Debrecenből Nyíradonyba érve a kisváros szélén áll az egykori ruhagyár épülete – az udvarán messziről látszik, hogy itt régóta nem szoknyákat varrnak. Hatalmas rönkhalmok sorakoznak egymás mögött, szellősen egymásra rakott száradó deszkák rakásai színesítik a képet. Ameddig a szem ellát. Évente 13 ezer köbméter fát, főként nyárfát és tölgyet dolgoznak fel itt, de már nőnek a saját telepítésű, Kínában őshonos császárfák is.
A nagy európai bútorgyártók – az IKEA is – több tízezer hektáron ültetik ezt a gyorsan növő, jó szálszerkezetű, szép erezetű és könnyű fát.
A Nyíradonyban tavasszal ültetett húszcentis palántákból októberre kétméteres növények fejlődtek – csepegtetőrendszer biztosítja a vizet, a műtrágya adagolását számítógép vezérli. Nyolc év alatt vágásérett lesz a császárfa.
Elutasított gyász
– A sírásók kedvence lehet a császárfából készült koporsó. Nem mindegy ugyanis, hogy a kilencvenkilós elhunytat nyolcvan- vagy huszonöt kilós koporsóban temetik el – említ egy fontos szempontot Balogh Károly, a nyíradonyi koporsógyártó Karsol Kft. ügyvezető igazgatója.
Itthon körülbelül ötszáz temetkezési szolgáltató működik, a temetések felét azonban az ötven nagyobb cég végzi. Ma a hagyományos koporsós temetés 250–280 ezer forintba kerül, az urnás 160–200 ezer forintba. A hamvasztásos temetések számának robbanásszerű emelkedése nem csak a kedvezőbb árra vezethető vissza. A gyászt sok családban nem dolgozzák fel, nem megélik, hanem elutasítják, vagy hamar szabadulnának tőle. Sok esetben közöny a jellemző. Régen virrasztás zajlott, a gyerekek is be voltak avatva, ma az emberek mielőbb le akarják tudni a kellemetlenségeket. (A mintegy 4500 temetőből 1500 önkormányzati, 3000 felekezeti, és csak a Fiumei úti állami tulajdonú.)
Az évente elhunyt nagyjából 130 ezer emberből 75 ezret Magyarország 17 krematóriumában hamvasztanak el. Miközben országos átlagban 60 százalékos a hamvasztás részesedése, Budapesten és a vidéki nagyvárosokban 70–90 százalék között mozog ez az arány. A hamvasztást követően a szórás és az urnás elhelyezés különböző lehetőségei közül a magyarok egyelőre a temetőkön belüli elhelyezést részesítik előnyben, de egyre többen választják a hamvak természetben elhelyezését. Az elhunytak 40 százalékát ma is koporsóban temetik el.
A nyíradonyi vállalkozást Balogh Károly és Kőrösi Zsolt alapította 2003-ban. Balogh Károly a közgazdasági egyetem elvégzése után került a nyíregyházi koporsógyár ügyvezető igazgatói posztjára. Nem tolongtak azért az állásért, ő fantáziát látott benne. Kőrösi Zsolt a rendszerváltás után temetéssel kapcsolatos textíliákkal foglalkozott, a hazai piac meghatározó alakja lett. A két vállalkozó 2003-ban állt össze és telepedett meg az egykori ruhagyár épületében. 2006-ig textilekkel is foglalkoztak, azóta csak koporsókat gyártanak. A cég ma Kelet-Európa egyik legnagyobb koporsógyára, Nyugat-Európában is a legjobbak között emlegetik.
