Napjaink egyik focistajelképe az olasz Gigi Buffon, akinek önéletrajzi kötete számos meghökkentő kulisszatitkot árul el a negyvenedik évét idén betöltött, ma is aktív kapuslegendáról.
Mondhatni, a sport a vérében van: édesapja olasz súlylökőbajnok volt, édesanyja 16 éven át a diszkoszvetés országos csúcsát tartotta, két nővére első osztályú röplabdázóként lett ismert. Egyik nagybátyja a legjobbak között kosarazott, édesapja másod-unokatestvére a Milan, az Inter és a Genoa kapusaként tizenötször szerepelt az olasz válogatottban – az utóbbi két rokonról nem olvastam a könyvben, közvetlen családtagjairól annál többet.
Hogy miféle ember ez a Buffon – akinek a neve olaszul bohócot is jelent –, az egyértelműen kiderül az első oldalakon. A 28 éves kapus már évek óta az Öreg Hölgyként is emlegetett Juventus hálóját őrizte, de ilyen-olyan okok miatt távozni akart 2006-ban. Érvényes előszerződése volt egy másik gigásszal, az AC Milannal. Annak ellenére maradt, hogy abban az évben a Juventust kizárták az első osztályból. Gumigerincű társai közül sokan leléptek, de néhányan maradtak a sztárok közül, vállalták a másodosztályt, mert ahogy egyikük megfogalmazta: „egy lovag nem hagyja el a szíve hölgyét”.
Egy év múlva visszatértek a legjobbak közé, csakhogy a másodosztályban töltött évben a Milan megnyerte a Bajnokok Ligáját. Fontos ez? Az. Buffon háromszor szerepelt az Európában játszó futballisták álmának számító Bajnokok Ligája-döntőben – mindháromszor vesztesen távozott. Világbajnoki címet szerzett, egy rakás egyéb eredménnyel büszkélkedhet, de BL-győztesnek nem mondhatja magát. Még nem. Talán majd a párizsi sztárcsapattal, ahova tizenhét év után az idei szezon végén igazolt.
Olvasom, hogy óvodába nem szeretett járni, ha néha még volt is kedve, akkor kicsúfolták a többiek, mert mindig megette a papírt, ha azzal játszottak. Középpályásként kezdte pályafutását, aztán a Parmában egyszerre sérült meg az ificsapat mindkét kapusa, Buffon gondolt egyet, és beállt. Majd ott ragadt. A többi futballtörténelem, amelynek némely kulisszatitkairól bőven beszél a 2006-ban világbajnokságot nyerő főszereplő. Bevallja, hogy nem volt a legjobb gyerek, hogy tizenhárom évesen írta alá első szerződését a Seria A – így nevezik az olasz első osztályt – egyik ificsapatához.
A nagydarab, de szelíd természetű kapus igyekezett mindenkivel jóban lenni, ám ha támadták, nem maradt adós. A vagány, de szigorúan nevelt fiatal sok mindent kipróbált, előszeretettel megfordult az ultrának nevezett, vehemensebb karakterű szurkolók között – az egyik meccs után gumibottal verték meg a rendőrök. Szó esik a meghatározó meccsekről, a bajnoki és nemzetközi győzelmekről, a vívódásairól – egy éven át pszichológushoz járt, mert néhány rosszabb meccs, egyéni teljesítmény után egész életének értelmét megkérdőjelezte.
Gazdag emberként is megmaradt normálisnak, azt mondja magáról, ha minden tehetős úgy élne, mint ő, sokkal jobb lenne a világ, kevesebb az irigység. Megismerkedünk feleségével, az apává érő Buffonnal, az edzőkről és a csapattársakról alkotott véleményével. Sztorik, történetek sorakoznak olyan emberről, aki azt is bevallja, hogy kéz alól szerzett érettségi bizonyítványával hamar lebukott. Tanult belőle. Érettségit akar, hogy fia ezért is tisztelje.
A könnyen olvasható, különösebb szellemi erőfeszítést nem igénylő kötet vége is élvezetes. Mégis, Buffonon kívül melyik kapus szedné csokorba a legszebb gólokat, amelyeket kapott? Pályafutása legviccesebb bakijait? Legfélelmetesebb ellenfeleit? Dolgokat, amelyeket megbánt? – az érettségis balhé mellett azt, hogy még mindig nem beszél elég jól angolul. Őszinte és szórakoztató vallomás.
(Gigi Buffon: Numero 1 – Önéletrajz Roberto Perronéval. Jaffa Kiadó, Budapest, 2018, 218 oldal. Ára: 3990 forint)
