Augusztus 4-én délelőtt az Országos Mentőszolgálat mentésirányítója pénzérmét lenyelt kislányhoz riasztott mentőautót. A feladatot az M5/191 jelzésű egység kapta. A szolgálat rendszerében ez a Borsod megyei 19-es állomás 1-es mentőjét jelöli, konkrétan a tiszalúci mentőállomás két autójából az 1-es jelzésűt. Karafa István mentőápoló az íróasztalon tartott menetlevél legfelső lapjára írta az adatokat, majd a papírt letépve a gépkocsivezető után sietett, aki már a csörgésre elindult, hogy kiálljon a garázsból. Az ápoló a lépcső alján elhelyezett cipőspolcnál lerúgta lábáról az állomáson viselt papucsot. Miközben belebújtatta lábát a cipőbe, hallotta, hogy odakint csapódik a lemezborítású garázsajtó.
– Bőcsre megyünk – ugrott be a vezető mellé. – Esetként.
„Esetként”, azaz megkülönböztető jelzéssel. Az autó tetején felvillant a kék fény, Béres Imre gépkocsivezető gázt adott. Az ápoló megnyomta az 1-es gombot a belső kommunikációs eszközön. Az 1-es kód azt jelenti, elindultak a helyszínre.
A bőcsi címig hátralévő 12 kilométert néhány perc alatt maguk mögött hagyták. Forgalom alig volt, Béres Imre gépkocsivezető figyelmét az úthibák kerülgetése kötötte le. A tiszalúci mentőállomáshoz tíz település tartozik, az ott szolgáló hat gépkocsivezető ritkán szorul a GPS segítségére. A mezőőri munkát 2010-ben mentőzésre cserélő Béres Imre úgy állt meg a menetlevélre írt cím előtt, mintha mindig oda járt volna. Karafa István a kommunikációs berendezésen megnyomta a 2-es gombot, amely úgynevezett státuszüzenetet küldött a központba: az egység kiérkezett a helyszínre.
A belső szobában népes rokonság fogott közre egy megszeppent kislányt, egy nagyhangú asszony mindjárt magyarázni kezdte, hogy a gyerek lenyelt egy tízforintost, amitől sokáig öklendezett, attól féltek, meg is fullad. A húsz éve mentőápolóként dolgozó Karafa István megállapította, hogy a kislány pillanatnyilag nincs veszélyben, légzése, keringése rendezett.
– Azt azért jó lenne tudni, mekkora érmét nyelt le – mondta –, mert aki mentőt hívott, az még ötforintosról beszélt. Maga itt volt a szobában, látta?
Kiderült, hogy senki nem látta, mi történt. De a gyerek két pénzdarabbal játszott, és amikor fuldokolva köhögni kezdett, az egyik nem volt meg. Nem sokkal később megérkezett Miskolcról a mentőorvosi kocsi, a járműből kiszálló szakorvos úgy döntött, kórházba viszik a kislányt, hogy megröntgenezzék. Miután a mentőorvosi gépkocsi beteget nem szállít, a kislányt a tiszalúci mentő vitte be a megyei kórházba. Amikor az egység 4-es státuszüzenetet küldött a központba (átadta a beteget), a rádió megszólalt, és a diszpécser közölte: Hernádnémetiből egy 81 éves asszonyt kell beszállítani, akinek egy hete fáj a hasa.
A két mentős nem csodálkozott azon, miért kell egy hetet várni a mentő kihívásáig, Borsod megye kistelepülésein néha egészen furcsa indokkal hívnak mentőt, az első hallásra meglepő esetleírások mögött azonban sokszor érthető történetek húzódnak meg – csak éppen a körülményeket is ismerni kell hozzájuk. Karafa Istvánnak időnként eszébe jut, milyen különbségeket fedeztek fel a szakápolói iskolában, amikor egy soproni osztálytársával összehasonlították, milyen eseteik szoktak lenni. Ő például arról számolt be, hívják őket verekedés sérültjeihez, öngyilkossági kísérletekhez, szülésekhez.