Konzervatív ipar
– Kétezerötben naponta 15–20 koporsót készítettünk, ma 120 munkatársunk 160 darabot. Évente 38 ezer darab készül itt, ami nemzetközi szinten is érzékelhető. Ekkora mennyiséget csúcstechnológia segítségével gyártunk le. Új csarnokunkba automata gépsorok, többek között festőrobotok kerültek, emellett rönkhasítókat, hengerlőket, szárítóvezérlőket is veszünk idén. Célunk a napi 200 koporsó előállítása. Termékeink hetven százalékát exportáljuk. Legfőbb piacunk Magyarország és a Kárpát-medence, de Francia-, Német-, Olaszország is jelentős vásárlóink közé tartozik. A karibi Guadeloupe-szigeteken minden harmadik koporsó tőlünk származik. A Madagaszkártól keletre fekvő Réunion szigetére is szállítunk – sorolja Balogh Károly, aki az Országos Temetkezési Egyesület és Ipartestület (OTEI) alelnöke és nemzetközi képviselője is.
A két távol eső francia megye úgy került képbe, hogy egy párizsi szakkiállításon találkoztak a régiók képviselőivel. A kapcsolat tíz éve tart. A koporsókat konténerbe teszik – a lehető legszorosabban, hogy minél kevesebb levegőt szállítsanak –, majd irány a több ezer kilométerre lévő két sziget. Egy konténerbe 180 koporsó fér, amelyet ötezer dollárért juttatnak célba, azaz egy termék esetében nagyjából nyolcezer forint a szállítási költség.
A profit nagy részét nem a magyar piac hozza a maga nyomott áraival, hanem a külföldi eladás. A nyugat-európai piacon az ottani gyártók mellett a lengyel és román versenytársakkal is megküzdenek. Konzervatív iparágról van szó, nem jellemző, hogy új formák gyorsan népszerűvé válnának. A bevált hetven típust gyártják, ebből negyven a hazai piacra, harminc külföldre megy. A németek a négyszög alakút kedvelik, másutt a hatszög formájúakat keresik az emberek. A rendszerváltás után nálunk is az utóbbi lett népszerű.
A gyárban felhasznált alapanyag hatvan százaléka a 20-22 év alatt vágáséretté fejlődő nyárfa, amelyből sok van a Nyírségben. A többi döntően a 110 év alatt megnövő tölgy. A növekedési sebesség az áron is látszik: a nyárfa köbmétere 22–25 ezer, a tölgyé 50–80 ezer forint között van. A fa kivágása után nagyjából nyolc hónappal lesz kész a termék, de csak a 35 százalékából. A fa harminc százalékából a deszkákra vágás során lesz hulladék, a maradék mennyiség fele szintén felesleg – a méretre szabás során vágják le, a mintázat elkészítése során marják ki az anyagból. A hulladékból fűtik a két kazánt, illetve fabrikettet is készítenek – utóbbiból nem tudnak eleget gyártani.
A fűrészüzemben feldolgozott fát fél évig a szabad ég alatt tárolják, hogy természetes úton veszítse el víztartalma zömét – ami közvetlenül kivágás után még 70–80 százalék. Hat hónap után következik a mesterséges szárítás, hogy a fa víztartalma tíz százalék alá csökkenjen. Ezután jön a fűrészelés, táblásítás, ragasztás, majd a külső jegyek következnek: a kívánt dizájnra marás, különböző minták rátétele, amire speciális célgépeket használnak. Az egész a bútorgyártás folyamatához hasonlít. Nem véletlenül, hisz a nemzetközi piacok is bútorminőséget várnak el.
A fűrészek, csiszolók és más gépek miatt meglehetősen hangos üzemben hárompercenként gördül le a szállítószalagról egy koporsó. A robotizációval közelítik, de még nem érték el a nyugati hatékonyságot. Ezt a hátrányt – ugyanolyan termékminőség mellett – az itthoni alacsonyabb munkabérek kompenzálják. Ez a versenyképesség hajtómotorja. És az, hogy kicsi a fluktuáció.
Két lábon
– Megbecsüljük a negyven fölötti korosztályt. Nem kapkodnak, nem akarnak világot látni, ellenben értékelik a biztos, környéken jónak számító munkahelyet. Jó a fizetés, termelői áron vásárolhatnak brikettet, és ha úgy hozza a sors, koporsót is – avat a cégfilozófiába Balogh Károly.
