Szerencsés-Szmandra Böbit egy kereszten ismertem meg. Ő volt a kereszten. Meztelen volt, látni engedte hibátlan testét, melyen az intimebb részeket jótékonyan eltakarta a grafikus egy csavarodó szalaggal. Merthogy ez egy tetoválással foglalkozó magazin címlapfotója volt. Bal kezén báli kesztyű. De mégsem.
Rá kellett eszmélnem: ez tetoválás! A kar koromfekete. Válltól csuklóig. Igaz, néhol hópihe jellegű, fehér foltokkal – de fekete. Örökre. Néhány éve nem sikerült egy ábra. Javítani nem lehetett, maradt a brutális döntés, a satírozás.
Anna karján Szárnyati Géza
Két éve láttam őt legutóbb. Most, amikor találkozunk egy kávéházban, így üdvözöl: de megöregedtél! Tizennyolc éves kora óta rajzoltat a bőrére. Lótuszvirágot, tökhintót, virágos indákat. Két éve még, ha akarta, el tudta takarni öltözködéssel a mintákat. Ma már nem. De talán nem is akarja. Amikor azt kérdezem tőle, hogy hogyan reagál látványára a társadalom, dacosan felel: nem érdekel, ez az enyém, magamnak csináltattam.
Jobb karjának egyik felén Botticelli Vénusza látható, a másik oldalon pedig Jan Vermeer Leány gyöngy fülbevalóval című portréja. Azaz mégsem, ebben is van egy csavar: a festmény történetét feldolgozó film főszereplője, Scarlett Johansson néz vissza Böbi karjáról. Följebb pedig a nagy szerelem: Rozi, a törpetacskó, még följebb indák, virágok.
Botticellit és Vermeert nemsokára frissíteni kell, kopnak a színek… Modellkarriert nem épít. Cukrász, de azzal nem foglalkozik. Most masszőr. Azt mondja, addig fogja rajzoltatni magát, amíg lesz a testén szabad bőrfelület. Még a lábujjai is ábrákat viselnek, és alig várja, hogy ismét érezhesse a tű szúrását. A combjára hátul Édith Piaf halhatatlan slágerének sorait karcolták: Non, je ne regrette rien. Azaz: Nem bánok semmit sem…
Bárány Annát talán még sosem látta kócosnak a napsugár. Lehet, hogy otthon borzas, de mire kilép az ajtón, már tipp-topp. Frizura, smink, szempilla, köröm – hibátlan. Az öltözéke is. Állunk a gyorsétterem pénztára előtt. Automatikusan fizeti a maga részét, és miközben rám figyelve magyaráz, szemem sarkából látom, hogy a visszajáró aprót a jótékonysági gyűjtőládába dobja.
Nem eszik húst, legalábbis itt és most nem. Valamiért nem lep meg. A szoláriumszokás sem, a fitneszterem sem. Rádiós műsorvezető, akinek vannak ugyan gondjai, de élvezi az életet, a közösségi oldaláról látható, hogy rengeteget jár koncertekre, és talán ő készíti a legtöbb szelfit az egész univerzumban.
Elmúlt negyven. Nem kérdeztem a korát, magától mondja. Színes élet negyven felett címmel osztja meg gondolatait a sokasággal a világhálón. A mama halála a döntő pillanat az életében. Ekkor jelent meg Anna jobb lapockáján „anyu” kedvenc virágjának a képe, az ibolya. Ez volt négy éve.
– Már előtte is volt tetoválásom, de azóta folyamatosan varratok magamra. A borostyán a kedvencem. Talán azért, mert olyan mozgalmas, változatos, ahogy csavarodik erre-arra. Az ölel körül a bokámon is, a derekamon is…
Amúgy a teljes bőre – játék. Csupa virág és pillangó. Van persze itt homokórán lecsorgó szív is, de van a karján két édes-bamba csiga is a Vízipók-csodapók című rajzfilmsorozatból. És még valami. Ez a kedvencem, mióta csak a tetkókat tanulmányozom.
