Surányi Miklós egyik könyvében olvassuk a következő, általánosan ismert esetet: „A háború után valaki Londonban járt és a lordmajorral beszélt. Megkérdezte tőle, hogy mi a véleménye Magyarország megcsonkításáról? A lordmajor elpirult.
A lordmajor dadogott. Bevallotta, hogy Magyarországról sohasem hallott. – A világháborúban?
– Akkor sem. – A békekötéskor sem? – Nem. A lordmajor szégyellte magát. Sietett megnyugtatni a magyart, hogy nem ő a legműveletlenebb ember Londonban.”
Unos-untalan halljuk, hogy amikor egyes külföldiek Magyarországról beszélnek, Budapestet Bukaresttel cserélik fel s régi jogi helyzetünkről a legképtelenebb sületlenségeket mondják. Az újságok ma már egészen nyíltan bevallják, hogy hazánk feldarabolása részben annak is tulajdonítható, hogy az illetékes nemzetek kiküldöttei nem ismerték országunk földrajzát, történetét s régi jogi viszonyait. Mi pedig csodálkozunk ezeken s nem tudjuk felfogni, miként lehetségesek ezek? Nem tudjuk megérteni, miként lehetséges az, hogy országunk feldarabolása, az ő szempontjukból, a múltnak mintegy természetszerű következménye lett? A francia–német háború alkalmával világmondássá vált, hogy a háborút annak idején az iskolamesterek, vagyis az iskola nyerte meg. A külföldi tankönyveknek a múltban s jelenleg történt rövid áttanulmányozása után pedig merem állítani, hogy országunk feldarabolásánál nemcsak a diplomácia, a győző hatalom fölénye, hanem bizonyos tekintetben a külföldi iskolák szelleme is közrejátszott.
(Dezső Lipót: Külföldi furcsaságok Magyarországról, 1928)
Argentína egyik középiskolai földrajzi tankönyve: La Tierra (Buenos Aires, 1930) úgy szövegében, mint térképén német helység elnevezéseket használ. A szerző szerint elég nagy kiterjedésű erdeink vannak, főleg tölgyfák, amelyeknek makkjai megszámlálhatatlan disznócsordáknak szolgálnak eledelül. Ezeknek fő piaca Steinbruch. Az ország lakosai magyarok, akik hódítási joguknál fogva nemesek s lealacsonyítónak tartanák, ha nem katonák, földmívesek, vagy pásztorok volnának. Budapest 1.200.000 lakosával valóságos oázist alkot egy sivatag közepén. A magyar nép erős, harcias, daliás, tekintete őszinte és büszke, de gyakran együgyű is, az idegent nemes érzelmeit kihasználva, könnyen megcsalja. A magyar nem hazudik és nem csal, de ő az első, ha arról van szó, hogy kezét idegen jószágra tegye. A betyárizmust szereti, amit olyan emberre mondanak, aki szabad életet él és rablással foglalkozik. Nappal földjét műveli és éjjel lóra vagy kocsira ül, hogy valami zsákmányt szerezzen. Sokat szónokolnak az állam jövőjéről, a civilizáció fejlesztéséről s elfeledik, hogy iskoláikból hiányzanak a tanítók. Ha azonban egy cigány hirtelen játszani kezd, akkor mindent otthagy, a tudós diplomata megfeledkezik közhivatalnoki méltóságáról és mint a forgószél veti magát nemzeti táncának forgatagába. Amint a hegedű utolsó nótája elhangzott, zsebébe nyúl és lelkesedéssel telve adja oda a cigánynak mindenét, még akkor is, ha családja fenntartására semmi pénze sem maradna.
Ezek a megdöbbentően könnyelmű és végtelen tudatlanságra valló tanítások az 1929. évből azonban még lesújtóbbá válnak, amidőn megállapítjuk, hogy a magyarságnak ez a bemutatása teljesen megegyezik a Van den Berg-féle A föld és népei című 1879. évi kiadású holland ismeretterjesztő munka adataival, amely német forrás után készült. Képzeljük el, hogy 53 év alatt mily tömegeket vezetett félre a német alaposság csak egy „forrás”-munkájával, ha már Argentínában is annak alapján folyik a tanítás!
(Olay Ferenc: A művelt nyugat tankönyvei, in: Magyar Szemle, 1933)
Azon kevésbé ütközünk meg, hogy a franciák, kiknek históriája a legtöbb korban a világtörténelem egyik legfontosabb fejezete, nem foglalkoznak érdemlegesen az iskolai tankönyvekben hazánkkal és azokkal az európai országokkal, amelyek nem gyakoroltak közvetlen hatást a francia fejlődésre. Sajnos azonban az a kevés is, amit rólunk írnak, tudományos szempontból tarthatatlan […] változatlanul tovább él az a hamis magyarságkép, amely hazánkról az első világháború előtti időszakban Franciaországban kialakult. […] A tankönyvek csaknem kivétel nélkül megegyeznek abban, hogy az Ázsiából érkező, vad, ferde szemű, borotvált koponyájú kitűnő lovasnép, a magyarság a „sárga fajhoz”(!) tartozik. Több tankönyv kifejezetten utal a „mongol származásra”.
A kalandozások szörnyűségeinek a nyugati tankönyvekben megszokott ábrázolásán túlmenően még olyan megjegyzésekkel is találkozunk, hogy a „legendák gyermekfaló szörnyetege (franciául ogre) bizonyára a magyarok emléke”. Egy másik tankönyv még félreérthetetlenebbül leszögezi, hogy az „ogre” szó eredetileg az „Hongrois”-t jelentette.
(Eperjessy Géza: A franciaországi történelemtanításról, in: Századok, 1968. Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár)