Gyakran használjuk a hős kifejezést egy történet fő karakterének leírásakor. A XIX. század óta azonban a legnépszerűbb sztorik egyáltalán nem hősökről szólnak, hanem antihősökről. Maga a hős meghatározás az antik görögöktől származik, jelentése védelmező. Akhilleusz, Odüsszeusz és társaik három dologban hasonlítottak egymáshoz: istenek halandó leszármazottjai voltak, kivételes, emberfeletti képességgel rendelkeztek. A sorsuk végül az volt, hogy meghaljanak. Sebezhetőségük és kivételességük kettőse magában hordozta a drámát.
A filmipar és a populáris kultúra taszítja az átlagosat, mégsem tudna megélni a tiszta szívű, makulátlan karakterekből, egyszerűen azért, mert bármilyen körítést is adjanak hozzá, egy idő után rém unalmassá válnak. Hibák és ellentmondások kellenek, szerethető gazfickók, akikben valahol mélyen ott pislákol a jó, vagy csupán valamiféle szenvedély, ami miatt fel tudunk nézni rájuk. Saját önző érdekeiket és egójukat elnyomva végül azért tudnak jó döntéseket is hozni, mint Rick a Casablanca, Han Solo a Csillagok háborúja vagy Jack Sparrow kapitány a Karib-tenger kalózai végén. A poszterekről Hannibal Lecter, az emberevő pszichopata sorozatgyilkos mosolyog vissza ránk, nem az őt meginterjúvoló, bűnüldöző nyomozónő, a saját szabályai szerint igazságot osztó Batman pedig mindig népszerűbb lesz, mint a patyolat erkölcsű Superman.
A filmipar a húszas évek óta rajong a gengszterekért. Hollywood imádja, sőt felemeli a bűnözőket, legyenek fiktív vagy létező személyek. Al Caponétól John Gottiig a maffiózók eljátszanak az átlagember képzeletével. Törvényen kívüliek és erőszakosak, akik hatalmuk birtokában bármit megtehetnek. Ők a vadnyugat modern kori hősei, mint Jesse és Frank James vagy Billy, a Kölyök. Senkit nem érdekel, hány embert lőttek le, zsaroltak meg és ástak el, vagy hány vonat siklott ki miattuk. Francis Ford Coppola 1972-es kultfilmje, a Mario Puzo regénye alapján készült Keresztapa végleg kultikus státuszba emelte a zsánert.
Gengszterek lehetnek klasszikus értelemben vett bűnözők, politikusok és szabadságharcosok. Még a legrangosabb fesztiválokon díjazott filmek karakterei is beférkőztek a popkultúrába, ahol aztán a legsármosabb arcukat próbálják megmutatni a fogyasztóknak. Hitler minden idők legnépszerűbb filmes főgonosza, Frank Sinatrát dührohamai és a maffiával való kapcsolata csak még menőbbé és stílusosabbá tették. Drakula gróf elindította a vámpírtrendet, Hasfelmetsző Jacknek valóságos rajongótábora van, a tömeggyilkos Charles Mansonról pedig maga Quentin Tarantino készíti legújabb, tizedik játékfilmjét, amelynek szerepeiért a filmipar legnagyobb sztárjai állnak sorba Leonardo DiCapriótól Al Pacinón át Brad Pittig.
A bárányok hallgatnak főszereplőjét, Hannibal Lectert megjelenítő férfi egy spanyolországi halloweenpartin. Ikonok Fotó: Reuters
Évekkel ezelőtt volt kollégám, kínai szakos tanár, a józsefvárosi kínai piacon vett egy bokszoló Fidel Castro-figurát. Apró karjai mozgathatóak, így akár be is lehet húzni vele valakinek. Fidel szakadt katonai ruhájában, műanyag szájából hanyagul kilógó szivarjával évek óta lenéz rám a konyhaszekrényről a nagymama porcelánpapagája és egy Firenzében vásárolt városképes távcső közül. Vendégeink jót mulatnak rajta, ha észreveszik, viszont eddig még senki sem jegyezte meg, hogy vajon milyen megfontolásból élünk egy fedél alatt a kommunista diktátorral.
Sztálinos és raszputyinos matrjoska babák, Che Guevara-pólók és tetoválások mindenütt. Utóbbi trend ékes példája annak, hogy a populáris kultúra hogyan teheti a kubai munkatáborok megszervezőjét, a börtönparancsnokként százak kivégzésében szerepet játszó Guevarát az elnyomás elleni küzdelem és a szabadság antiglobalista és kapitalizmusellenes szimbólumává. Ernesto „Che” Guevara a kubai szocialista forradalom egyik vezetőjeként kulcsszerepet játszott a Batista-rendszer megdöntésében, azonban a diktatúrát újabb kőkemény diktatúra váltotta fel Kubában.
Guevarát évtizedekkel később a Time magazin a XX. század száz legfontosabb személyisége közé választotta, népszerűségét pedig tovább emelte az Egy motoros naplója című elbeszélésből Robert Redford által készített hatalmas sikerű mozi. Ebben a fiatal, orvosként végzett Ernesto idealizált, romantikus útkeresését láthatjuk, aki szembesül a szegénységgel, és rájön, miért kell harcolnia.
Az Egy motoros naplóját látva a nézők beállnak a társadalmilag érzékeny, intelligens
Guevara (Gael Garcia Bernal) mögé, anélkül hogy tisztában lennének a történelmi tényekkel. Szépítés vagy durva torzítás és gazfickók mosdatása, amit ezek a filmek tesznek? A híresen kiállhatatlan modorú, rasszista Winston Churchill A legsötétebb óra című, tavalyi díjesős filmben felszáll a buszra, ahol a pórnép győzi meg arról, hogy csapjon oda a náciknak, ő pedig könnyezve meglapogatja egy fekete fiatalember vállát.