Illusztráció
Fotós: Éberling András
A kis Bárány Ani annak idején szépen, szorgalmasan énekelte a többi ovissal Weöres Sándor örökbecsűjét, a Bóbitát. És felnőttkoráig nem tudta, ki is az a Szárnyati Géza… Nagyon-nagyon soká esett csak le neki, hogy a vers tulajdonképpen így hangzik: Bóbita, Bóbita játszik, / Szárnyat igéz a malacra. És néhány napja – kell-e mondani – felkerült Anna karjára Szárnyati Géza is! A tüneményes, szárnyas malac.
– Nem mindegy, hogy kinek a székében ülsz – magyarázza Anna –, ez mély bizalmi kapcsolat, amelynek nyoma örökre rajtad marad. Én Kelemen Zsoltra és Gyenes Diánára mindig nyugodtan rábízom magam.
– Akkor folytatódik?
– Persze! Azt még nem találtam ki, hogy mit, de az már biztos, trash polka stílusban.
Itt tegyünk egy kis kitérőt: stílus. Az említett trash polka arról ismerhető fel, hogy csak három színt használ, a feketét, a szürkét és a vöröset.
A realisztikus képeket gyakran „elcsúfítják” minimalista ábrákkal, belehúzogatnak mindenféle vonalakat. Szövegdarabokkal és raszteres felületekkel egészítik ki.
Nincs rangsor, de a legigényesebbnek tűnik a fotorealisztikus képek világa. Lenyűgöző tudásról tesznek bizonyságot e műfaj művelői. Egy-egy kar telerajzolása akár négy napig is tart. Nem olcsó mulatság, az órabér 10-15 ezer forint. Mégis tömegek várnak rá.
A békéscsabai Pataki Angéla például mindössze négy éve dolgozik, de már olyan tökéletes, fotószerű képeket varázsol a bőrre, hogy – mondják – másfél-két évig is sorba kell állni nála, mire valaki sorra kerül… Minél nagyobb rajztudással vannak felvértezve az alkotók, annál meghökkentőbb művek születnek.
Müllner Csaba képi víziói Dalít juttatják az ember eszébe. Ő még azt is megengedheti magának, hogy a tökéletes részletességgel elkészült képet a végén néhány vonallal összefirkálja. Fizetős, tetoválási technikákat oktató weboldalára a világ minden országából regisztráltak már, csak Nyugat-Szaharából és Észak-Koreából nem.
A stílusok jól megkülönböztethetők: az old school, a vízfestés, az orientális, a jakuza, a flóra és fauna, a dotwork, ahol nincsenek vonalak, csak pontok, és így tovább. Leginkább talán a „3D”, a „biomechanikus”, a cyborgábrák a korszak gyermekei. A lepke, amely annyira természetesnek tűnik a tökéletes árnyékolás miatt, hogy már-már azt várjuk, libbenjen el, vagy a felvágott kar, ahol a szétnyíló hús mögött tengelyek, rugók, dugattyúk csillognak fémesen.
Ám van a stílusok között egy, amely már nem is meghökkentő. Inkább megdöbbentő. Stampf Gábornak nehéz a szemébe nézni. Pedig értelmesen mosolygó, kék szeme van, keresi is a szemkontaktust, de a szemlélő tekintete minduntalan arrébb csúszik. Gábor ugyanis mokót visel.
A moko a maori tetoválási szokások része. Ilyenkor az arcot díszítik rengeteg, bonyolultan csavarodó, egymás mellett futó, vékony vonallal. Ezeknek Új-Zélandon és környékén pontos jelentésük van, itt, Közép-Európában aligha ismerik. Gábor után mindenki megfordul. Az újpesti kávéházban talán már ismerik, mert nemigen bámulják meg. Mielőtt feltenném az első kérdést, már mondja is:
– Soha nem voltam börtönben vagy elítélve!
Kicsit szégyellem magam, hogy előre tudja, előbb-utóbb előjönnék ezzel. Mindenki előjön, gyorsan letudta tehát.
– Kilencévesen már tudtam, hogy arctetoválásom lesz, anélkül, hogy ismertem volna ezeknek az ábráknak az eredetét vagy jelentését – kezdi a történetet az önmagát erdélyi svábnak tartó fiatalember.
– Már akkor próbáltam valami maradandót alkotni, mindent telerajzoltam. Aztán elkezdtem emberi bőrre is dolgozni, tetoválóművész lettem. És egyre inkább a maori kultúra felé fordultam, tetszett benne, hogy sokat foglalkozik az újjászületéssel.
Huszonnyolc évesen kezdett el gondolkodni a súlyos döntésen. Harminckét éves volt, amikor elkezdte hasítani a tű az arcát.
– Ugye tudatában volt annak, hogy nincs visszaút? Hogy ez örökre szól, és eltakarhatatlan?
– Ezek az ábrák a természettel való azonosulást szimbolizálják. Nekem ez fontos. Ez itt – mutat kétfelől az orrára – az úszni nem tudó ember jele.
– De hát az ember tud úszni.
– Nem tud. Képes elsajátítani bizonyos mozdulatokat, hogy ideig-óráig fennmaradjon a víz színén, de úszni nem tud. Úszni a hal tud. Használjuk a természetet, de nem a miénk! Az arcomon a természettel való harmónia ábrái vannak.
Illusztráció
Fotós: Éberling András
Önkifejezés?
– Azt ugye elismeri, hogy nem hétköznapi látvány?
Mosolyog. Persze hogy el! Tudja, sőt már várja is a hatást. A múltkor igazoltatták, és a rendőrök megnyugtatták, nem az arca miatt.
– Aha. Azért jöttek nyílegyenesen hozzám, keresztül a soksávos, forgalmas főúton – mondja indulat nélkül. Hozzászokott. A megjegyzésekhez is. És csak néha szól vissza…
Ibolya Tibor fővárosi főügyész egyik tanulmányában ezt olvastam: „A tetoválás és a bűnözés között semmilyen direkt kapcsolat nincs és nem is volt.” Nem kertel, rögtön a közepébe vág:
– Szerkesztő úr érintett? – kérdezi.
Mondom, hogy tetoválásom nincs, de elég mélyen foglalkozom a témával, már egy ezzel foglalkozó filmhez is hozzákezdtem…
– Mert én igen – mosolyog a főügyész –: van egy AC/DC-logó is a hátamon. A bőrdíszítésnek ma már nincs negatívan megkülönböztető jelentősége. Azt nem mondom, hogy helyeselném, ha egyik-másik kollégám mokotetkóval az arcán jönne be dolgozni, hiszen meg kell felelni a közízlésnek, de amíg ez másokat nem zavar, addig magánügy.
Meglepődne, ha tudná, hány hírességnek vagy közéleti személyiségnek van bőrdíszítése. Tehát, ami a börtönkultúrát illeti, kétségtelen, hogy ott nagy divat, de nem csak a bűnözők között népszerű. Tudta, hogy Erzsébet királynő is viselt egy horgonyábrát a vállán? Vagy Horthy…
A kormányzó egy óriási, színes sárkányt viselt a bal karján, büszke is volt rá. Rudolf trónörökösnek és Ferenc Ferdinándnak is volt tetoválása (utóbbi egyébként védelmező erejű amulettként viselte – nos, pont azon az ábrán haladt keresztül a gyilkos golyó Szarajevóban).
Illusztráció
Fotós: Éberling András
A legnagyobb magyar, Széchenyi István is bőrébe üttette szerelme nevét és egy szívet. Churchill jobb karján horgony volt, Roosevelten a családi címer. Külön tetoválásuk volt a foglalkozási ágaknak: a tűzoltóknak, a katonáknak, a matrózoknak.
– Amúgy, ahogy szó volt róla, az arisztokrácia tagjai is tetováltatták magukat, őket meg sikk volt utánozni. Mára azzal, hogy rendkívül elterjedt, teljesen átalakult a dolog jelentése is. A tetoválás esztétikai, testdíszítő jellege erősödött, a törzsi összetartozást hirdető jellege elhalványult. Ma már egyre elfogadottabb divat.
A tetoválás, azaz a tattoo szó a tahiti tatu szóból származik, amelynek a jelentése: nyomot hagyni valamin. De nem ők találták fel. Már az ókorban is díszítették ilyen módon magukat az emberek. Az 1991-ben, az Alpokban megtalált, 5300 éves jégemberről nemcsak azt tudjuk, hogy tejcukor-érzékeny volt, hanem bizony tetkók is díszítették.
A testrajzok elterjedését a főügyész fennebb szépen elmesélte. A lélekbúvárok élethelyzeti krízisről, válásról, halálesetről, munkahely elvesztéséről, szerelmi csalódásról beszélnek, amikor azt vizsgálják, mi ösztönözhet a tetoválás készíttetésére. Tehát segít feldolgozni a traumákat. Más esetekben az egyéniség hangsúlyozása, a szépség vagy a divat a fő motiváció. Az új módszerekkel történő önkifejezés.
Egy kutatás szerint a spirituális, kulturális szimbólumok és tradíciók követése is fontos lehet, érdekes, hogy ebbe a csoportba csak felsőfokú iskolai végzettséggel rendelkező vizsgálati személyek tartoztak. Az alacsonyabb végzettségű csoportban a legjellemzőbb motiváció a „csoporttagság”, illetve az esztétikum.
James az öt legelismertebb magyar tetoválóművész egyike.
– A szakmában mindenütt ismert vagyok – mondja, majd enyhíti a kijelentés súlyát – , persze az internet korában már nem nehéz…
Valódi nevét kevesen ismerik, de hát minek is, mikor a James – fogalom! Egy jeltelen házacskában van a stúdiója a tisztviselőtelepen.
– Hol a virító reklámtábla? – kérdem.
– Már nem kell. Évekre előre van munkám. Engem vagy a stúdiómat a hírünk, a munkánk minősége miatt, alapos megfontolás után választanak ki az ügyfelek, nincs tehát szükségünk a „csak úgy” beesőkre.
Ülünk a stúdió várótermében. Este van, lassan minden elcsöndesedik. A beszélgetés az elhibázott tetoválásokhoz ér.
– Nincs elrontott tetoválás! Akkor a vendég azt kérte! Nem is értem, hogy van olyan, hogy valaki nem hosszas mérlegelés után választ tetoválót! Ha van kétmillió forintja, bemegy az első boltba, és megveszi az első autót, amelyet odaadnak ennyiért? Nem! Nos, így van ez a tetoválók választásával is. A megrendelő előbb hosszasan tanulmányozza a portfóliót, aztán dönt.
James honlapjának egy részlete mindent elmond. A jobb alsó sarokban van egy világtérkép, fölötte a felirat: Itt vagyok. Most Budapestnél villog egy fehér pötty, de holnap már Bécsnél fog. Aztán Münchenben, New Yorkban, Los Angelesben. Folyamatosan hívják vendégművésznek.
– A sok utazásban az a jó, hogy az ember folyamatosan tanulhat. Én viszonylag nagy rutinnal rendelkezem, 25 éve csinálom, de még nekem is tudnak újat mutatni a kollégák. Amerikában például valóban művésznek tartják a tetoválót. Nálunk messze nem!
James szinte megszállottként törekszik a tökéletességre, a hibátlan rajztudás nála kevés, a mindenek feletti minőséget követeli meg a munkatársaitól is. Ő különösen a színtervezésben jó, realista műveket alkot, de túl is megy ezen.
