Nem tudom, Magyarországon hány ember érez elhivatást arra, hogy dél-amerikai esőerdőkben, indiánoknak hirdesse a kereszténységet, de valószínűleg nem túl sok. Hogy alakul ki ilyen életcél?
– Nálam a papi és misszionáriusi hivatás együtt bontakozott ki. Előbb felismertem a papi hivatást, de a kettő együtt növekedett. Györkönyben, egy kis Tolna megyei evangélikus faluban nőttem föl, ahol még katolikus templom sem volt. Szüleim a hetvenes évek elején költöztek ide. Egyszerű parasztházban misézett kéthetente a falunkat ellátó nagydorogi plébános. Átlagban tízen jártak egy-egy ilyen misére. Az atya titokban, háznál tanított minket.
– Innen pedig erősödő hivatás mellett egyenes út vezetett a szemináriumba?
– Nem így történt. A hivatás búvópatakként volt jelen az életemben, hol megjelent, előtérbe került, hol eltűnt. Az embert sokféle hatás, benyomás éri, és ezek befolyásolják az életét. Tinédzserként mindenki szerelmes lesz, családot szeretne. Velem is így történt, de kaptam belső impulzusokat is, éreztem, hogy másra szól a meghívásom.
– Mikor tört felszínre ismét a búvópatak?
– Elég sokára. Érettségi után egyáltalán nem akartam továbbtanulni, kőműveseknél dolgoztam a faluban, meg nyári idényben a dinnyeföldeken. Egy nagyvállalkozóval jártuk az országot, árultuk a dinnyét. Mindig volt pénzem, a kocsmában sokszor én fizettem a köröket. Élveztem, hogy szabadon, a szülőktől függetlenül élhetek. Ez az intermezzo három évig tartott, utána elvittek katonának. Ott aztán volt időm az élet értelméről gondolkodni. Ekkor döntöttem úgy, hogy tanulni fogok.
– Teológiát?
– Nem. A testvéreim jogi egyetemre jártak, de engem ez a pálya nem vonzott. Inkább történelem szakos lettem Szegeden. Fél évet laktam kollégiumban, amelyet a volt szegedi laktanya szovjet katonai tiszti lakásaiból alakítottak ki. Többen kerültünk egy-egy ilyen felújított lakásba. A szomszédba határon túli lányok költöztek, összeismerkedtem velük, és az egyikük nagyon megtetszett. Minden vasárnap szentmisére jártak, s hogy többet lehessünk együtt, én is velük tartottam. A szegedi dómba jártunk. Az ismeretségből nem lett komoly kapcsolat.
– A megtéréstörténetekben rendszerint szokott lenni egy meghatározó személyiség, aki segít a továbblépésben. Vagy van egy nagy, emlékezetes pillanat, amely vízválasztónak számít.
– Az én esetemben nem volt ilyen. Elkezdtem imádkozni, s belülről éreztem vágyat a tiszta és szabadabb életre. Imakönyveket vettem, hosszú idő után meggyóntam. Olvasmány- és filmélményeim vezettek a missziók felé, eleinte még meglehetősen külső, romantikus megfontolásokból. Mindenesetre megváltozott az életem. Egyre fontosabb lett az imádság és az elmélkedés, a szentségek gyakori vétele. Napi áldozóvá váltam, és nagy, belső örömöket éltem meg; úgy éreztem, a Jóisten tenyerén hordoz. Találtam egy jó albérletet, ahol egyedül laktam, és az ekkori életem már hasonlított a szerzetesi élethez. Végigolvastam a Szentírást, teológiai könyveket bújtam. Egy hivatástisztázó lelkigyakorlat után beadtam a jelentkezésemet a pécsi szemináriumba.
– A jelek szerint azonban ez még nem a végleges irány volt…
– Nagyon korán jeleztem elöljáróimnak, hogy nem az egyházmegyei papi szolgálat, hanem a szerzetesi élet és a missziók vonzanak. Lelki vezetőm, Kajtár Edvárd atya segített is, ugyanis egyik testvére A Harmadik Világ Szegényeinek Szolgái Missziós Mozgalom tagjaként egy évet töltött Peruban. Ez egy pápai jogú lelkiségi mozgalom, amelynek önkéntesei szinte az egész világon megtalálhatók, például a Józsefvárosban is tevékenykednek. Végül kikértem magam a szemináriumból. A mozgalom azzal hirdette magát, hogy „adj egy évet az életedből a szegények szolgálatára, és közben meg fogod találni hivatásodat”. Tehát ez egy hivatástisztázó év volt.
„Nálam a papi és misszionáriusi hivatás együtt bontakozott ki”
Először Spanyolországba utaztam, és Toledo közelében lévő kolostorukban éltem a klerikusokkal együtt, akik a toledói egyetemre járnak, majd szentelésük után Peruba, a Cuzco melletti kolostorukba kerülnek, ahol egy árvaházat, iskolát működtetnek, és kis gazdaságuk is van. Egy mexikói milliomos támogatásából kezdték el az építkezést. Én csak négy hónapig tanultam a nyelvet, és készültem a missziós feladatokra. Utána kerültem ki az Andokba, 3400 méter tengerszint fölötti magasságba. Megérkezésem után ez a szokatlan klíma eléggé levert, állandóan fájt a fejem.
