Bin Laden médiája

Azt mondom nektek: harcban állunk, és több mint a fele ennek a harcnak a média harcterén zajlik.

Ajmán az-Zavahiri,
az al-Kaida jelenlegi vezetője

Az Iszlám Állam hanyatlását követő átrendeződési folyamat, az idegen harcosok visszaáramlása Európába vagy a közép-ázsiai terrorsejtek és gócok várható megerősödése Magyarország szempontjából is rejthet magában valós veszélyeket. A súlyos európai terrortámadások megszervezésének és kivitelezésének a hátterében felfejthető hálózatok elemzése arra mutat, hogy a dzsihadista médiában a magányos elkövetésre szólító buzdítás és eligazítás sok esetben aligha volt több vagy más, mint a félelem szétterítésére és a terrorelhárítás megzavarására irányuló lélektani hadviselés.

A dzsihadista propaganda színpada és kelléktára mögött meghúzódó stratégiai szándékok és taktikai megfontolások tényszerű feltárásához azonban egyelőre nincs elegendő forrásanyagunk: inkább csak visszakövetkeztethetünk a megjelent tartalmakból. Ezért is revelatív értékűek azok az iratok – noha az ISIS kikiáltását megelőző korszakból valók –, amelyeket a West Point Terrorelhárítási Központja tett a kutatás számára hozzáférhetővé. (Adatbázisukban minden itt idézett dokumentum megtalálható, az angol fordítás mellett az eredeti, arab nyelvű irat is elérhető ugyanott.) Páratlan betekintést nyújtanak az al-Kaida belső világába, vezetőinek a terveibe és gondolkodásmódjába a 9/11-et követő évtizedből.

Ezek a dokumentumok azonban – alapul véve a két terrorszervezet közötti ideológiai és stratégiai folytonosságot – adalékul szolgálhatnak a mai dzsihadista terrorszervezetek propagandagépezetének és sebezhető pontjainak a feltárásához is. Hidat emel a múlt és a jelen közé például az-Zavahiri személye, a dokumentumokban is gyakori szereplő, aki legutóbb 2018 májusában hirdette meg az újabb dzsihádot az USA és Európa ellen.

A 9/11 tizedik évfordulójára

Oszama bin Laden mindenképpen központosítani kívánta a médiát. Amint a Levelek Abbottábádból: Bin Laden kiszorult? című tanulmányukban a West Point Terrorelhárítási Központjának a munkatársai megállapítják, Bin Laden prioritásnak és fő fegyvernek tekintette a koherens és hiteles médiastratégia kidolgozását a Nyugat ellen vívott harcban. „A harc fő részét ma a média teszi ki…”

Másrészt úgy vélte – az említett írás elsősorban ebből a szempontból vizsgálta a dokumentumokat –, az egy kézben tartott médiairányítás segítheti a szervezet leszakadó és önállósuló csoportjainak a kordában tartását is. „Bin Ladent nem az Inspire inspirálta, az AQAP angol nyelvű magazinja, amely azt a célt szolgálta, hogy felszólítsa a muszlim amerikaiakat, hogy hajtsanak végre rögtönzött támadásokat az Egyesült Államok ellen… A »New Age« dzsihad »magányos farkas« műveleteinek a marketingje helyett Bin Laden a módszeresen megtervezett öngyilkos műveleteket szorgalmazta.”

Ami Bin Ladennek és az al-Kaida vezetőinek a leveleiben első olvasatra szembeötlő, hogy szemben azokkal az egysíkú, gyűlölettel teli, brutális kirohanásokkal és elborzasztó videókkal, amelyeket a nyilvánosságnak szántak, egymás között, médiájuk látványos színpada mögött, roppant gyakorlatiasan és hidegen, korántsem lebecsülhető professzionalizmussal mérlegelik a hatások és ellenhatások erőterét és a célkeresztben álló ellenség várható reakcióját egy-egy tervezett sajtómegjelenéssel kapcsolatban. (Függetlenül a megszólítások, jellemzések és áldások „barokkos” burjánzásától…)

Bin Laden folyamatos párbeszédet folytatott az al-Kaida illetékes vezetői­vel a média megfelelő használatáról, és olykor vitába is keveredett velük: „Úgy tűnik, félreértés van a dzsihadista média témája körül. Az a háború fő szelete, és nem úgy értettem, hogy hanyagolni kéne. Csak azt akartam kiemelni, hogy az interjúk szintje nem érte el a kívánt színvonalat, és felhívtam a figyelmeteket, hogy jobban csináljátok, jobb legyen.” Nyomon követi az al-Kaidát érintő televíziós műsorokat.

Nincs megelégedve például az Al Jazeera Witness to History című műsorával, mivel a műsorvezetőnek olykor „helytelen a nyelvhasználata”. Mindent figyelemmel kísér, és visszajelzést kér. „Az Al Jazeera említést tesz arról, hogy az al-Kaida egyik módszere, amellyel amerikaiakat öl meg, hogy szántáshoz használt pengéket rak egy teherautóra, és közéjük hajt vele. Kérem, tudassátok velem, hogy ez pontos-e, és mi a forrása.”

A nagyközönségnek szánt, a valóságtól elrugaszkodott, gigantikus tervekhez képest (a globális Kalifátus eljövetele, a bűnös Nyugat egészének a megbüntetése) a színfalak mögött meglepően nagy hangsúlyt helyeznek a tényszerűségre és tervezett műveleteikben a pontosság követelményére. Adam Gadahn, az al-Kaida amerikai születésű szóvivője például abban a levelében, amelyben médiastratégiai kérdésekkel foglalkozik, feddőleg és már-már szőrszálhasogató kritikával tér ki Ajmán sejk (azaz az-Zavahiri) Amerikához intézett nyilatkozatára, amelyben Benjamin Franklint „előző elnökötök”-ként emlegeti.

Benjamin Franklin nem elnök volt, csupán „államférfi” – írja Gadahn –, és bár a Franklinnal kapcsolatos történetről nem hallott, nem tudja, mennyire ismert az amerikaiak körében, egy ilyen tévedés azonban lejárathatja a sejket, hisz megvádolható lesz azzal, hogy olyasmiről beszél, amihez nem ért. Bár sok amerikai hiheti úgy, hogy Benjamin Franklin elnök volt, de ezt a tévedést általában nem azok követik el, akik politikai elemzésekben és vitákban járatosak. Ez inkább az átlagemberekre jellemző, nem szakértőkre, összegzi az aprólékos okfejtést az al-Kaida szóvivője.

A jelentős mennyiségű forrásanyagból magam olyan dokumentumokat választottam ki – egyelőre inkább csak tallózva, mint kimerítő áttekintés eredményeképpen –, amelyek részben vagy egészében a média és a propaganda működtetésével foglalkoznak. Már első „nekifutásban” többtucatnyi olyan iratot találtam, amelyeknek írói kitérnek a médiastratégia bemutatására vagy belső bírálatára, illetve konkrét javaslatokkal élnek. Figyelemre méltó az a felszabadított, közel kétszáz oldalt kitevő, memóriakártyákon, hard ­drive-on őrzött elektronikus levelezés, amelyet Bin Laden abbottábádi házában találtak. (Aki látta a Bin Laden megöléséről szóló Zero Dark Thirty című filmet, emlékezhet arra a jelenetre, amelyben – még ha a valóságban föltehetőleg korántsem minden úgy történt, ahogyan a filmben – a kommandósok lázas sietséggel pakolják zsákokba a dossziékat, videokazettákat, és viszik fel a helikopterekre…)

Érdekes betekintést nyújtanak a stratégiai megfontolásokba és a médiát irányító egységek felépítésébe azok az iratok is, amelyek Irakból származnak, és amelyeket szintén a West Point Terrorelhárítási Központja hozott nyilvánosságra. Itt csupán arra van lehetőségem, hogy töredéknyi ízelítőt adjak belőlük – az eredeti szöveg hangulatát megőrzendő stilizálás nélkül, lehetőleg szó szerinti magyar fordításban közlöm az idézett szövegrészeket.

Nagy médiakampánnyal készült az al-Kaida vezetése 9/11 tizedik évfordulójára. Stratégiai és taktikai megfontolásaikba és dilemmáikba nyújt bepillantást többek között Bin Laden 2010. október 11-én kelt, Mahmud sejknek írt levele és azok az észrevételek és javaslatok, amelyekkel néhány hónappal később Adam Gadahn reflektál a felvetésekre.

Bin Laden világosan meghatározza a kampány politikai célját: „Előnyt kell kovácsolnunk ebből az eseményből, és eljuttatni az üzeneteinket a muszlimokhoz, és megünnepelni a győzelmet, amelyet elértek. Helyre kell állítanunk a hitüket a nemzetükben, és motiválni őket. Be kell mutatnunk a világnak is a mi igaz ügyünket, kiváltképpen az európai népeknek.”

A célzott propaganda időzítésének a szempontjából igen előnyösnek ítéli a nagypolitikai környezetet: „A NATO és Amerika nagy bajban van. Ez az év volt a legrosszabb a számukra, mióta megszállták Afganisztánt. Soha nem volt még ennyi halottjuk – saját beszámolóik szerint. Folytatódik a gazdasági válság. A britek csökkentették a védelmi kiadásaikat, és Amerika is a Pentagonét. Nem fogják tudni folytatni a háborút. Nincs különbség köztük és a Szovjetunió között, mielőtt kivonultak Afganisztánból.”

Csatornák és segítők

Bin Laden elképzelését a kampányról Adam Gadahn emeli stratégiai szintre, és dolgozza ki a részleteket. „A sejk színre lépésének a hozadékát minden lehető szempontból mérlegelni kell” – hangsúlyozza, hiszen tíz éve nem jelent meg komolyabb formában a médiában. „Manhattan és Washington megtámadásának tizedik évfordulóját”, vagy amint másutt említi, „a manhattani csata” napját megfelelő alkalomnak találja. „Nem kell törődni a rosszindulatú ellenkampánnyal, minden szereplés előnyös, és önmagában véve figyelmet kelt, ha nem túl gyakori, nem naponta vagy félhetente történik… A lényeg, hogy megmutassuk az ügyünk igazságát az egész világnak… és főként az európaiaknak – amit a sejk is hangsúlyozott korábbi üzeneteiben és nyilatkozataiban.”

