A szentmise után egy meghatározhatatlan korú hajléktalan férfi várta a nyolcadik kerületi Szent József-templom plébánosát.
– Tudja, atya, csak meg akartam köszönni a karácsonyi prédikációját – mondta egészen közel hajolva, amikor a sekrestyében magukra maradtak. Michels Antal egy pillanatra eltűnődött, megpróbálta felidézni, vajon miről is beszélhetett úgy harminc alkalommal korábban.
A hajléktalan embereknek, az alkoholizmusból gyógyuló útkeresőknek és az egykori prostituáltaknak tartott hittanóráin és a vasárnap délutáni, kifejezetten az utcán élő embereknek szóló szentmisén rendszerint megfogalmaz valami nekik szánt, célzatos üzenetet. Aki először vesz részt a szertartáson, könnyen azt hihetné, hogy a pap ostorozza a hajléktalanokat. Ilyesmit a reggeli és az esti misék közönsége nem szokott hallani tőle. Most kissé tanácstalanul nézett vissza a másikra, vajon melyik üzenetre gondol.
– Azt mondta, nem hiszi el, hogy még mindig így élünk, csupán azért, mert képtelenek vagyunk bocsánatot kérni és megbocsátani – segített neki a hajléktalan férfi. – Én megfogadtam, amit mondott. Húsz év után hazamentem a feleségemhez és a fiamhoz. Bocsánatot kértem mindenért. És tudja, mi történt? Megbocsátottak! Együtt ünnepeltünk! Visszakaptam őket, és ezt magának köszönhetem.
– Ne nekem köszönje, hanem az Úrnak – mosolyodott el a pap –, és persze saját magának, hogy végre elszánta magát, és cselekedett.
A józsefvárosi plébánost a szegények elkötelezett támogatójaként emlegeti a Horváth Mihály téri templom eseményeiről tudósító katolikus sajtó. Michels Antalt alig két éve helyezték át a nyolcadik kerületbe, de céltudatos programjaival, kiállásával rövid idő alatt felhívta magára a figyelmet. Korábban Kárpátalján szolgált, Munkácson a líceum lelki igazgatója volt, Beregszászon plébános. A költözéshez nem volt szüksége teherautóra, valamennyi személyes holmija elfért akkori autója, egy Opel Astra csomagtartójában. Amit ezenkívül még magával hozott, azt egyébként sem lehet kézbe fogni vagy becsomagolni.
Nagy utat járt be, míg a rózsadombi családi otthonból elindulva megérkezett a józsefvárosi plébániára. ,Michels Antal apja mérnök volt, édesanyja az ELTE-n tanított. A család vasárnaponként templomba járt, de a mindennapok nem a kereszténység jegyében teltek. A kamaszodó fiúk egy idő után a maguk módján fellázadtak a kettősség ellen, és Michels Antal éveken át közelébe sem ment a templomnak.
A Trefort utcai gimnáziumban vezető beosztású emberek, hírességek gyerekeivel járt egy osztályba. Nem tartozott a legjobb tanulók közé, viszont benne volt az összes csibészségben. Amikor például kommunista szombatot hirdettek, és az egész osztály konzervet töltött a gyárban, valaki kitalálta, hogy az olajba mártott halak még élnek, és undorodva eldobott egyet. A következő percben Michels Antal hozzávágott egy halat egy másik gyerekhez. Fél perc múlva mindenki kiabált, és olajos hallal dobálta a másikat.
Érettségi előtt azzal okozott meglepetést, hogy egyedüliként ő nem jelentkezett egyetemre, hanem bejelentette: szakácsnak tanul. (Tizenöt évvel később az érettségi találkozón ugyanakkora megdöbbenést okozott, amikor közölte, hogy felszentelt pap lett belőle.) Hol szakácsként, hol felszolgálóként dolgozott jó nevű szállodák éttermeiben, munka mellett elvégezte a vendéglátóipari főiskolát is. Közben besorozták katonának, és a zalaegerszegi laktanya zárt világában új kihívásokkal nézett szembe. Félteni azért nem kellett őt, amikor egy öreg katona megpróbálta leborotválni a szemöldökét, olyan verekedés kerekedett, hogy a vaságy is szétesett, de Michels Antal megőrizte a szemöldökét. Leszerelés után dolgozott a Grand Hotelben, a Gellért Szállóban, a külügyi vendéglátó intézményében, a Tavernában és az Atrium Hyattben. Egy idő után mindenhol föltette magának a kérdést: el tudom-e képzelni, hogy így töltöm el az életemet? A válasz mindig nem volt, és a következő kérdés így szólt: akkor mire várok még?
Szakácsmúltjából büszkén idézi, hogy 1984-ben a Vörösvári úti templom szentelésén Lékai László bíborosnak főzött, aki elismerését fejezte ki a cigánypecsenyéért. Pincérként az Atrium Hyatt éjszakai bárjában töltött időszakából idéz történeteket. Amikor épp nem kellett semmit csinálnia, kézen fogta az egyik hosztesz hölgyet, és észrevétlenül beosontak néhány percre a táncoló párok közé.
