A nyári könnyűzenei fesztiválok létezése, értelme, szervezése és lebonyolítása évről évre visszatérő vitatéma. Tény, hogy a statisztikák szerint kiugróan jó idegenforgalmi mutatókat hoznak, ugyanakkor megzavarják a helyszínükön lakók nyugalmát, pihenését, óriási szemetet hagyva maguk után a jócskán leamortizált környezetben. Ráadásul a szórakozásnak még csak nem is a legolcsóbb, legkényelmesebb vagy éppen legveszélytelenebb formái, mégis százezreket vonzanak: fiatalokat, idősebbeket, külföldieket egyaránt. Vajon mitől ilyen népszerűek?
Érzelmi túlfűtöttség
– Egyrészt minden korosztálynak megvannak a maga idoljai zenei téren is, akikkel azonosulni tudnak, akikben pszichológiai értelemben is referenciapontokat találnak. Őket élőben látni, hallani meghatározó élmény. Azzal, hogy melyik fesztiválon milyen koncertre megyek el, elmondok valamit a világról. Ez különösen érvényes a tizen-, huszonévesekre, akik erősen „kapaszkodnak” is egy-egy előadóba, zenekarba a saját világlátásuk kifejezésére. Ezt a fajta értéknyilvánítást, ragaszkodást használják ki jó érzékkel a szervezők, pláne, amikor óriási tömegeket megmozgató előadókat hívnak, például az Iron Maident vagy Rihannát. Másik vonzó tényező a hamisítatlan fesztiválhangulat, az élmények megélése – magyarázza Babocsay Ádám szociálpszichológus, aki maga is fesztiváljáró, sőt idén feleségét és öt hónapos kislányukat is magával vitte.
De mégis mi ez a tipikus fesztiválhangulat, amelyért mindenki hajlandó súlyos pénzt fizetni, akár egész évben spórolni? A közelmúltig jómagam sem tudtam, mivel sosem voltam fesztiválozós fiatal. Bár a fentiek okán a koncertek engem is vonzottak, taszított a melegben vadidegenekkel való összedörgölőzés, a kosz, a por, a magas árak. Ám a soproni VOLT Fesztivál óriáskerekén ülve éjjel 11 körül az ember lánya akarva-akaratlanul is elámul a lába alatt hömpölygő százezres tömeg látványán. Az egész héten fesztiválozók számára épített kemping sátortábora a távolból űrbéli tájnak tűnik, a nagyszínpad világítása a pirosan-kéken-zölden villódzó fényekkel, tűzijátékkal egyszerűen elképesztő.
Az idei év egyik új attrakciója megéri az árát, pedig nem olcsó a vidámparki élmény, de nem is egy körre szól az 1500 forintos jegy. A kassza előtt sorban állók a mindenfelől áradó zenére táncolnak, fotóznak, szelfiznek, pedig ránézésre idősebbek az átlag 18–28 éves fesztiválozónál. Közben megisszák a maradék sörüket vagy fröccsüket, mert alkohollal nem lehet beszállni a nyitott kabinokba, bár azt senki sem ellenőrzi, mennyire vannak illuminált állapotban. Kicsit távolabb, a fesztivál „utcáin” huszonévesek egy csapata kézen fogva, élőláncot alkotva vág át a tömegen egyik koncertről a másikra sietve; vitatkoznak, a számtalan street food büfé, neves borozó, pálinkafőző vagy gyorsétterem melyikénél álljanak meg harapni valamit, ami lehetőleg felszívja az alkoholt.
Az éppen véget ért nagyszínpadi koncert után sokan a fűben ülve pihennek széttaposott műanyag poharak és sörösdobozok között (itt legalább van fű, nem csak por és homok, mint a Szigeten), vagy továbbállnak táncolni, meghallgatni egy másik koncertet a számtalan másik helyszín egyikén. Régi vagy éppen újonnan alakult párok összesimulva lassúznak, aztán ugyanolyan hévvel csápolnak a következő számra, és összeborulnak a magyar válogatott Eb-himnuszának éneklése alatt. Mások barátaikat keresve reménytelenül kiabálnak a telefonba, miközben szüntelen pásztázzák az emberáradatot – a szembejövők arcán még hajnali kettőkor sem annyira fáradtság, mint inkább izgatottság látszik, élvezik a hangulatot. Azt a megmagyarázhatatlannak tűnő felszabadultságot, amely a következő koncerten engem is magával ragad, amikor a mellettem álló ismeretlen társasággal együtt ugrálok a kedvenc dalaimra és torkom szakadtából énekelek.
Babocsay szerint a fesztiválélmény egyik legmeghatározóbb összetevője a pillanatnyi kapcsolatteremtés, összekacsintás olyanokkal, akiket még soha életedben nem láttál.
– Az együtt tombolás, bulizás egyfajta új közösséget formál a résztvevőkből, legyen az koncert, sportesemény vagy színházi előadás, az ösztöneinkre hat. Ha ennek a közösségi élménynek át tudod adni magad, az felemelő – világítja meg a különös lelkiállapotot.
Ez a kicsit módosult tudatállapot persze nem csak a könnyűzenei fesztiválokon alakulhat ki. Ez az élmény „őrjíti meg” például a Szegedi Szabadtéri Játékok közönségét, amikor éjfélkor is félórás, álló vastapssal köszönik meg a színészeknek az előadást a darab végén. Bár a nyári kulturális programsorozatok közönsége nagyban eltér a zenei fesztiválokétól, a résztvevőket ugyanaz a pillanatnyiság, a soha vissza nem térő alkalom lehetősége csábítja. Ettől telik meg a gyulai Mogyoróssy János Városi Könyvtár előadóterme a Shakespeare Fesztivál színházi konferenciájának idején helyiekkel és turistákkal is a szakmabelieken kívül, míg egy hasonló budapesti konferencián a nagyjából ötven főt számláló közönség töredéke jönne csak össze. Ezért várakoznak rengetegen elegánsan felöltözve a szemerkélő esőben, hogy vajon nem tartják-e meg mégis a fedetlen várszínházban a kifejezetten a fesztiválra készült, zseniálisnak ígérkező III. Richárd-előadást, amelyet máshol nem láthatnak majd.
– A nagy különbség, hogy a zenei fesztiválokon ez a „carpe diem!” életérzés egészen más formában jelenik meg, telítődik azzal a plusztartalommal, amelyet az „ami Vegasban történik, az ott is marad” közmondás testesít meg – folytatja a szakember. – Ehhez persze magad mögött kell hagyni a mindennapi gondokat; ezt segíti, illetve az érzelmi túlfűtöttséget fokozza a legális és illegális drogok használata, így aztán tényleg bármi megtörténhet.
Például összefuthatunk ezer éve nem látott barátokkal, már egy tánc után kézen fogva sétálhatunk haza valakivel, akit azelőtt csak hallomásból ismertünk, esetleg a helyi borospince kocsmárosa is celebrálhat álesküvőt a kedvünkért, hogy összeházasodhassunk életünk pillanatnyi szerelmével. De ugyanígy arra is sor kerülhet, ha nem vigyázunk, hogy hajnalban részegen, az árokparton fetrengve még a barátainkat sem ismerjük meg, vagy anélkül iszunk meg egy italt, hogy tudnánk, mi van benne. Még akkor is, ha egyébként ezt nem tennénk. Aminek aztán beláthatatlan következményei lesznek, mint ahogy az a Balaton Sound fellépőinek öltözőjében ájultan talált lányokkal történt.
Ez persze semmit sem von le a kanadai DVBBS duó és a szervezők felelősségéből, ugyanakkor megvilágítja, miért nem olyan egyszerű ilyen esetekben a nyomozás. Hiszen él az a nem is annyira hallgatólagos közmegegyezés, hogy ami a Soundon történt, az ott is marad.
– Egy átlagos budapesti szombat esti buliban vagy bármely más fesztiválon is megtörténhetett volna mindez a lányokkal, de a Soundon erre még nagyobb az esély, hiszen oda alapból mindenki úgy megy, hogy mindenben benne van – mondja Vida Eszter, aki barátaival együtt szintén ott bulizott Zamárdiban azon az ominózus estén.
– A három nagy fesztivál közül még mindig a Balaton Sound számít a legmenőbbnek, oda el kell menni, míg a VOLT-on vagy a Szigeten szeretnél részt venni. A Soundról mindenki olyan sztorit akar hazavinni, ami übereli a másikét. Az én sztorim legyen a legjobb, legextrább, legdurvább. Ha még rajongok is a fellépő DJ-ért, akkor nyilván nem utasítok vissza egy meghívást a backstage-be, ki tenné?! – világítja meg a hátteret Eszter.
A lelki nyomás is nagy
– Hiába neveltek úgy, hogy nem fogadsz el bármit, ilyenkor a lelki nyomás is nagy: ha nem csinálod azt, amit a többiek, akkor ciki vagy. Szegény lányok valószínűleg csak egy fotót akartak, ehelyett elég komoly traumatikus élményt szereztek maguknak – teszi hozzá Eszter barátnője, Pozsgai Brigitta.
