Néhány évvel ezelőtt bármilyen katasztrófahelyzetben azonnal égni kezdtek a telefonvonalak, az emberek értesítették szeretteiket, nem történt bajuk, a másik oldalról pedig a család érdeklődött, hogy minden rendben van-e. A telefonhálózatok rendre összeomlottak, így a mentők, katasztrófaelhárítók és a nyomozati egységek is nehezen kommunikáltak egymással.
A 2010-es évek eleje – különösen a fukusimai katasztrófa – óta a hivatalos szervek rendre felhívják az emberek figyelmét, hogy a közösségi médiát használják. A Facebook 2014-ben mutatta be Safety Check funkcióját, amely a hasonló kommunikációt kívánta néhány kattintással elérhetővé tenni. A rendszer kiválóan működött először a 2015 tavaszi nepáli földrengés, majd ősszel, a párizsi terrortámadások idején. Azóta minden európai és észak-amerikai támadás esetén elérhetővé vált.
A közösségi média gyors reagálásának köszönhetően sok esetben az emberek egymáson is tudtak segíteni. A Bataclan tragédiája után a #PorteOuverre (nyitott kapuk) hashtag segítségével több százan találhattak biztonságos menedéket.
A manchesteri robbantás után a #MissingManchester hashtaget több mint 14 millióan osztották meg, köztük Paula Robinson, aki az aréna mellett volt a robbantás pillanatában, összeszedte a körülötte lévő tizenéveseket, a közeli hotelbe terelte őket, majd a közösségi médiában tette közzé nevét és telefonszámát, hogy a szülők megtalálhassák gyerekeiket. A #LasVegasShooting hashtaget pedig a lövöldözés közelében lévő szállodák alkalmazottai használták többek között, hogy ezzel hívják biztonságba a túlélőket.
Másfelől a terrortámadások a közösségi média sötét oldalát mutatják. A pánik, a téves információk, álhírek és a személyiségi jogok védelme miatt a rendvédelmi szervek megkérik a lakosságot, hogy ne osszanak meg semmit a közösségi médiában, inkább közvetlenül a mentőknek vagy a bűnüldöző szerveknek juttassák el az információkat.
– A közösségi média hasznos abból a szempontból, hogy a nyomozók és a mentést ellátó katasztrófavédők számára már az első pillanatban helyszíni videókkal, felvételekkel szolgál, a kivonuló erők már útközben láthatják, milyen eszközöket, módszereket kell alkalmazni – mondja Horváth József, korábbi titkosszolgálati vezető.
– De látni kell azt is, hogy sokan a valóság mellett egy virtuális valóságban is élik az életüket, azt hiszik, az események csak posztolni való, like-gyűjtésre alkalmas lehetőségek. Egy terrorcselekmény ma már majdnem olyan, mint egy videójáték.
Klausz Melinda közösségimédia-szakértő annyit tesz hozzá, hogy az ember kíváncsi, ennek része a katasztrófaturizmus is, amelyhez ráadásul a modern technológia komoly hátteret biztosít.
– Rengetegen vannak, akik ahelyett, hogy segítenének, vagy legalább ne állnának a mentők vagy a tűzoltók útjába, inkább fotókat és videókat készítenek. A vágy, hogy minél több virtuális visszacsatolást kapjunk, csak erősíti a like-vadász folyamatot. Nem számolnak azzal, hogy a nyilvánosságra hozott képek felerősítik az áldozatok kiszolgáltatottságát, ezért felmerül a személyiségi jogok kérdése is – magyarázza a szakértő.
A megosztási kényszer boldogságkereséssel, illetve az új civilizációs betegséggel, a FOMO-val (Fear of Missing Out) magyarázható. A közösségi médiában megosztott tartalmakra adott pozitív válaszok ugyanis bizonyítottan jót tesznek a hangulatunknak. A brit politikai magazin, a New Statesman idei felmérése például kimutatta, hogy az emberek 89 százaléka érzi magát jobban az egyes like-ok után, azonban a boldogságbombák a megkérdezettek 40 százalékánál csak addig tartanak, amíg a like-ok jönnek. Mindössze 12,5 százalék érzi magát jól egy óráig, és 3,1 egy hétig.
Éppen ezért folyamatosan szükség van az újabb és újabb, az előző képnél nagyobb zajt csapó fényképek vagy videók megosztására. Így kerülnek fel a Twitterre és Facebookra válogatás nélkül a véres, sokszor horrorfilmbe illő képek. A közösségi média felhasználói ugyanis nem kaptak újságíróképzést, nem tudják, mit jelent a kapuőr szerep, tehát mi az, amit a nagyközönség elé tárhatnak. A London Bridge-nél történt terrortámadás után sokkal tárgyilagosabb tudósítások kerültek ki a Twitterre és a Facebookra, mint a korábbi merényletek esetén, mert több neves újságírónak a környéken volt az irodája, így gyorsan tudtak a helyszínről reagálni.
A FOMO azonban nem hagyja, hogy a közösségi média résztvevői ismét háttérbe szoruljanak, és átengedjék a hírszolgáltatást az újságíróknak. Ez a civilizációs betegség egyfajta félelem attól, hogy az illető kimarad a fontos eseményekből, és ha nincs jelen valahol, már nem is létezik. Csókay Ákos kutató szociológus szerint a modern kommunikációs formák miatt menekülünk a „kényszeres társas túlmozgásokba”, amelynek része, hogy mindig mindenről hírt adjunk. Ha azonban ezt terrortámadások idején tesszük, akkor a terroristák PR-ját erősítjük.
