– Mi készült legutoljára a pincéjében, a kis asztalosműhelyében?
– Szerednyey Béla hajójára intarziát készítettem. A munkában sokat segített, hogy faipari iskolát végeztem. A műhelyemben van egy százéves gyalupadom, a mobil szerszámkészletemmel pedig a kollégák bútorait szerelem össze.
– „Igazgató úr, átjönne megszerelni a leszakadt ajtónkat?”
– Így-így! Ha időmből kitelik, szívesen segítek. Nem vagyok olyan igazgató, akinek ez derogál. Büszke vagyok arra, hogy faipari iskolát végeztem, nagyszerű négy évet töltöttem ott 43 fiúval és három lánnyal.
Spártai nevelés
– Ennyi lánnyal hogyan lehetett színjátszó kört szervezni?
– Nehezen. Elkerekedett a szemük, amikor megkérdeztem, hogy van-e színjátszó csoport az iskolában. Megtetszett az ötlet, és a magyartanárok nagy örömére kiadták, hogy az összes ünnepséget a Kozmás Színjátszó Kör rendezze, amelyet én alapítottam és vezettem. Évenként mutattunk be egy darabot. Előfordult, hogy megszaggatott vörös zászlókat lógattunk föl… Jött is rögtön a műhelyfőnök: – Áronkám! – Igen, tanár úr. – Kicsit sok. Egyébként már az általános iskolában is szerepeltem. Anyai nagymamám rendezésében – aki pedagógus volt – mutattuk be Moliére Kényeskedők című darabját. A bátyámék nyolcadikos osztálya ezzel a darabbal búcsúzott az iskolától. Én is átmentem a próbákra, de nem a színház, hanem a jó csajok miatt.
– Akkor nem a gének, hanem a hormonok vitték a színház felé?
– Hormonok nélkül semmi értelme a színháznak! A bratyóm, Gábor játszotta a Kényeskedők főszerepét, aki szerintem szintén képességes gyerek, benne is mocorog valami. Ő operatőr és stúdióvezető lett. A darabból hiányzott egy szolga szereplő két és fél mondattal. Mondták, hogy álljak be. A szerep szerint egy hatalmas büdös pofont kaptam Gábortól. Hát abban benne volt minden!
– Édesapja mit szólt, miután látta színpadon?
– A Kényeskedőkben belekóstoltam, hogy milyen az, ha az ember mások előtt szerepel, nézik, sikere van. Aztán eltelt egy év színház nélkül. Nyolcadikban mi búcsúztunk A botcsinálta doktor című darabbal, ahol én játszottam a főszerepet. Az iskolai ünnepségen apám elmondta Ady versét, Az ős Kajánt, aztán előadtuk a darabot. Anyám elmondása szerint apu hazafelé bamba arcot vágott, teljesen összetört. Csak annyit mondott: baj van… Nyáron többfordulós szereplőválogatás után bekerültem A zöld torony című filmbe. Na, azt kikérte magának, az ő fia életét ne tegyék tönkre! Ma már értem, miről beszélt. Teljes mértékben! Apu 14 éves koromban meghalt, de a kollégák elmeséléséből tudom, sokszor mondta, hogy bennem bujkál valami, ami a színészet felé fog sodorni. A testvérem nem akart színházzal foglalkozni, gyerekkorától egyetlen célja volt: harmonikus, normális családban élni… Nagyon jó gyerekkorunk volt annak ellenére, hogy apu nem volt könnyű ember. Nem kell szépíteni: az alkohol miatt. Spártai nevelést kaptunk, amit a nagyszüleink próbáltak legömbölyíteni. Apu pár hónapos korunk óta mint férfi a férfival beszélt velünk, mert azt akarta, hogy ember legyen belőlünk. Miután a szüleink nyolcéves koromban elváltak, sok időt töltöttünk apuval Siófokon, a Nemzeti Színház üdülőjében. Ha kitört a balatoni vihar, akkor apu – csak hogy megmutassa –, azt mondta: „Fiúk, nyomás be a vízbe!” Engem a szobában úgy feldobott, hogy koppant a fejem a plafonon. Pusztán szeretetből. Mindig iszonyatos hévvel volt jelen, ami egy gyereknek néha riasztó és félelmetes. Hallottuk, mikor hazajött, és már a lépteiből tudtuk, hogy nincs jó állapotban.
– Örökölte, folytatta ezt az életet?
