Meg sem próbálok illedelmes írást produkálni, megírták már szépen, hűvösen és idiótán is a pályaívét – igen, idiótán: volt orgánum, amely a „legendás zeneszerzőt” siratta. (Hogy az ilyenek hangversenybérletét miért nem tépi össze egy kalauz?! Mert nincs nekik.) És tuti nem Bartók-hangszereléseire vagy a schönbergi Mózes és Áron harmadik felvonására gondoltak, csak szimplán voltak műveletlenek.
Távol álljon tőlem a szokásos szuperlatívusz-zuhatag, az semmit se mond. Személyes élmények jelenthetnek valamit, illetve aki nem ismerte, annak azok a saját, személyes pillanatok, amelyeket ő váltott ki. Egy lemeze, egy beszélgetés vele a rádióban, zenekari koncert valahol. Kocsis-nekrológot ezért mindenki tudna írni, és ez nem könnyíti meg a helyzetet.
Egyszer egy régi ismerősöm – azóta karmester – azt találta szellemeskedni: ha nincs a mondatában alany vagy tárgy, egyáltalán, ha hiányos a mondata, akkor az Bachra vonatkozik. Ennek az őszinteségét nem ragoznám, mert csak felidegesítem magam, az illető egyáltalán nem ápolt erre a nagyotmondásra feljogosítón familiáris viszonyt Bachhal. És egyáltalán. Most én mégis így vagyok, mert Zolit ismertem, de életemben, ha tízszer találkoztam vele – hát hol vagyok másokhoz képest, sehol, még ha rengeteget hallottam is muzsikálni…
Csakhogy a magyar zenei életben tényleg elég volt annyit kibökni, Zoli, nem szoktuk kimondani, hogy Kocsis Zoli, tök fölösleges lett volna. Csak akkor, ha újságíró volt a közelben, vagy más civil, hogy értse. (Emlékszem, a diplomára készülve győri zongorakísérőmmel a termeket latolgattuk, melyikben lehetne próbálni a Liszt Ferenc téren, és ha az a válasz jött: abban a Zoli gyakorol, akkor se kérdeztünk vissza.) Zoli einstandolta a Zoli nevet, ez nem nagyzolás, ez maga a személyiség, amelynek súlya ott lebeg körülöttünk.
Nem teher, nem nehézség, de ott van, hülyeséget nem beszélünk róla, mert magunkat járatjuk le, dicsérni meg minek egy valahai csodagyereket, aki sosem a közönségének, nekünk akart megfelelni, hanem sokkal feljebb? (Már kapisgálni is kunszt volt, amit mondott, amilyen asszociációkat talált a zenében – zavarba ejtőn sok konkrétumot, frázisokat, ütemeket, eldugott szimfóniák meg szonáták sokadik tételeinek melléktémáit. Ilyenkor bólogatni is ciki, meg tátott szájjal ülni is. Leginkább haza kéne sunnyogni, és rendesen megtanulni annak a szakmának az alapjait és anyagát, amellyel „hivatásként” nagyzolunk.)
Első találkozásunkon Mahler volt a kerítő! Nem áltatom magam azzal, hogy tudta volna, ki az a fiatal énekes, akit a kollégái őelé vittek. Akkoriban kezdett közeledni a vokalitáshoz, de szinte úgy lehetett érezni, a hangra is hangszerként tekint, akinek/amelynek bizonyos művekben dekoratív szóló jut, és ennek során még holmi szöveg is elhagyja a száját. (Nagy szövegelemző is volt különben!) Nem követte az opera sznob világát, nem követelte a sztárokat, sokszor nevenincs fiatalokkal is beérte, akiket bizalmi munkatársai javasoltak.
Egy szó, mint száz, én, aki épp a koncert másnapján terveztem kezdeni új életemet egy hivatalban – mert rájöttem, kevés vagyok az első osztályú operaénekessé váláshoz –, utolsó pislákolásomban ott álltam a magyar zenevilág legnagyobb tekintélye előtt. Szevasz, nyújtotta a kezét, hoztál kottát? Mert nekem nincs még. Szabadkozva vettem elő a kisalakú füzetet, Mahler Egy vándorlegény dalai című művét nem Zeneakadémiáról kölcsönözve, hanem saját zongorakivonatból tanultam évekkel azelőtt.
Még egy német vendégszereplés alkalmával adta valaki, és bárki elé raktam le, minden pianista utálta. Mert nem a megszokott kivonat volt. A zsenik partitúráit jobb sorsra érdemes zenészek sűrítik két kézbe, jó esetben zongorán jól fekvő-hangzó módon, ez viszont Mahler saját, korai zongoraverziója volt, amelyből később a zenekari ciklust bruttósította. Mahler nem volt nagy zongorista, és prüszkölt, aki a hagyományos letéttől eltérő, úgymond játszhatatlan ősváltozatot tőlem maga elé kapta. Zoli legyintett, és azonnal játszani kezdte.