De a tapasztaltabb misszionáriusok nem voltak meglepve, mondták, hogy ez csak a szokásos hegyi betegség, néhány nap múlva akklimatizálódni fogok. Kokateával itattak, de nem segített, és egyre rosszabbul lettem. Ilyen magasságon körülbelül harmadával van kevesebb oxigén a levegőben. Úgy éreztem, mintha állandóan negyvenkilós hátizsákot cipelnék. Egyszerű lépcsőn nem tudtam fölmenni heves szívdobogás és lihegés nélkül. Tapasztaltabb osztrák növendék mellé osztottak be, de ebben a fizikai állapotban nagyon nehéz volt dolgozni. A helyzet odáig fajult, hogy két átvirrasztott éjszaka után kértem, vigyenek be Cuzcóba, a kórházba.
– Mire jutottak a perui orvosok?
– Csak arra, hogy nem bírom ezt a tengerszint feletti magasságot, le kell jönnöm a hegyről. Júniusig kellett volna maradnom, de már január közepén kénytelen voltam visszatérni Madridba. Már Limában kiderült, hogy csakugyan a magassággal van a probléma. A betegség miatt a missziós romantika köddé vált.
– A rövidebb szolgálat mellett azért sikerült megtalálni az igazi hivatást?
– Igen, ez az időszak megerősített abban, hogy nem egyházmegyei szolgálat, hanem a szerzetesi élet az enyém. A közös imádság, az együtt végzett munka nagyon megtetszett. És minden nehézség ellenére erre mindig időt is szakít egy-egy missziós közösség. Később orvosi vizsgálat során kiderült, hogy a magas hegyi betegséget orrsövényferdülés okozta, és amikor megműtöttek, ez az akadály is elhárult. 2016-ban február közepéig Limában voltam nyelvkurzuson, majd egy fiatal atyával Satipóba utaztam, az Andok túloldalára.
A helyi ferences kolostorban laktunk, leggyakrabban az atyát kísértem, figyeltem, hogyan dolgozik. Kaptam önálló feladatokat is: igeliturgiát tartottam a város körüli falvakban. Satipo nem nagy település, körülbelül húszezren lakják, egy plébániája van, és a ferences kolostor. De az egyházi élet nagyon intenzív, vasárnaponként öt-hat misét tartanak, és a hatalmas templom majdnem minden alkalommal megtelik. A plébánia területe körülbelül akkora, mint nálunk egész Tolna megye, és nagyon sokféle településtípus tartozik hozzá a tanyaszerű településektől a pár száz fős falvakon keresztül a 10-15 ezres kisvárosokig. Másmilyen a lépték, ráadásul néhány apróbb település csak csónakkal közelíthető meg.
– Ugyanazok a feladatok vannak, mint nálunk?
– Hasonlóak, de vannak helyi sajátságok. Peruban például a temetést a családok maguk intézik, nem kérik az egyház szolgálatát. Talán összefügg ez a szokás a lakosság összetételével. Satipo telepes város, hosszú ideig csak eddig ért el a főút, északra meg keletre már csak földutak vezettek. Az őslakosság amazóniai indián, főként asaninka.
Más törzsek is élnek ott, de ők a legnépesebbek, körülbelül 300 ezren vannak. Peruban tulajdonképpen belső gyarmatosítás zajlik, az Andok túlnépesedett területeiről jönnek le az inkák leszármazottai, a kecsua telepesek, akik földterületeket szereznek, fölégetik az esőerdőt, és főként kávét, kakaót, banánt és ananászt termelnek.
– Ez nem jelent túlságosan szép kilátásokat.
– Ráadásul a Fényes Ösvény nevű terrorszervezet utóda tovább bonyolítja a helyzetet. A radikális marxisták és maoisták másfél-két évtizeddel ezelőtt a kábítószer-termesztésre és -kereskedelemre álltak át. A gerillák ma már csak ritkán hajtanak végre fegyveres támadásokat, de tavaly ottlétem alatt a választások miatt megtámadtak egy katonai konvojt.
– Tud ezen a kaotikus helyzeten változtatni a kereszténység?
– Peru nem klasszikus értelemben vett missziós terület, a lakosság 95 százaléka keresztény, de inkább csak névlegesen. A hangsúly az elmélyítésen van. Aki megkapta a kereszténység örömét, érzi, hogy minél több emberrel meg kell osztania. A misszióban dolgozó papok és testvérek ezt az örömet próbálják jelenvalóvá tenni, felmutatni mindennapi tevékenységeik során, és ezzel talán hozzájárulnak a hatalmas társadalmi feszültségek csökkenéséhez is.
