglalkozott.
Könnyített utazási feltételeket biztosított ügynökei számára, ami annyit jelentett, hogy vám- és szemlementességgel léphették át a nyugati határt, vagyis azt hoztak be az országba, amit csak akartak. Kamionszámra érkeztek a különböző használati cikkek, amelyek a szocialista hiánygazdaságban pillanatok alatt elkeltek, de könnyen akadhatott vevő a lopott személygépkocsikra is. A csempészettel szerzett feketejövedelmen pedig ügynök és tartója testvériesen osztozott.
Dalmady gondosan válogatta meg munkatársait, legtöbbjüket köztörvényes bűncselekmény miatt már korábban elítélték. Reisch Ernő, fedőnevén „Kolter” lopott autók és fegyverek csempészéséért korábban másfél évet töltött németországi börtönben. A nyolcvanas évek közepén önként jelentkezett a magyar állambiztonságnál, és szolgálataiért cserébe segítséget kért egy panzió megnyitásához, amelyet osztrák területen, a magyar határhoz közel szeretett volna működtetni.
A Belügyminisztérium nem zárkózott el az üzlettől, hiszen fedett objektumként jó hasznát vehették volna a szállónak, azonban közvetlen anyagi hozzájárulást nem voltak hajlandóak nyújtani hozzá. Ehelyett természetbeni juttatással hálálták meg „Kolter” hazafias szolgálatait, vagyis támogatták a határokon átívelő feketekereskedelmet, ezzel kvázi megteremtve a szükséges anyagi fedezetet az üzlethez. Végül csak egy vendéglőt nyitott Reisch, a bérleti díjat azonban nem fizette rendszeresen, így rövid idő után felmondták a szerződését. Ezután a belügy számára az ügynök feleslegessé, törvénytelen tevékenysége pedig tehertétellé vált.
Hasonló múlttal rendelkezett Ungvár Jenő is, akit üzérkedésért a nyolcvanas évek elején letöltendő szabadságvesztésre ítéltek. Szabadulása után lelkesen vállalta a besúgói feladatot, amelynek műhelytitkait még fogdaügynöki ténykedése során sajátította el. Eleinte „Brill” fedőnéven a BRFK III/II. Osztálya foglalkoztatta a nemzetközi szervezett bűnözés felderítése és elhárítása vonalán. Foglalkozása remek információszerzési lehetőséget biztosított számára, hiszen a Dunakorzó étterem főszakácsaként rendszeresen találkozhatott külföldiekkel, valamint nemzetközi versenyekre, gasztronómiai rendezvényekre gyakran utazhatott Nyugatra.
Az utazásaihoz kapcsolódó feketézés gyakorlatilag elvárás volt vele kapcsolatban, hiszen a bűnözők közé való beépüléshez hihető fedőtörténetre is szüksége volt. A számára kijelölt bűnözőcsoportok lebuktatásában ugyan nagy szerepet nem vállalt, viszont remek összeköttetéseket talált sokkal befolyásosabb körökbe. Egy Lenz nevű, nemzetközi körözés alatt álló fegyverkereskedővel kezdett tárgyalni a néphadsereg leselejtezett arzenáljáról. Ekkor már nem a BRFK ügynökeként dolgozott, hiszen nagyobb hatáskörrel rendelkező támogatókra volt szüksége.
A hírszerzéshez átigazolt ügynök állítása szerint magas rangú politikusok, maga a belügyminiszter és más döntéshozó hivatalnokok támogatták a hatmillió dolláros üzletet, amelyet az Industrialexport és a FÉG fedésével bonyolítottak volna le. A magyar fegyvergyártás egyik fellegvárának számító Fegyver- és Gázkészülékgyár Ungvárt másodállásban alkalmazta, megbízhatóságáért bátyja, Ungvár Gyula vezérőrnagy, a HM anyagi-technikai főcsoportfőnök-helyettese kezeskedett. Az osztrák rendőrség azonban közbelépett, és megakadályozta az üzlet nyélbe ütését. Lenzet – aki Ungvár szerint a Moszad őrnagyi rangban lévő tisztje volt – lebuktatták.