És mostan mit írjak? Csak ketten voltunk, már az a karmesteri szoba sincs meg, ő sincs. Nincs tanú. Semmit se szabadna mondani, ugyanakkor bármit lehet. Hogy fessem le, milyen, amikor valaki a zenészek titokzatos, levegőkből, bólintásokból, hangsúlyokból álló pár elemű, tehát szükségképpen primitívnek látszó ábécéjével elkezdi leírni a mindenséget? Hogy miközben két keze alaposan foglalt, néhány pisszenéssel, de leginkább magával a zongorázással üstökön ragad, és nem enged? De nem is fáj, sőt a játéka felett úgy lehet repülni, hogy a rettegett nehézségek, a mahleri dallamvezetés elképesztően kizsákmányoló, szinte beethovenien nem emberi feladatai maguktól oldódnak meg?
Egy szó, mint száz: Zolival úgy énekeltem abban a szobában, ahogy nem is tudok, sose tudtam. Nem oktatott, nem biztatott, csak végül mondott két helyet, ahol egy szóismétlés mentén jobb lenne tagolni, meg egy másikat, ahol a zenekart fel fogja űzni a fokozás hegyfokára, a váratlan moll akkordra, ott majd szedjem a lábam. Találkozunk az összpróbán. Kiszédültem a régi Vigadó-épület páternoszteréből, lent már kis fehér-zöld szórólapokon együtt virított a nevem Zoliéval, ezt egy darabig úgy el tudta nézegetni az ember, mintha a pápától kapott volna levlapot.
És végül nem volt koncert, sőt összpróba se, a szórólapokat összeszedték, s úgy mentem azon a kijelölt keddi napon az új munkahelyre, egy íróasztal mögé, hogy nem tudhattam azt híresztelni: vége van a világnak, a zseniket bevarrják egy minisztériumba, tegnap még Zolival a Zeneakadémia nagytermében, klakkban-frakkban, ma meg lódenkabátban, irattáskával közlekedem, mint valami Kafka, vagy inkább Popriscsin módjára lázálmokat mesélek.
S hogy miért esett kútba? Olyan zolis ez is. Mivel el volt szánva arra, hogy – a sajátos, Általa kihallott belső kapcsok miatt – a Mahler-dalciklussal együtt adja Strauss ritkán játszott, hatalmas zenekarra írott Alpesi szimfóniáját, amikor utóbbit a kottatár nem időre tudta beszerezni, inkább az egész koncert programját lecserélte… Hangszeres voltam, csak egy szólam elhulló birtokosa.
Később Ravel-operával kárpótolt – no, kötve hiszem, hogy ő, inkább a figyelmes asszisztencia. Kétségbeesve álltunk a filharmonikusok ablaktalan, régi próbatermében hatan-nyolcan, a darab szólistái. Zoli fejest ugrott a partitúrába,
A gyermek és a varázslat című, soha senki által nem hallott varázsművet kellett előadnunk, ő választotta, minek is írom, ugye? Zolit a zenekar érdekelte, meg Ravel, illetve legfeljebb a darab maga mint egész, mi csak annyira, hogy énekeljünk pontosan, viszont van nálunk kotta, úgyhogy térkép szerint majd lépegessünk be… Az énekes azonban máshogy működik. Ne nagyképűsködjünk, hogy „az énekes is zenész”, mert erre túl sok az ellenpélda.
Viszont az énekes is kétségtelenül ember, aki ebben az ismeretlen orkesztrális hangorgiában iszonyú hálás lenne néhány személyre szabott intésért. Az énekesen nincs billentyű, nincsenek egzakt izék. Zoli, persze, abból indult ki, hogy másnak is lehet abszolút hallása, tehát azonnal hallja, mi a cisz (szerintünk ő még a ciszt és a deszt is megkülönböztette, aki tudja, mi az enharmónia, értékeli ezt).
Nyilván nehezen viselte, hogy más nem képes a szemével úgy szkennelni kottákat, struktúrákat, adatokat, könyveket, ahogy ő. De hát az lehetetlen! Mindegy, a koncert lefutott szépen, de kínos, hogy ha félrement néhány hang, az Zoli merevlemezén az idők végezetéig beégett. Mindent meghallott, mindent. És akkor történt, a próbán, hogy egy csendesebb szakasz alatt az épp szünetelő klarinétos, szegény, tüsszentett egy nagyot: ezen mindenki derült.