A „jó oldalon” küzdő katonák, szabadságharcosok és hadvezérek soha nem kegyetlenkedtek áldozataikkal, Silvio Berlusconi pedig csak egy mázlista, irigylésre méltó szoknyapecér, nem elítélt maffiózó.
Fogpaszta
Paolo Sorrentino, az Oscar-díjas A nagy szépség, az Ifjúság és Az ifjú pápa rendezőjének legutóbbi filmje Silvio Berlusconiról fest színpompás tablót önironikus humorral és rengeteg meztelen nővel. A Silvio és a többiek terjedelmes alkotás, mégsem életrajzi film.
Berlusconi nevéről azonnal beugrik az olasz exelnök csillogó, festett, szénfekete haja, fogpasztavigyora és a „bunga-bunga” partik, a kiskorú prostituáltak, az AC Milan, és hogy háromszor volt Itália miniszterelnöke. Vajon mi lehet a titka? Talán ez a kérdés foglalkoztatta Sorrentinót is. A film eredeti címe, a Loro azt jelenti: „ők”, de a l’oro „az arany”. A magyarok a Silvio és a többiek európai változatát láthatják, vagyis az eredetileg két százperces játékfilm egybevágott, 150 perces változatát.
A végeredményben a valóság keveredik a fikcióval. A játékidő első fél órájában egy stricit követhetünk, aki fiatal prostikat toboroz, hogy aztán Szardínián óriási bulit csapjon, ezzel pedig felkeltse szomszédja, Silvio Berlusconi figyelmét, és a kegyeibe férkőzzön. A volt elnök azonban nincs jó passzban: hiába van a kertjében saját művulkánja, feleségének elege van örökös hűtlenkedéséből, és válni akar, ráadásul a választást is elvesztette a politikus.
Abban a pillanatban, ahogy a mindenki által Doktor úrnak nevezett Silvio színre lép, be is tölti a vásznat. A nagy szépség főszereplője, az egyébként magas, szikár alkatú és keskeny arcélű, 59 éves Toni Servillo maszkmesterei segítségével tökéletesen ugrotta meg a feladatot: lubickol az egyébként is karikatúraszerű, köpcös, kerek fejű figura bőrébe bújva. Egyszerre röhejes és magával ragadó. Nem tudjuk meg, hogy a médiamogul Silvio Berlusconi hogyan juthatott ennyiszer hatalomra, és hogy a botrányai ellenére hogyan maradhatott politikai tényező, a néző viszont már kapiskálja, hogy a nyolcvanas évek elején hogyan kereshetett meg öt év alatt 113 milliárd lírát: ő az ország legjobb értékesítője. A film egyik nagyszerű jelenetében Silvio éjszaka találomra feltárcsáz egy számot, és megpróbál eladni egy nem létező lakást a vonal túlsó végén levő magányos asszonynak. A lakást sosem fogják megépíteni, a nőnek pedig nincs is rá szüksége – amikor ennek ellenére Silviónak sikerül rábeszélnie az asszonyt a vásárlásra, már tudja, hogy hat baloldali szenátor meggyőzése is gyerekjáték lesz, hogy aztán a segítségükkel újra visszakerülhessen az ország élére.
Silvio Berlusconi Olaszország leghatalmasabb, leggazdagabb és legszeretettebb embere akart lenni. Az első kettő sikerült is neki. Hiába látunk egy gátlástalan, korrupt, hűtlen és kissé pedofil figurát, Sorrentino Berlusconija annyira szórakoztató, hogy hibái ellenére végül szimpatikus. Az Ifjúságban Michael Caine, Harvey Keitel, Jane Fonda és maga Maradona küzdött az öregedéssel, a volt olasz elnök pedig hiába nyúl más eszközökhoz, a Silvio és a többiek ugyanúgy az öregedéstől és a haláltól való félelemről szól. A felvarrt arcú, agyonsminkelt Berlusconi a filmben hetvenes, de ötvenes feleségét öregnek érzi magához, húszéves lányokat próbál a neki szervezett orgiákon „elcsábítani”.
Paolo Sorrentino most is szállítja az Alejandro Jodorowskyt idéző, festmény-, illetve videóklipszerű, tökéletesen koreografált pillanatokat. Az olasz mester stílusa nehezen félreismerhető, jó irányba halad, hogy a kortárs filmművészet egyik legmeghatározóbb, legkarakteresebb rendezője legyen. Néha viszont már-már az az érzése támad a nézőnek, hogy színes Fellini-filmet néz, Sorrentino pedig ezúttal alaposan rá is játszik erre: a film végén daruval emelnek ki egy templomból egy Jézus-szobrot. A Silvio és a többiek ráadásul döbbenetes mennyiségű meztelenkedést kínál. Rengeteg a parti- és orgiajelenet, a sok fiatal női test mutogatása egy idő után ugyan túlzó, ám összességében mégis annyira szórakoztató, hogy minden hibáját meg lehet bocsájtani. Valahogy így érezhetett Silvio neje is, mielőtt végleg betelt a pohár.
(Silvio és a többiek, olasz–francia életrajzi film, 150 perc. Rendezte: Paolo Sorrentino. Magyar premier: 2018. december 20. Forgalmazó: Mozinet)