– Volt egy korszakom, amikor elengedtem a gyeplőt, de rájöttem, hogy ez az út nem vezet sehová. Kecskeméten vendégként játszottam a
Pszichóban a meghasonlott tudattal élő Norman Bates szerepét. Akkor kipróbáltam, hogy milyen az, amikor az ember lemerül ennek a szakmának a mélyére. Minden szerep egy sziget, ahová átmész, de egy hidat mindig kell hagyni magad mögött. Kötelező.
Burokban élni
– Hogy visszatérhessen a civil életbe?
– Igen. Azt szoktam mondani, hogy mindenkinek van egy csatornafedele, amelyik csak az övé. Azt semmilyen szerep kedvéért nem szabad feladni. Nagyon veszélyes pálya a színészeké, súrolja a skizofrénia határát. Az embert a maximalizmusa afelé löki, hogy a hidat is fölégesse, de tilos! Kecskeméten már a magánéletben is kezdtem olyanná válni, mint Norman Bates. Na, akkor majdnem abbahagytam a pályát. De nem hiszek az ismétlődésekben. A válás után apu egyedült élt Kőbányán egy kis lakásban, de azért, mert ő ivott, nekem nem kell. Aki azt állítja, „könnyű neki ilyen felmenővel”, az nem gondolja végig, hogy nem egyszerű burokban élni, diplomata-útlevéllel rendelkezni egy pályán, miközben mindig triplán kell bizonyítani. Az embernek fel kell építenie saját magát, ami nekem elég későn sikerült. Én laktam Trabantban, Szakácsi Sanyinál, színészházban, öltözőben. Nyolc év házasság után elváltam, és csak harmincéves koromra lett kiegyensúlyozott családi életem. Auksz Évával élek, aki hozott az életünkbe egy fantasztikus fiút, majd született egy közös gyerekünk is. Életveszélyessé válik, ha valaki számára csak a színház létezik. Ki merem mondani – mert pontosan tudom, hogyan élt és halt meg Őze Lajos –, hogy ő szakbarbár volt. Megszállottként dolgozott, amire ráment a magánélete, a családja. Utolsó éveiben egyedül küszködött egy súlyos betegséggel, bébikonzerven élt, pizsamára felvett irhabundában ment színházba, mondván, úgyis le kell vetkőzni. Ez élet? Nem. Mit viszünk fel a színpadra? Az életünket. Nekem kell a harmónia, kell az életem, mert abból tudok fogalmazni a színpadon. Kell az aikidó, az ejtőernyőzés, Éva, a fiúk, a hétvégék.
– A főiskolán Iglódi István osztályában végzett. Harmadéves korától évadonként három nagy szerepet játszott a Nemzeti Színházban, ahol Tolnay Klárival, Agárdy Gáborral, Kállaival, Sinkovitscsal dolgozhatott együtt. A nemzet nagy öregjei nevelték fel. Ha ilyen színészóriásokkal állhatott egy színpadon, akkor miért hagyta ott a színházat?
– Iglódi István hívott a Nemzetibe, ahol aztán volt kitől tanulni! A „mogulok” úgy fogadtak, hogy „ő a mi kutyánk kölyke”, ami egyrészt jó érzés, másrészt igen terhes tud lenni. Iglódival is nagyon jó barátok lettünk, mester és tanítvány viszonyba kerültünk. A Lila ákác című darabban Csacsinszky Pali szerepével nem tudtam mit kezdeni, megbuktam. Kállai Feri bácsi somolyogva azt mondta: „Hát, Áronkám, ez annyira nem sikerült, de nem baj, mert láttunk már téged jónak.” Veszélyes mondat. Hét év után úgy éreztem, hogy az elképesztő mesterek mellől el kell mennem, mert én még nem kezdtem el igazán a pályát. Nekimentem a nagyvilágnak, amin Iglódi döbbent meg a legjobban. Kecskemét lett a bázisom, de Soprontól Nagyváradig sok helyen játszottam, miközben a háttérből Iglódi folyamatosan figyelt. Négy év után úgy döntöttem, hogy visszamegyek. A mesterrel is átalakult a viszonyunk, elfogadta, hogy felnőttem.
– Mondhatjuk, hogy egy cellában dőlt el, hogy a Pesti Magyar Színház igazgatója lesz?
– A váci börtönben ’56-os filmet forgattunk Iglódi Pistával, amikor azzal állt elém, hogy mi lenne, ha én vinném tovább a Nemzetit, akkor már Pesti Magyar Színházat. – Ezen gondolkodtál már? – kérdezte. – Nem, Pista, ezen még nem, de nem is szeretnék. Aztán néhány nap múlva azt mondtam neki, hogy feltennék néhány kérdést. Két éven keresztül beszélgettünk.