Az Afrikába irányuló fegyvercsempészet ezzel kútba esett, Ungvárnak – legújabb fedőnevén „Kooh-I-Noor”-nak – más megélhetési források után kellett néznie. Ezúttal németországi pénzügyi körökkel, többek között Josef von Ferenczyvel lépett kapcsolatba, és Solymáron, az Agrobank tulajdonában lévő épületben egy luxusbordély szervezését kezdte meg. Magyar részről több állami vállalat vezető beosztású tisztségviselője is érdekelt volt a zártkörűen működő nyilvánosház működtetésében, valamint vezető politikai körök is támogatták az elképzelést, például a Pénzügyminisztérium államtitkára, Kunos Péter, aki később a kétes hitelkonstrukcióiról elhíresült Agrobank vezetője lett.
Dalmady hálózatának volt egy másik ága is, ahol sokkal kifinomultabb eszközökkel, nehezebben tetten érhető módszerekkel követték el gazdasági visszaéléseiket. Ennek a fehérgalléros társaságnak a központi figurája Siklósi Norbert volt. A magyar közélet nagy befolyással bíró médiamágnása, aki a forradalom után a függetlenségétől megfosztott MÚOSZ kormánybiztosa volt, majd 1958–1973 között annak főtitkára, utána a Lapkiadó Vállalat, majd jogutódja, a Pallas vezérigazgatójaként dolgozott, a legbiztosabb háttérrel rendelkezett: a KGB által létrehozott Nemzetközi Újságíró Szervezet alelnökeként és kincstárnokaként nemcsak a magyar állambiztonsággal alakított ki bensőséges viszonyt, hanem minden bizonnyal a szovjet titkosszolgálat felé is elkötelezett lehetett.
Aktívan szerepet vállalt több titkosszolgálati fedővállalat nyugati cégalapításaiban is már a hetvenes évektől kezdve, gondolok itt az Interpress vállalat és az Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat (IPV) ügyeire. Dalmady segítségével 1988 végén látott hozzá egy újabb cégalapításhoz. A müncheni Újváry Griff Kiadó megvásárlásával a magyar hírszerzés befolyást kívánt szerezni a nyugati magyar emigráció irodalmi életére. Újváry Sándor 1938-ban Budapesten alapította könyvkiadóját, de emigrálása után Münchenben folytatta küldetésnek tekintett munkáját.
Szerényi Gábor rajza
A magyar emigráció köreiben kiemelkedő tiszteletnek örvendő Újváry Márai Sándor és Faludy György műveinek kiadási jogával is rendelkezett. A kiadó tulajdonjogát öröklő özvegy eladta az üzletet a civilként jelentkező magyar vevőnek, Molnár Jánosnak. Az így létrejött Griff Kontinent nevű kiadó nyereségének harmadrésze az állambiztonságot, harmadrésze Dalmady „Burford” fedőnévre hallgató ügynökét, vagyis Molnárt, a fennmaradó rész pedig a Pallas egyik leányvállalatát, az Interedition Idegennyelvű Folyóirat Kiadó Leányvállalatot illette.
„Burford” 1983-ban került kapcsolatba a hírszerzéssel, amikor felajánlotta szolgálatait a bonni magyar nagykövetségen. A kölni Magyar Ház rendszeres látogatójaként rengeteg információval rendelkezett a helyi emigráció mindennapjairól. A jelentésekért cserébe lánya magyarországi taníttatását szerette volna elintézni, amit támogatott is a Belügyminisztérium. „Burford” ettől kezdve rendszeresen beutazott Magyarországra, Dalmady más ügynökeihez hasonlóan: szemle- és vámmentességgel.