Van ilyen, ugye, Olvasóm? Zoli meg elküldte egy hosszabb tirádával messzi éghajlatra a művészt, és az kiabálta: nem hiszi, hogy ennek meg kellett történnie. Micsoda kérgesség, igaz? Nem kellett hozzá sok idő, hogy rájöjjek: dehogy. Ha az ember tényleg koncentrál, minden efféle tünete háttérbe szorul, az agy tudja, mikor van rá szükség.
Találkoztunk sok év múlva egy pápai audiencián, Rómában. Zoli a lépcsőn lefele azt mondta, kocsival jött, és alvás nélkül indul haza, vele van a fia is. Én jó bunkón annyit vicceltem, hogy tetszett az iménti koncert a brutálisan hatalmas VI. Pál teremben (Liszt-év volt), de ez a Liszt csak haladóknak volt való. Villant a szeme, biztos elkönyvelt valami Les Préludes-imádó lektűr-lisztesnek… Utána nem láttuk, tényleg hazamehetett.
Érdekes volt látni már az Operából, hogy ő is látja a mi Strauss-terveinket. Eljött az Arabellára, beült a szobámba, és jókedve volt. Nekem nem annyira, mert jóízűen kritizálta az előadást, kivéve a karmestert és a szopránt. Aztán ezen is gondolkodtam: eljön, és ott ül a fotelemben a Kocsis Zoli, megnézte az első két felvonást, és mirólunk, a mi produkciónkról beszél…
Ha nem is túl elégedett, de velünk foglalkozik! Miközben saját Strauss-ciklust épít! És arról beszélgetünk, hogy övéi meg az Opera mely elfelejtett vagy sose játszott Strauss-operákat adjanak elő komplementer! Utólag kihúztam magam. Az árnyék nélküli asszonyt bezzeg végignézte. Iszonyú büszke voltam, apait-anyait beleadtunk abba az opusba, magyarországi bemutató száz évvel Bécstől elmaradva.
Valahol úgy gondoltam, ezt ő szerette volna, de nekem fontosabb volt annál, hogy átengedjem, úgyhogy anno ezzel indítottam a térfoglalást. Aztán kedves levél jött tőle: a karmesternek írta, de nekem küldte el. Mértékkel dicsért, annál többet jelentett. Utána nem sokkal Bach négyzongorás versenyét játszotta nálunk: a pályatársak is jól varrógépeztek benne, de amikor Zoli belépett, vagy nála volt a téma, azt hogy is mondjam? Sehogy. Utána volt már az aortarepedésnek, szóba elegyedett az ügyelővel is. Valami szívgyógyszertől kisimult akkorra a haja, elgöcögött azon, hogy volt képem szóba hozni, mert nekem meg Csernobil nyarán lett göndör…
Mit meséljek még? Egyszer kérdeztem tőle, igaz-e az a legenda, hogy Perényivel úgy utaztak valahová vonaton, hogy a Debussy-gordonkadarab kottájából csak egy példányt vittek. Régen volt, Krisztus és a fénymásolás előtt. Állítólag a kupéban megtanulta a szonátát, és a koncerten gond nélkül elzongorázta a rá eső penzumot. Zoli mosolygott, nem érdekelték a hülye legendák. Viszont egyszer összemértük a bal kezünket, mert egyesek szerint az övé egy oktávot és még egy kvintet (duodecimát) ér át. És az enyém is – aztán mégse lettem Kocsis.
Zoli a zenei élet origójában létezett, most nagyon sok lemezét újra megveszik, nem tűnhet el. A sprődség halványodik, a tekintélye meg itt marad. Annyit élt csak, mint bálványa, Bartók – s hogy ez mit jelent, talán megér(t)em, when I’m sixty-four… Más történetével búcsúzhatok, ha nagyon kocsisos? Földes Imre mesélte, Zolival „közös” zenetörténet-tanárunk. A különleges tehetségek osztályába járó kiskamasz mindig késett az órájáról. Földes is fiatal volt, de kikérte magának, hogy mégoly nagy tehetség is veszi őt meg a tárgyát semmibe.
Eltökélte, ha késve jön be a kis Zoli, nem fogja észrevenni: így is lett. Zoli hiába ült le a sor szélére, vagy mászott be utóbb a helyére, Földes átnézett rajta. Se feladat, se felelet, pedig aktív volt a srác, rendesen. Eljött a szünet. Akkor odament hozzá az egyik kislány: Tanár bácsi, a Kocsis Zoli üzeni, hogy megjött…
Most meg elment.