Az ilyen és ehhez hasonló esetek kockázatát pedig nemcsak az alkoholos befolyásoltság vagy a drogfogyasztás növeli, hanem a fesztiválozók felborult életritmusa is. Tudniillik ők alkonyattól pirkadatig élnek igazán: esznek, isznak, buliznak, napközben próbálnak aludni, józanodni, esetleg elmennek strandra, vagy fürdenek a Balatonban. Átlagos alvásmennyiségük nem több három-négy óránál, ami súlyos problémákhoz vezethet. Amint azt Szakács Zoltántól, a budapesti Honvédkórház neurológus főorvosától, alváskutatójától megtudtuk, a tartós nem alvás következtében romlik a koncentrációképesség, valamint kognitív és pszichés zavarok is kialakulhatnak. Ennek oka, hogy a rövid alvásidő, illetve napközbeni alvás idején a szervezetünk működése szempontjából fontos folyamatokat érintő alvásstádiumok (álomszakasz és mély alvás) nem jelentkeznek, így elmarad az aznapi memóriakonszolidáció, jóval kevesebb hormon termelődik. Az ébren töltött éjszaka károsodásait csak következő éjjel tudja helyrehozni a testünk és az agyunk. Ezért van az, hogy a fesztiválok átlagban egyhetes bulizását körülbelül három-öt napba telik kiheverni a fiatal szervezetnek. Ennyi idő kell a regenerálódáshoz, amíg belső óránk, amely az egész rendszer szabályozásáért felel, visszaáll a normál üzemmódba.
Ezzel a felborult életmóddal ráadásul nemcsak a fesztiválozóknak gyűlik meg a bajuk, hanem a helyi lakosoknak is. Az éjszakai zajszennyezés okán Budapesten évekig harcolt a Sziget Fesztivállal Óbuda-Békásmegyer, illetve Újpest-Káposztásmegyer önkormányzata, míg konszolidálódott a helyzet: a nagyszínpadi koncertek hangfoszlányai még el-eljutnak a fenti lakótelepekre, de éjfél után csend van. Ám Sopronban a hajnali madárcsicsergést elnyomja a VOLT-nak helyet adó Lövérekből dübörgő zene, amely egészen a belvárosig lehallatszik.
– Tegnap hajnali háromig nem tudtam elaludni ettől a „dobogástól”. Akik ott laknak a közelben, ilyenkor meg is bolondulnak, azt hiszem. Nem tudom, mire jó ez – jegyzi meg felháborodottan a nyugdíjas Kis Mária egy fesztiválozókkal tömött helyi buszon. Az utazók közt van, aki megértőbb, és a leszállás körüli tolakodást is elnézően kezeli, mondván, ez az egy hét a fiataloké, békén kell hagyni őket, utána úgyis minden visszatér a megszokott, nyugalmas kerékvágásba.
Zavaró tényezők
Míg Budapesten maximum a sűrűbben járó HÉV-eken és a Hajógyári-sziget környékén érezhető, hogy több százezer turista van a városban, addig a kisebb Sopront és Zamárdit vagy idén az EFOTT-nak helyet adó Velencét ilyenkor szabályosan elöntik a fesztiválozók. A helyiek, ha tehetik, elmenekülnek a fesztiválok elől: a Balaton-parti kisvárosból konkrétan eltűnnek a nyaralók. Boricza László, bár Németországban él, nyaranta hetekre szokott hazalátogatni, ideje nagy részét pedig balatoni nyaralójában tölti. Azaz töltené, mert az utóbbi tíz évben, amióta létezik a Balaton Sound, a fesztivál idején kénytelen visszatérni Essenbe:
– Öt percre vagyunk a parttól és a Sound helyszínétől, nem fesztiválozóként ez számomra elviselhetetlen. A gyerekek szeretik, felváltva jönnek a barátaikkal, egyik évben a lányom, másik évben a fiam.
Aki marad, az hol több, hol kevesebb élvezettel nézi, ahogy az adott fesztivál alatt lépten-nyomon a csuklójukon karszalagot viselő, baseballsapkás vagy virágkoszorús, tornacipős-rövidnadrágos, sokszor még napközben is becsípett fiatalok csoportjába akad a kávézókban, gyorséttermekben, Sopronban a vasútállomás melletti áruház körül a fűben. A helyszínekhez közeledve a lakóházak ablakaiban hagyott sörösdobozok és -poharak, üres borosüvegek, cigarettacsikkek jelzik a fesztiválozók útját, sokfelé átható marihuánaszag terjeng. Érdekes, hogy bár a drogdílerek fiesztájaként vannak számon tartva a fesztiválok, a többség mégsem helyben veszi, hanem otthonról hozza az anyagot, mert „aranyárban mérik, és ki tudja, miből van” – jegyzik meg többen.
Noha ilyenkor sok készenléti, illetve civil ruhás rendőrt is kivezényelnek, ők leginkább csak a bejáratoknál ellenőriznek, valamint Sopronban például a vasútállomás körül; benn a fesztiválokon, illetve a kisvárosokban kevésbé vannak jelen. Pedig szükség volna rájuk, az ilyen időszakokban még a helyiek szerint is sokkal több a bűncselekmény, mint általában. Van itt minden: a lopástól az ittas verekedésig, melyek sértettjei legtöbb esetben maguk a fesztiválozók.
De se egy eltűnt pénztárca, se egy kificamított kar nem szegheti kedvét a fiataloknak, még az elmúlt hetek viharai sem. Eső esetén is ugyanolyan vehemenciával buliznak és táncolnak az éjszakában, csak kicsit sárosabb közösségi élményben van részük.
Mentés