A kreált valóság igazán az ő terepe, amikor úgy visz bőrre egy vizionált világot, hogy annak minden részlete valósnak tűnjön. Ezért van rajongótábora. Ám közeleg az idő, amikor abbahagyja a folytonos utazást, és tanítani fog. Kész tetoválókat fog tovább képezni. Negyvenkét éves. Mindent elért ebben a világban – a külső szemlélő legalábbis így látja. De benne is lehet valami ilyesmi, mert úgy fogalmaz: nemsokára visszacseréli a tűt az ecsetre… Búcsúzunk.
Mielőtt kilépünk a hóesésbe, még feltesz egy kérdést:
– Észrevette, hogy a tetoválók nagy része arrogánsnak tűnik? Ha már megállapodott a vendéggel a legapróbb részletekben is, és elindult a folyamat, akkor már nem engedhet. Határozottnak, tudatosnak kell lennie, a maga útját kell járnia.
Illusztráció
Fotós: Éberling András
Ízlésviták terepe
Ha már a képzésnél tartunk, akkor a jövőről beszélünk. A jövő pedig az – akár tetszik, akár nem –, hogy egyre több ember visel majd ábrákat a bőrén, a tetoválószalonokban megállás nélkül zümmögnek a gépek. Hogy a dolog valóban a minőség és a szépség felé mozduljon el, azon már nemcsak két tetováló-érdekvédelmi, -szakmai szervezet őrködik, hanem a Budapest Tetováló Akadémia is.
Farsang Imre alapító úgy fogalmaz, az a céljuk, hogy a dilettánsokat magasan képzett szakemberek váltsák fel. Az akadémián elméleti oktatók, végzett művészek vezetik a tanulók kezét. Ez egy szakma – mondja az alapító –, megvannak a fogásai és szakmai követelményei. És hogy szavait igazolja, nagy paksaméta dokumentumot tesz az asztalra. Tervezetek, beadványok. Azt akarják elérni, hogy a tetoválómesterség hivatalosan elismert legyen.
A dolog ellenzői sokszor hivatkoznak arra, hogy ez káros és örökre szóló döntés. Nos, ez igaz is, nem is. A festékanyagok dolgában bizonytalan az ember. Vagy ötszázféle létezik, ezek nem szabványosítottak – az allergia sem ritka reakció. A legproblémásabb szín a vörös. Ennek alapféme a higany, pontosabban annak higany-szulfid vegyülete.
A sárga festékben kadmium, a kékben kobalt található. A zöldet a króm-oxid adja. A bíbor és a lila mangánból, a barna vas-oxidból vagy kadmiumszármazékból, a fehér titán-dioxidból vagy cink-oxidból készül…
Ami a véglegességet illeti, ma már az is változik: létezik módszer a szabadulásra. Lézersugárral bombázzák szét apró darabokra a festékszemcséket, amelyeket aztán már képes kiüríteni a szervezet. Az eljárás gyakran egy évig is eltarthat.
Fallah Nóra pszichológus úgy véli, azokat, akik az eltávolítás mellett döntenek, leginkább nem a megbánás motiválja. Inkább az, hogy vissza akarják szerezni a testük fölött a kontrollt. A telerajzolt bőrfelület egyfajta determináltságot jelent, nem lehet mást tenni, kötelező azzal élni. Ha viszont sikerül valamilyen módon eltüntetni, újból létrejön a döntés szabadsága.
Tóth Anita lézeres eltávolítással foglalkozik. Amikor azt kérdezem tőle, mit mondanak a szabadulni vágyó paciensek, mi a legfőbb ok, azonnal rávágja:
– A munkahely! Meg aztán a kilencvenes évek nonfiguratív mintái is cikik ma már. Sokan eltüntetik – aztán újabb ábrát varratnak a helyükre.
A testdíszítés ma még ízlésviták terepe lehet. Ám mintha erősödne az elfogadók tábora. Az új generációkban mindenképp. A szócsata is halkabb. A sztoikusabb megfigyelők pedig úgy fogalmaznak: a tetováltak és nem tetováltak között az a lényegi különbség, hogy az előbbiek nem tesznek megjegyzéseket az utóbbiakra. Egyelőre.
Illusztráció
Fotós: Éberling András