– Egyszer egy ismert tévés ült le az egyik asztalomhoz, három fiatal nővel érkezett – meséli. – Sokáig maradtak, bőven fogyasztottak. Hajnal felé ki kellett mennem a mosdóba, szóltam a kollégának, hogy figyeljen oda rájuk. Mire visszajöttem, üres volt az asztal. Kérdezem, fizettek? Hú, ezek eltűntek, mondja a kolléga. Kirohanok a szállodából, meglátom a férfit a Duna-parton. Számon kérem, mit képzel, csak úgy lelép? Rám néz lesápadva, azt mondja, odaadtam a pénzt a hölgyeknek, hát nem fizettek? Hát nem. Előhúzta a tárcáját, rendezte a számlát, csak ne csináljak botrányt. Visszaérek a bárba, kezemben a pénzzel, ott állnak a kollégák, majd megszakadnak a röhögéstől. Kiderült, hogy a vendégek fizettek, csak engem ugrattak a többiek.
Michels Antal huszonhat éves korára körbeutazta Európát. Tizennyolc évesen hátizsákos turistaként vette nyakába a világot, amikor összegyűjtött valamennyi pénzt, felült a vonatra és nekiindult. Ő úgy mondja: élményekbe fektette a keresetét. Néha gobelint vitt Svájcba, mert ott jó pénzt adtak érte. Zürichben kitalálta, hogy svájci bankszámlán gyűjti össze a megtakarított pénzét, de az ifjúsági hotelben mindenét ellopták. Megfordult Párizsban és Rómában, járt Portugáliában és Skóciában, elutazott Görögországba és Törökországba. Volt, amikor barátjával Dániába indultak, de végül Spanyolországban kötöttek ki. Madridban akciós volt a Marokkóba szóló jegy, hát átugrottak Észak-Afrikába. Éjszakáztak pályaudvaron, aluljáróban, parkban. Közben arról beszélgettek, számukra ez a szabadság. Tanger felé a vonaton órákon át próbált kábítószert rájuk tukmálni egy férfi.
Casablancában kimentek a tengerpartra, hogy megnézzék a híres film helyszíneit. A vízben, amerre a szem ellátott, kaktusz termése ázott, a szél rothadás bűzét sodorta feléjük. Álltak ott néhány percig, azután Michels Antal azt mondta, akár indulhatnak is tovább. Az állomáson éjjel tizenegyig várták a vonatot. Órákkal később a jegykezelő a röhögéstől pukkadozva közölte velük, hogy rossz irányba tartó vonatra szálltak fel. Nyolc évig tartó utazgatás után ott állt az Atlanti-óceán partján. Nézte, hogyan emelkednek és süllyednek a hullámok, közben arra gondolt, neki nem ez a fajta szabadság kell. Itthon kell szabadnak lennie.
Fiatal felnőtt volt, amikor egy barátja elvitte a zugligeti plébániára, Kozma Imre atya hittanórájára. Vagy nyolcvan fiatalember üldögélt összezsúfolódva, szinte vágni lehetett a levegőt. Michels Antal hallgatta az előadást, és úgy érezte, minden mondat személyesen neki szól. A végén az egyik fiatalember odalépett hozzá, és megkérdezte, kicsoda ő.
– A közösség megszólított engem – mondja. – Szó szerint is, a lelkemben is. Úgy éreztem, itt a helyem, ide tartozom. Ha tehettem, mindig elmentem.
Közösségi alkalmakból pedig nem volt hiány. Csütörtökön hittanóra, hétfőn reggel közös ima, amit sokszor focizás előzött meg. Hétvégén Máriaremetére járt a csoport, az elfekvőosztály magatehetetlen betegeit fürdették, és tolószékben sétálni vitték őket. Később kiderült, hogy egy közeli intézetben Heine–Medin-kóros betegeket ápolnak, akik szívesen eljönnének a misére. A betegeket kerekesszékben vagy ágyban tolták át a templomba, visszafelé az emelkedőn futottak velük, azon versenyezve, ki tolja fel gyorsabban a saját betegét.
A templom lépcsőjén egyszer egy idős asszony megkérdezte tőle: miről szólt a prédikáció, mert ő nem hallotta. Michels Antal zavarba jött, mivel egyetlen mondatot sem tudott felidézni. Akkor elhatározta, hogy minden egyes miséről megőriz magában egy fontos mondatot.