– 2010-től öt évre elnyerte az igazgatói posztot. Az első időben sok olyan dolgot kellett megtennie, amilyet előtte Iglódi nem akart vagy nem mert?
– Szó szerint. Tudtam, ha nem tesszük meg, ha nem változtatunk, akkor ránk dől a színház, mely mindig mostohagyerekként lógott a minisztériumon, nem tudtak vele mit kezdeni, és amíg a nagy öregek éltek, addig nem is mertek hozzányúlni.
– Számos kollégájával kellett közölnie, hogy az intézmény életben tartása miatt távoznia kell a színháztól. Sok ellensége lett?
– Rengeteg. Az nagyon fájdalmas és kegyetlen időszak volt. Engem az a társulat nevelt föl. De döntenem kellett. A színháznak 120 milliós adósságállományt kellett ledolgoznia, és az a rossz vezető, aki nem dönt. Az első három év durván telt el, de kihúztuk a színházat a bajból, és lassan-lassan egész szép eredményeket értünk el. A fát elültettük, meggyökeresedett, de a gyümölcsét már nem mi szedtük le. Ahhoz még egy ciklust végig kellett volna csinálnunk. Mikor írtuk a pályázatot, már tudtuk, hogy el fogjuk veszteni, mert láttuk a listát, hallottuk a neveket.
– Nemcsak az igazgatónak, de párjának, Auksz Éva színésznőnek is mennie kellett. Kapott kárörvendő megjegyzéseket azoktól, akiket korábban elbocsátott?
– Igen. Koccintottak, hogy már nem én vagyok az igazgató. Tudom, hogy sok fájdalmat okoztam, és nyilván hoztam rossz döntéseket is. A Pesti Magyar Színház igazgatása után borult a mi életünk is, számítottam arra, hogy egyszer bekövetkezik, hiszen én is hoztam ilyen helyzetbe embereket. Bizonyos szempontból megérdemeltem.
Szolgálat évad
– Hívták játszani, miután elterjedt, hogy az igazgató úr jobban ráér?
– Igen, elkezdtem vállalkozó színészként dolgozni, és elképesztően jó szerepeket kaptam. Aztán felhívtak, hogy mit gondolnék a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházról. – Hagyjatok békén, nincs az az isten!
– Észrevette, hogy miután azt mondja, hogy hagyják békén, mindig igazgató lesz? Nem volt zökkenőmentes az átadás-átvétel a Pesti Magyar Színház új igazgatójával, ahogy az érkezése Dunaújvárosba, a Bartók Kamaraszínház és Művészetek Házába sem. Az utóbbi esetben mi volt a taktikája: kivárt?
– Tapasztaltabb vagyok már annál, hogy erre rámenjek. Hozzám a fenntartók és a mögöttük álló emberek felől érkezett a felkérés a színház vezetésére, akiknek előre megmondtam, hogy cirkusz lesz. Lett is. Mindenki azt várta, hogy legyünk végre túl a döntésen, érjen véget a bohócparádé, és elkezdhessük a munkát.
– Az első évet Bizalom évadnak nevezték el. A másodiknak mi a neve?
– Szolgálat évad. Először is becsületesen mindent végigcsináltunk, amit az előző vezetés tervezett, amiben egyébként izgalmas dolgok is voltak. Fényesen sikerült a bemutatkozásunk, egyre nő a bérletesek száma, jó darabokat játsszunk, miközben persze sok mindent rendbe kellett tenni.
– Több díjat vehetett át, amelyeket olyan színészekről neveztek el, akikkel együtt játszott. Mit érzett, amikor 1998-ban megkapta a Gyulai Várszínház kitüntetését, az Őze Lajos-díjat?
– Szakácsi Sanyi barátom egyszer turkált a szekrényében, majd odadobott nekem valamit. Egy díjat. – Fölismered? – kérdezte. – Nem, ki ez?
– Apád! Nevetve mondtam: „Szaki, ez az a díj, amit én a büdös életben nem fogok megkapni.” Két év múlva felhívtak, hogy Gyula város önkormányzata úgy döntött… Gondolkodtam, hogy mi legyen. Aztán persze átvettem. Miért is ne? Tényleg rangos díj, mindig nagynevű kollegák kapják meg.
– Eltelt-e annyi idő, illetve letett-e már annyit az asztalra, hogy Őze Áron neve ma már ismertebb, mint Őze Lajosé?
– Biztos, hogy nem. Elmesélek egy történetet. A jogosítvány és a forgalmi ellenőrzése után a kedves „kolléga” megszólalt: – Ne haragudjon, megkérdezhetem, hogy maga az Őze Áronnak a fia vagy az unokája?