A soproni ápoló azt mondta, nekik stroke-os esetek, mellkasi panaszok, közlekedési balesetek adnak munkát. Majd megjegyezte, Sopronban évekre visszamenőleg nem is tud olyan esetről, hogy szüléshez mentőt hívtak volna…
A Tiszaújvárostól Szerencsig tartó területen a városoktól távolabb eső falvak ellátására 1992-ben telepítettek önálló mentőállomást a körzet központjának számító, hatezres lélekszámú Tiszalúcra. Az állomáson tizenhárman szolgálnak: hat gépkocsivezető és hét mentőápoló. A földszinti garázsban két jármű áll. Az egyik a sárga Volkswagen Crafter, amelyben már légkondicionálás is van. A másik egy idősebb Ford Transit, abban nincs ilyen berendezés, a nyári hőségben néha 45 fokos melegben utaztatják a beteget.

A szűk garázsban a sofőr csak az utasülés felől tud beszállni a tiszalúci mentőállomáson
A garázsban, ahol a Ford Transit áll, olyan szűk a hely, hogy csak a jobb oldali ajtó nyitható, a gépkocsivezetőnek az utasülésről átmászva kell indítani, és ez is beszámít az állomás elhagyására meghatározott egyperces szintidőbe. Tiszalúc úgynevezett kulcsos állomás, ha mindkét autónak ki kell mennie, az épületben nem marad senki, olyankor bezárják az intézményt.
A mentőállomást öt éve Bíró István vezeti, aki speciálisan képzett ápolóként a régió egyetlen mentőhelikopterén is szolgálatot teljesít. Ez, mint mondja, azért jó, mert a helikoptert kiemelt esetekhez riasztják, amelyek szakmai szempontból is kihívást jelentenek. Tiszalúcon ez nem mondható el minden esetről, mert a környező falvakban akadnak betöltetlen vagy évek óta helyettesítéssel, kevés időben ellátott orvosi körzetek, háziorvos híján pedig az ott élő emberek minden panasszal mentőt hívnak. Az igazán komoly esetek mellett így az is előfordul, hogy szimpla hasfájáshoz, eldugult katéterhez, hőemelkedéshez hívják őket.
A tiszalúci állomás pályakezdő mentősei a szükséges képzések megszerzése után Miskolcon szereztek gyakorlatot. Egy hónap után kerültek ki Tiszalúcra, ahol már a legkeményebb helyzetek várták őket. Karafa Istvánt első éjszakai ügyeletén például vasúti balesethez riasztották: egy férfi a kerítés alatt átmászva próbált a közeledő vonat előtt átérni. Azt hitte, az esti személy érkezik, ami úgyis megáll az állomáson. Rosszul gondolta. A gyorsvonat csak áthaladt volna Tiszalúcon, amikor fékezett, már késő volt. Az elgázolt férfi magánál volt, amikor a fiatal mentőápoló ollóval végigvágta a nadrágja szárát, és egyszerre látták meg, hogy a lábat egyetlen bőrdarab tartja csupán. A fiatal mentőápoló a vákuummatrac után nyúlt, csinálta, amit az iskolában gyakoroltak, egészen addig, amíg a többi mentő meg nem érkezett, és át nem vették tőle a beteget.
Váradi László, aki eredeti szakmája szerint karosszéria-lakatos, hosszú ideig buszvezetőként dolgozott, majd 2000 júniusában lett gépkocsivezető a tiszalúci mentőállomáson. Amikor az alapképzésre ment, az is nehezére esett, hogy végignézze, ahogy egy injekciót beadnak valakinek. Első alkalommal halálos balesethez riasztották. A roncsból kiemelt férfi sokkot kapott, ahogy a hordágyra fektették, úgy megmarkolta Váradi László kezét, hogy azt tíz percen keresztül nem is tudták kiszabadítani. Még nem szolgált egy hónapja sem, amikor otthoni szüléshez riasztották őket.