A cipőkészítő-végzettségű Urszuly József az egyik legkomolyabb berendezést, egy programozható mikroszámítógépet is tartalmazó, úgynevezett CNC-szerszámgépet irányít. De hogyan lesz az ötvenes évei elején járó cipőkészítőből koporsógyári szakember?
– A mai melóstársadalomban az ember nem állhat egy lábon. Meg kell tanulni, amit meg lehet tanulni, mert oda megy az ember, ahol munka van. Ezért szereztem asztalosipari gépkezelői végzettséget – mondja nem titkolt büszkeséggel a közel tíz éve ott dolgozó szakember, aki könnyedén el tud vonatkoztatni attól, hogy milyen tárgyak készítésének részese. Ennek is megvan a maga varázsa, számára ez nem koporsó, hanem míves faipari munka. Az ilyen-olyan rönkből lakkozott, sima tapintású, díszes termék lesz. Azt elismeri, hogy amikor régen látott ismerőseinek beszél a munkájáról, gyakorta lát viszolygást, de mindjárt másként állnak hozzá, ha elmeséli az itt folyó munkát.
– Erre a gépre én írtam az összes programot. Rákényszerültem. Ha nincs szoftver, nem üzemel. A fiam számítástechnikai iskolába járt, de mivel nem tudtuk megvenni a borzasztó drága számítógépeket, és mégis szükség volt ezekre, megépítettük saját magunk. Az egyszerű ember erre is képes. Innen már csak egy lépés volt, hogy programozni is megtanuljak – foglalja össze a legfontosabbakat Urszuly József.
– A koporsógyár nem egyenlő a gyásszal, az elmúlás gondolatával, még ha tisztában vagyunk is a funkciójával. Számunkra ez faipari üzem, pontosabban bútorgyár, ahol szálkás deszkákból simára csiszolt felületű, lakkozott termék születik. A maga nemében mindegyik remekmű – búcsúzik Balogh Károly.
Látható arc
A Kárpát-medencében a népvándorlás kora (Kr. u. IV–VI. század) óta voltak koporsós temetkezések. Fatörzsből kivájt, illetve vaskapcsokkal összefogott fatörzs koporsókat használtak például a gepidák. Honfoglaló őseink körében a fakoporsós temetkezés a X. században zömében férfisírokban, főleg a Dunától keletre fordult elő. A koporsók kezdetben láda alakúak és téglalap keresztmetszetűek voltak, a XVII. századtól terjedt el a lapos tető és a hatszög keresztmetszet. Az előkelőségek XVII–XVIII. századi festett koporsójának tetejére az elhunyt nevét, családi és társadalmi állapotát, születési és halálozási dátumát volt szokás fölírni. Alapanyagként rendszerint tölgyfát, a tehetősebbek diófát használtak – olvasható a Magyar Katolikus Lexikonban. A koporsó színe a halott életkorához igazodott: az öregeké barna, fekete, májszín; az ifjaké zöld, kék; a gyermekeké fehér, rózsaszín, világoskék volt. Az első világháború idején Magyarországon is meghonosodott az olyan kettős érckoporsó használata, amelynek fedelén (hogy a halott arca látható legyen) a fejnél 30 × 20 centiméter méretű üvegbetétet alkalmaztak. A XX. század végére környezetvédelmi okokból megkezdődött a fémkoporsók háttérbe szorítása (Norvégiában 2000-ben betiltották használatukat). 1995 után Nyugat-Európában kezdték gyártani a földben egy év alatt lebomló papírkoporsókat. Manapság hazánkban is kapható környezetbarát, biológiai úton lebomló urna, amely egy fa magját tartalmazza speciális, csírázást elősegítő közegben. Ha az elhunyt hamvait ebben helyezik el, az urna földbe ültetése után a mag a hamvakon hajt ki és fejlődik fává.