Egyre nagyobb szerepet játszottak az életében a közösségi élmények. Az éjszakai diszkóban végzett munkájáról lemondott. A többiek furcsán néztek rá, mert ezzel egy másik fizetést lehetett megkeresni, ő viszont a szombati napokat sajnálta, mert a többiek valami fontosat csinálnak együtt, miközben ő a végigdolgozott éjszaka után otthon alszik. 1989-ben egri kispapok látogattak a zugligeti templomba. A szentmise után a tanítványok közül többen ott maradtak beszélgetni, Kozma Imre atya mindenkit bemutatott nekik. Amikor Michels Antalhoz és a mellette ülő fiúhoz ért, röviden csak annyit mondott: ti pedig gondolkozzatok el a papi hivatáson. A meglepetéstől levegőt sem kapott. Hosszú időn át visszhangoztak a fejében Kozma atya szavai. Nem tudott megnyugodni, újra és újra végiggondolta, mi a legfontosabb az életében. Jeleket, üzeneteket keresett. Hónapok múlva azzal állt oda Kozma Imre atya elé, hogy akkor ő megpróbálná a papi szemináriumot. Kilépett a szállodai állásából, és újságkihordó lett, hogy napközben készülhessen a felvételire.
Frissen felszentelt papként 1996 júniusában a zugligeti plébániatemplomban volt az első miséje. Nem sokkal később Esztergomban a Kolping iskolában tanított. Első alkalommal egy tanítványa halála miatt érezte úgy, neki papi mivoltában is tennie kell valamit.
– Hittanórán a névsort olvastam, az egyik fiú nem válaszolt – meséli. – Kérdeztem: nincs itt, hiányzik? Meghalt, mondta valaki. Kiderült, hogy előző hétvégén a fiú drogot fogyasztott, de közben asztmás rohamot kapott, és megfulladt. Megkerestem az édesanyját, hogy milyen temetése lesz. Azt mondta, hogy polgári szertartás lesz Tatán. Megkérdeztem, nem bánná-e, ha a sír felett mondanék néhány szót az itt maradottaknak. Az egymásért viselt felelősségünkről beszéltem a temetésen, arról, ami akkor is ránk nehezedik, ha nem akarunk tudomást venni róla. Utána az édesanya odajött hozzám, és megköszönte.
Nem sokkal később az újságban azt olvasta, hogy egy férfi megölte a feleségét és a két gyerekét, majd a metró alá ugrott. Az jutott eszébe, vajon mit mond majd a gyászolóknak a pap, aki temetni fogja őket. Egy héttel később egy asszony azzal kereste meg, hogy Esztergomban temetik el a nagy hírveréssel járt ügy áldozatait, és szeretné megkérni a tisztelendő atyát, búcsúztassa el az elhunytakat. Michels Antal egy hétig fohászkodott azért, hogy megtalálja a megfelelő mondatokat. Amikor elkezdődött a szertartás, még nem tudta, miről fog beszélni. A temető megtelt, ott volt a fél város. Magában még egyszer segítséget kért a Mindenhatótól, és a mikrofonhoz lépett. Utóbb nem tudta felidézni, milyen beszédet mondott, de sokan azt mondták, ilyen megható szavakat még nem hallottak.
Amikor Kárpátaljára helyezték, az első időben szokatlan volt neki, hogy víz csak naponta háromszor jön a csapból. Munkácson tevékenyen részt vállalt az abortusz ellen hirdetett kampányban, az ottani egyházak képviselőivel azt kérték, hogy jelöljenek ki három napot az évben, amikor a klinikán nem végeznek ilyen beavatkozásokat. A nőgyógyászati rendelők környékét sokkoló plakátokkal ragasztották tele, a képeken a magzatok üzenték: engedd, hogy élhessek. Abban az évben Munkácson a felére esett vissza a terhességmegszakítások száma.
Beregszászon a templom melletti romos épület megmentését kezdeményezte, az akkori törvények szerint ugyanis a föld az állam tulajdonában volt, ha összedőlt a ráépített ház, az ingatlan visszaszállt az államra. Kampányt hirdetett az épület megőrzésére. Adakozásból, felajánlásokból, önkéntes segítőkkel kezdődött az építkezés, amikor áthelyezték Magyarországra, már kész volt az új plébánia. Amikor nemrég látogatóba érkezett, örömmel látta, hogy az utóda folytatta a munkát, közösségi térrel és zarándokokat fogadó vendégszobákkal egészítette ki az épületet.
A nyolcadik kerületben épp csak beköltözött puritánul berendezett szobájába, amikor egy roma családfő arra kérte, látogassa meg őket a lakásukon, és szentelje meg az otthonukat. Ezután szinte kézről kézre adták őt, rövid idő alatt a környék ismert emberévé vált. Temet, esket, misézik, cserkészeket tanít, adományokat gyűjt, karitatív akciókat szervez, hittant oktat egykor volt prostituáltaknak, tanítja a szentségek felvételére készülő hajléktalan embereket. Heti egy alkalommal külön misét tart a fedél nélkülieknek, akiknek újra és újra elmondja: nekik maguknak kell megtenni az első lépéseket az életük megváltoztatásáért. Ezt ő maga úgy mondja: beszól nekik, hogy egy kicsit felrázza őket.
Ha néha egy ismerőse megkérdezi a józsefvárosi plébánostól, hogy érzi magát a nyolcadik kerületben, azt válaszolja, köszöni, jól. Néha megszokásból felteszi magának a régi kérdést: el tudná-e képzelni, hogy élete végéig ezt csinálja? De ez a kérdés egyre ritkábban vetődik fel benne.