Hernádnémeti szélén olyan házba mentek, ahol nem volt bekötve az áram, az ablaknyílásokat pedig üveg helyett nejlonnal fedték be. Szállításról már szó sem lehetett, a szülést helyben, gyertyafényben vezették le, ő pedig tisztességgel végigasszisztálta. Az asszony egészséges kislányt hozott világra, de fiút vártak, lánynévre nem is gondoltak – a mentősöket kérték, adjanak nevet a babának. Az újszülöttet és az édesanyát kórházba vitték; amikor visszaindultak, az ápolónő úgy szaladt utánuk, mondják már meg a gyerek nevét, mert az édesanya nem emlékszik rá. Mi lenne, hát Krisztina, mondta Váradi László.
A mentősök általában nem kérdezősködnek a kórháznak átadott betegek után. Nem hiányzik az esetleges csalódás, hogy hiába volt az erőfeszítés, a küzdelem, a rohanás. A kudarcok feldolgozása olyan teher, amelyet mindenki másképp él meg. A tiszalúci állomáson dolgozott olyan mentős, aki olykor az udvarra vonult el sírni. Ő rövid idő után le is szerelt. Mások pedig maradtak. Balogh Ferenc például húsz éve dolgozik itt. Annak idején villamosipari szakközépiskolába járt, amikor az érettségi találkozón elmondta, hogy mentős lett belőle, a többiek nem akartak hinni a fülüknek, hogy olyan pályára került, ahol emberekkel kell foglalkozni… Ő azt felelte, éppen az élteti, hogy másoknak tud segíteni. A napokban például hajnali fél négykor egy mandulaműtét után felszakadt heg miatt vért köhögő falubelijével száguldott kórházba, és az érzés, hogy időben sikerült bevinnie a beteget, ma éppúgy feltölti, mint régen.
A tiszalúci mentőállomás folyosóján a mentős ügyességi versenyeken nyert oklevelek mellett néhány képeslap és horgolt angyalka látható. Utóbbiakat egy fiatalasszony küldte. Néhány éve az udvaron esett össze, ott élesztették újra a tiszalúci mentősök, akik másfél percen belül megérkeztek. A fiatal nő azóta minden karácsonykor ír nekik, legutóbb például azt tudatta, hogy megszerezte a második diplomáját, később arról számolt be, hogy helyettes vezető lett egy bankfiókban – és nem felejti el, hogy mindezt nekik köszönheti. Az asszony leveleit fénymásolják, majd a másolatot kiteszik a falra.
Bíró István Váradi Lászlóval volt közös szolgálatban, amikor szülő asszonyhoz riasztották a mentőt. A gépkocsivezetőnek ismerős volt a cím, útközben megjegyezte, hogy szerinte két nappal korábban ugyanezt a nőt vitték kórházba. Amikor megálltak a ház előtt, megállapította, tényleg innen vitték be a 11. gyermekét váró asszonyt. Aznap nem szült meg, a kórházból pedig hazaszökött, mondván, otthon maradt gyermekeinek szükségük van rá.
Most már azonban tényleg eljött a szülés ideje. Váradi László alaposan a gázra lépett, hogy beérjenek. Még a 37-es úton jártak, amikor Bíró István átkopogott a vezetőfülkét elválasztó üvegen, hogy álljanak félre, jön a gyerek. A kisfiú néhány perc alatt megérkezett. A neve egy most divatos tévésorozat szereplője után Brájen lett. Amikor továbbindultak a kórház felé, Bíró István azt mondta az asszonynak, szólhatott volna hamarabb is, igazán tudhatná már, mennyi ideje van, amikor megindulnak a fájások.
– Tudom én azt – mosolygott rá a nő –, nagyon is jól. Direkt így akartam. Jobban szeretek a mentőben szülni, mint a kórházban.
Amikor visszaérkeztek, Bíró István megkérdezte a gépkocsivezetőt, hallotta-e, mit mondott az asszony. Hallottam, bólintott Váradi László. Mielőtt kiszálltak volna, Bíró István megnyomta az 5-ös gombot a kommunikációs készüléken. A miskolci központban a berendezés fogadta az üzenetet, és a tiszalúci mentő státuszát mutató jelzés innentől kezdve azt mutatta: az autó visszatért az állomáshelyére.