A terrorsejtek vezetői ugyanis így tudnak elsődleges információkat szerezni, hogy teljesült-e a kitűzött cél (felrobbant-e az adott busz vagy épület), és mekkora a pusztítás. Az akció után pedig internetes hírportáljaikon közölhetik a híreket, és használhatják fel azokat saját céljaikra: bemutathatják hatékonyságukat, mártírrá tehetik a merénylőt, toborozhatnak, vagy magányos elkövetőket hívhatnak fel az események lemásolására. Az Iszlám Állam például rögtön magára vállalta a Las Vegas-i lövöldözést, igaz, az FBI nem talált bizonyítékot, hogy Stephen Paddock kapcsolatban állt volna a terrorszervezettel.
Részben a FOMO-nak köszönhető az a jelenség is, hogy egyre többen készítenek magukról képet az egyes terrortámadások megemlékezéseinek helyszínén. Ha ugyanis nem készül elég szelfi, vagy azokat nem osztják meg megfelelő számban, ismét fellép a kimaradástól való félelem.
– A terrortámadások kapcsán szokássá vált, hogy az emberek másnap elmennek egy szál virággal, mécsessel, szelfiznek, és azt gondolják, hogy ezzel megtették, amit lehetett – fogalmaz Horváth József.
A FOMO-ra megoldást jelenthetne az a humoros megközelítés, amely a brüsszeli terrortámadás utáni Twitter-használatot jellemezte. Miután a hatóságok nyomatékosan kértek mindenkit, hogy ne posztoljanak semmit, mert minden információ veszélyeztetheti az elkövetők kézre kerítését, a brüsszeli lakosság macskákkal szórta tele az internetet a #BrusselsLockdown (Brüsszel lezárva) hashtag alatt, így hallathatták a hangjukat, anélkül, hogy ez ártott volna a nyomozásnak. Mióta azonban szinte heti rendszerességgel fordulnak elő terrorcselekmények, – Horváth József szerint – az ebből fakadó fásultság miatt az embereket már nem érdekli, hogy kreatív módon közelítsék meg a kríziskommunikációt.
Sok szakértő gondolja úgy, hogy szükség volna az emberek átfogó oktatására, hogyan használják a közösségi médiát krízishelyzetekben.
A londoni rendőrség például nemrég kiadott egy „fuss, bújj el és mondd el” elnevezésű tanácsgyűjteményt, mit kell tenni fegyveres támadások esetén. Ezek azonban bizonyítottan alig néhány emberhez jutottak el, míg például a nukleáris támadások esetére a hidegháború alatt osztogatott „védekezz és éld túl” pamfletek minden háztartás alapfelszereltségét képezték.
Nógrádi György biztonságpolitikai szakértő arra hívja fel a figyelmet, hogy lehet oktatni, de ez csak addig működik, amíg a katasztrófa be nem következik.
– Ha bármi történik, elkezdődik a kapkodás, mindenki a mobiltelefonja után nyúl. Nem érdekli az embereket, hogy a kormányzat, a katasztrófavédelem vagy a városvezetés mit mond, mert csak a szeretteiket keresik. A pánikra nincs gyógyszer, csak ösztönös reagálások vannak.
Már csak azért is, mert a háborús gyakorlatok, a háborúk tervezése mindenhol a legszigorúbb államtitok, és ezt nem lehet bevinni a köztudatba, nem lehet tanítani – magyarázza Nógrádi György.
Jelenleg nem áll rendelkezésre megfelelő tanítási mechanizmus, semmi nem akadályozza meg, hogy a terrorszervezetek által fizetett professzionális közösségimédia-használók növeljék a pánikot, és álhíreken keresztül félrevezessék a hatóságokat. Manchesterben a terroristák egy külön applikációt, a Telegramot használták arra, hogy elhintsék, több lövész is jár a városban.
A hírt gyorsan felkapta a Twitter, így a terroristák elérték céljukat, hiszen a lakosság még jobban megrémült, a rendvédelmi szervek pedig kénytelenek voltak megosztani erejüket.
A korábban jól működő Safety Check a Las Vegas-i lövöldözés alatt vált az álhíreket terjesztő trollok célpontjává. A TheAntiMedia.org és a MyTodayTV.com órákig kért bitcoin adományokat az áldozatok számára a terrortámadás után, miközben vicces videókat és játékokat hirdetett.
A Facebook azóta biztosította, hogy az applikáció csak ellenőrzött híroldalakra vezető linkeket kezeljen. Mark Zuckerberg egyébként reméli, hogy a Safety Checket felváltó Crisis Response alkalmazás – amely az értesítési funkción kívül magába foglalja a segítségnyújtást (Community Help) és az adománygyűjtést (Fundraising) is – jobban segíti majd „biztonságban tartani a Facebook globális közösségét”.
Szakértők szerint hosszú távon valóban hasznos a Facebook kríziskommunikációs eszközeinek összevonása, mert így az is megtalálhatja a keresett felületet, aki nem használja állandóan az applikációt, ám jelenleg – éppen a Las Vegas-i
tapasztalatok alapján – úgy tűnik, terrorcselekmények esetén a Crisis Response még kevés az okos közösségimédia-használathoz.