Az Interedition 1987-ben alakult, a cégbejegyzés szerint Siklósi Norbert, dr. Márai Péter és Griga Ferenc voltak a cégjegyzésre jogosult személyek. Griga Ferenc a hatvanas években a Külkereskedelmi Minisztérium főosztályvezetője volt, majd Irakba került tanácsadónak. Griga a sorozat 10. részében ismertetett Metalimpex-ügy érintettje volt, ugyanis a katonai felderítés megnyertjeként tevékenykedett közel-keleti állomáshelyén, és innen segítette Dévai István és az MNVK–2. valutakitermelését. Eljárás nem indult ellene, ugyanis a katonai hírszerzés szolgálati érdekre hivatkozva kimentette a vizsgálat alól. Később az Interag és a Novotrade vállalatok alkalmazottjaként dolgozott.
A Griff Kontinent Kft. kevés nyomot hagyott a magyar könyvkiadás történetében. Néhány jelentéktelen kiadványtól eltekintve nem köthető a nevükhöz semmi, a belügyi vezetés nem tudta elérni a kitűzött politikai célt: a glasznoszty szellemében való nyitást a nyugati magyarság felé. A kudarc borítékolható volt, ugyanis a terv kieszelői számára nem az emigráció megnyerése vagy bomlasztása volt a cél – ez 1988–89-ben nem is tűnhetett már életszerűnek –, hanem az állambiztonság segítségével próbálták illegális üzleti tevékenységüket kiszélesíteni.
A német–magyar vegyesvállalat számára például könnyedén jutottak – magyar bankgaranciával – négy-öt százalékos svájci bankhitelhez, amelyet továbbadtak a Magyar Nemzeti Banknak évi öt-hat százalékos kamat fejében, a különbözet pedig a Griff Kontinent kasszájába került. Jelentős összegű állami támogatást vettek fel, de igyekeztek megszerezni különböző világcégek – például a TDK – termékeinek kizárólagos forgalmazási jogát is, kihasználva a szocialista titkosszolgálatok támogatását.
Az Interedition és a Griff Kiadó finoman szólva is visszaélésgyanús tevékenysége a rendszerváltoztatás után zsákutcába futott. Siklósi 1988. december 31-én visszavonult a Pallas vezérigazgatói székéből, nyugdíjazását követően az új vezetés felfigyelt a különböző törvénytelen üzletekre, és követelte a leányvállalatok elszámoltatását. Az Interedition 1990 nyarán megszűnt, ezzel együtt felszínre kerültek a Griff körül elkövetett gazdasági csalások, az anyavállalat közgyűlése ultimátumot adott Siklósinak és Molnárnak: vagy elszámolnak a hiányzó összegekkel, vagy rendőrségi feljelentést tesznek. Tudtommal egyik sem történt meg.
A Dalmady köré szerveződött alvilági hálózat által elkövetett bűncselekmények 1989 márciusára már olyan mértéket öltöttek, hogy a Belügyminisztérium sem tudott tovább szemet hunyni. Ráadásul az osztrák rendőrség által lefülelt nemzetközi fegyverkereskedők elleni nyomozás szálai hazánkba vezettek, ezért az osztrák állam bejelentette, hogy Magyarország megsértette semlegességét, és jelentős anyagi kárt okozott gazdaságuk számára.
A hírszerzés kénytelen volt Dalmady mögül kihátrálni. Kirúgták, és nyomozást indítottak ellene. Valószínűleg még a csoportfőnökség vezetői is meglepődtek, amikor világossá vált előttük, milyen kiterjedt hálózatot működtetett a tiszt, és milyen jelentős anyagi kárt okoztak az országnak. Ügyét bíróság elé utalták, és 1990 szeptemberében másodfokon öt és fél év fogházbüntetést kapott többrendbeli vesztegetés; folytatólagosan elkövetett, súlyos hátrányt okozó államtitoksértés; folytatólagosan, különösen nagy értékre, üzletszerűen és bűnszövetségben elkövetett devizagazdálkodás megsértése; 26 rendbeli hivatali visszaélés; orgazdaság és sikkasztás miatt. Kegyelmi kérvényét Göncz Árpád köztársasági elnök elutasította.
(Folytatjuk)
A szerző történész
