Az érettségi találkozók szokásos megdöbbentő élménye – csak a többi öregedett az elmúlt öt évben tíz évet, bezzeg én mintha tegnap feleltem volna magyarból és történelemből – néha mellékessé válik, mert valami váratlan felülírja azt. Olykor egy városnézés.
Négyen összebeszéltünk, hogy az egyetlen otthon maradt megmutatja a várost. Hárman évtizedek óta máshol élünk, és ha időnként hazatérünk is, a finom változásokat nem vesszük észre. Se az előremutatót, se a hanyatlót. Ehhez kell a negyedik.
Egyébként csoda hely ez a Csongrád. A fantasztikus homokfövenyt kínáló Körös-torokkal, a betonlábakon álló üdülőházaival, amelyekbe nagyon nagy árvizek idején befolyik a Tisza vize. Az öreg, nádtetős halászfalujával, a főutcát szegélyező hatalmas platánokkal, amelyek láttán apósom azt találta mondani, úgy érzi, hogy erdőben jár, nem egy településen. Nádasokkal benőtt holtágak, bármerre indulunk. Mondom, csoda hely.
Keringőzünk a városban, hallgatjuk a sztorikat. Elgurulunk az egykori laktanyába, amely már régóta nem laktanya, és nem is délszláv menekülteket befogadó hely, hanem ipari park. Kívülről megnézzük a vasútállomás mögötti területen lévő, szépen felújított zsidó temetőt, amelyet korábban (gyerekkorában) egyikünk sem látott.
A város mindennapjait kiválóan ismerő társunk arról mesélt, hogy az 1980-ban 22 ezres város lakossága mára 17 ezer alá csökkent. Évről évre nagyjából 150 emberrel apad a közösség. Gyerek száz körül születik egy évben, ennyiért nem érdemes fenntartani a szülőotthont. A csongrádiak döntő többsége a tucat kilométerre fekvő Szentesen vagy a kétszer olyan távolságra található Kiskunfélegyházán jön világra.
Szerényi Gábor rajza
Ha már a közelben voltunk, elkanyarodtunk az egykori szülőotthon felé, 1996-ban zárták be, így Csongrádon hivatalosan nem lehet világra jönni. A megyei lap írta meg, hogy 1997-ben mindössze egyetlen gyermek született csongrádinak, akinek szülei bodrogkisfaludiak voltak.
A delmagyar.hu tíz éve publikált története alapján a polgármesteri hivatalban nem emlékeztek arra, milyen körülmények között köthetett ki épp Csongrádon a család, és a mentősöknek sem rémlett semmi a különös jövevénnyel kapcsolatban. 1998-ban egy halva született baba került be az anyakönyvbe. Egy évvel később, 1999. augusztus elsején jött világra az utolsó csongrádi újszülött. Szülei az otthon szülést választották. Hogy az időközben lepergett évtizedben választott-e más is ilyen szülést, arról nem beszéltünk.
Visszakanyarodva a szülőotthonhoz leesett az állunk. Hármunknak. Nem azért, mert összedőlt az épület, szépen felújítva nézik az ablakai az elsuhanó autókat. Az új funkció döbbentett meg. Mindössze egy betű változott, lényegében mégis minden. Jelzi, hogy éppen mire van szüksége a településnek. Ahol egykor gyerekek jöttek a világra, oda ugyanők jó néhány évtizeddel öregebben, betegen, magányosan visszatérhetnek.
Őszülő Otthon – olvasni a homlokzaton.
