Könnyűt ennék, mélázott el Rezeda Kázmér egy napon, mert ahogy öregedett, egyre kevésbé bírta a meleget. A bármilyen meleget…
Kétszázötven esztendővel ezelőtt, amikor még fiatal volt, egész napot képes volt eltölteni a napon, fel sem vette. Manapság, hogy már lassan a középkort is elhagyta, bizony behúzódott a perzselő sugarak elől elfüggönyözött szobák mélyére, régi zenék és hűvösségek közé, és egyre kevesebb bort töltött a spriccerhez.
Könnyűt ennék, kedveset, s magam megfőzném – így lamentált, mert hűvös volt a konyhája is, és egyre jobban bízott a maga főztjében. Eszébe jutott egy régi recept, mit még a drága grófnőtől kapott, kivel oly’ hosszan és édesen lehetett cseverészni apró kis semmiségekről, miközben az ember szalonspiccet kapott, és akkor már külön nagyokat kacagtak, ha a grófnő illetlen szavakat kevert a mondandójába, igen, olyankor nagyon kellett kacagni, mert a grófnő úgy tudott kimondani illetlen szavakat, annyi előkelőséggel és annyi természetességgel, ahogy csak egy grófnő tud kimondani illetlen szavakat szalonspiccek idején. Erotikus felhangjai voltak a grófnő kiejtette illetlen szavaknak akkor is, ha amúgy semmi közük sem volt a testi szerelemhez. Attól mégis erotikussá lettek, hogy a grófnő szájából tápászkodtak elő a kora estébe vagy a késő éjszakába.
Kár az ilyesmit magyarázni, ezt vagy érzi az ember, vagy nem érzi – gondolta Rezeda Kázmér, és a citromos csirkére is gondolt.
A grófnőnél evett először citromos csirkét, ahogyan a grófnő Párizsból hozta haza a receptet, úgy. Aztán elkérte Rezeda Kázmér, leírta, gondosan eltette, és száz évig feléje sem nézett. De most itt volt az idő. És ezt csalhatatlanul megérezte Rezeda Kázmér, ugyanis soha semmi mást nem érzett meg, csak azt, ha elérkezett az idő.
Elballagott hát beszerző körútra. Friss csirkét vett, felsőcombot, mert a citromos csirkéhez az való, meg máshoz is az való, mert nem száraz, hanem szaftos és puha. Rezeda Kázmér még a csirkemellet is felsőcombból szerette igazán. Szóval vett felsőcombot, citromot, olívaolajat és bogyót, szigorúan zöldet, ugyanis a fekete nem volt alkalmatos. Vett még rozmaringot is, kétfélét, tasakosat, ami porrá volt őrölve, és friss rozmaringszárat is, mert adott az apróságokra.
A hűvös konyhában először is készített egy hosszúlépést hideg zöldszilvániból, amelyet a köveskáli Ódon Pincéből szerzett be. A csirkét megmosta, hagyta lecsöpögni, besózta, borsozta, rozmaringporral bedörzsölte, és megitta a hideg zöldszilvánit hosszúlépés formájában, meg keresett valami öreg zenét. Egy fél órát is elbíbelődött ezekkel a dolgokkal, mert éppen ennyit kellett elbíbelődnie. Akkor lemosta a csirkecombokat, és tűzre tette az olívaolajat. Hogy miért kellett lemosni a combokról a dolgokat? Azért, mert a grófnő így magyarázta. A combokat a közben felforrósodott olajba tette, és kissé megpirította őket mindkét oldalukon. Ameddig pirultak, készült egy hosszú, de már az Ódon Pince felséges juhfarkjából, mert a zöldszilváni elfogyott. Felvágott egy citromot karikára, sőt inkább kettőt, majd ismét sózta és enyhén borsozta a combokat, tetejükbe rakta a citromkarikákat, s még zöld olajbogyót meg a rozmaring ágát, az egészet lefedte, és úgy negyven percig, kicsi tűzön párolta.
Míg a combok párolódtak, lingvinit főzött, mert a citromos csirkéhez az a legjobb. A lingvini kicsike pirított fokhagymával és apróra vágott petrezselyem zöldjével, amelyet Rezeda Kázmér úgy szeretett mondani, hogy „petrezselyem zőggye”, mert ez maradt a fülében a nagymamája után, messzi időkből. És akkor végre komolyan a zene után nézett. Mert lássuk be, a grófnő citromos csirkéjéhez nem lehet akármit hallgatni. Ahhoz francia zene kell, de régi, és olyan francia, amilyen ma már nincs is, mert ma már Franciaország sincs, legalábbis úgy semmiképpen, ahogy még száz-százötven esztendővel ezelőtt, Belmondo és Alain Delon, Mireille Mathieu és Gilbert Bécaud, Gérard Philipe és Jean Gabin, Pierre Richard és Louis de Funés idejében létezett egy Franciaország.
Rezeda Kázmér azt a letűnt, mára meggyalázott Franciaországot szerette, és a grófnő citromos csirkéjét szerette, és persze a grófnőt is szerette, úgyhogy meg akarta adni a módját ennek a csirkének, a mindenségit neki!
Így döntött végül Charles Trenet mellett.
Le Fou enchante – vagyis az „éneklő bolond”, mondogatták róla kortársai az akkor még létező igazi Franciaországban, és Trenet csak énekelt, többek között elénekelte, hogy „La pendule fait tic-tac-tic-tic / Les oiseaux du lac font pic-pic-pic-pic / Glou-glou-glou font tous les dindons / Et la jolie cloche ding-din-don, mais boum // Quand notre cœur fait boum / Tout avec lui dit boum / Et c’est l’amour qui s’éveille”.
Ettől mindenkinek muszáj jókedvűnek lennie, már csak azért is, mert a Bor, mámor, Provence-ban ez szól a háttérben akkor, amikor Russell Crowe először elviszi vacsorázni Marion Cotillard-t, és ha valakinek attól sem kerekedik jókedve, az jobb, ha elmegy sírásónak.
Charles Trenet ült hát Rezeda Kázmérhoz, ehhez a csirkéhez. S került egy palack juhfark is, az eltettből. Az ilyesmire mondják, hogy jól sikerült kis nap volt. És ezeket egyre inkább illik megbecsülni.