Egyetért az időzítéssel, ami azért is előnyös, mert Amerika a gazdasági nehézségeivel van elfoglalva. „Obama legutóbbi sajtókonferenciáján egyetlenegy újságíró sem merte megzavarni Obamát azzal, hogy megkérdezze, milyen hatással vannak az amerikai költségvetésre és nemzetgazdaságra azok a billiók, amelyeket évente az iraki és afganisztáni háborúkra költenek” – fűzi hozzá.

Bin Laden általában komoly hibának és amatörizmusnak minősítette az időzítés figyelmen kívül hagyását a propagandában. Megharagudott például arra a hívére, aki nyilvános nyilatkozatban követelte egy terrorfinanszírozásért elítélt dzsihadista szabadon engedését. Nem mintha a tartalmával nem értett volna egyet, hanem az időbeli egybeesést tartotta ártalmasnak: a felhívás közzététele egybeesett a Mavi Marmara hajó ügyével, a flottillakonfliktussal, és ezért attól félt, hogy eltereli a figyelmet az Izrael-ellenes palesztin műveletről.

Bin Laden eldöntendő kérdésnek tartja, hogy a médiamegjelenéshez milyen fórumokat, csatornákat válasszanak. Várja a javaslatokat a többiektől, megjelölve a kiválasztás szempontját: „Keresnünk kell egy amerikai csatornát, amelyik viszonylag elfogulatlan, mint a CBS, vagy egy másik olyan csatorna, amelyiknek a politikai indítékai lehetővé teszik, hogy érdekeltté tegyük a mudzsahedinek álláspontjának az ismertetésében.”

Számontartja azokat az újságírókat, akiknek a rokonszenvére és támogatására az al-Kaida számíthat: „Arra is gondolok, hogy írnotok kéne Abd-al-Bari Atvannak és Robert Fisknek, és tudatni velük, hogy közeledik a tizedik évforduló, ami az al-Mudzsahedin és Amerika közötti szenvedélyes háború gyümölcse. Esély arra, hogy elmagyarázzuk indítékainkat a háború folytatására… Mondják meg nekik, azt javasoljuk, hogy készítsenek egy dokumentum-összeállítást erre az évfordulóra, és mi ellátjuk őket nyomtatott, audio- és videoanyagokkal.”

Ha pedig a levél mai olvasójának kétsége támadna afelől, milyesfajta kapcsolat fűzte az említett újságírókat Oszama bin Ladenhez, a folytatás aligha hagy kétséget: „Kérem, hogy érjétek el náluk, hogy odaadják nekünk a videoanyagaikat és a szakértőik nevét, akiket az érdekünkben használni fognak, hogy kialakítsák a film vízióját, és megvilágítsák az eseményeket.”

Gadahn Bin Laden felvetésére azzal válaszol, hogy az amerikai sajtóorgánumok, televíziós csatornák között sem a szakmaiság, sem a pártatlanság szempontjából nincsen lényegi különbség. Mindazonáltal feltérképezi a kínálatot. Kizárja a Fox News-t mint amelyik szerinte szakszerűtlen, és a leginkább elfogult. „Haljon csak bele a mérgébe” – írja a Fox News-ról. A CNN, véli, a kormányzattal áll szoros együttműködésben, de az arab nyelvű műsorában jó és részletes riportokat sugároz sok eredeti idézettel. Az MSNBC csatorna pártatlanabb, csak elküldték azt a két újságírójukat, akik nyitottabbak voltak az érvekre – panaszolja.

„Az ABC teljesen rendben van, ma az egyik legjobb csatorna, ami bennünket illet.” Érdeklődnek az al-Kaida iránt, különösen Brian Ross, aki terrorizmusra szakosodott, és büszkék az interjúkra, amelyeket a sejkkel készíthettek. „Sokat idéztek az én beszédemből is – teszi hozzá –, amelyet a negyedik évfordulón tartottam, és az internetes oldalukon is publikálták a szöveget… Mindenképpen több csatornának kell ajánlatot tenni, hogy előmozdítsuk az egészséges versenyt közöttük.”

A „terítésre” Gadahn olyan módszert javasol, amely egyben médiahálózatuk kiépítéséhez is modellként szolgálhat. Elképzelése szerint az anyagot el kell küldeni 30-50 olyan írónak, szakértőnek és független újságírónak különböző országokból, akiket érdekel az al-Kaida. Összeállítja a terjedelmes nemzetközi névlistát. Robert Fisket ő is kiemelten javasolja. „Tudtukra kell adni, hogy nemzetközi névsorból választottuk ki a személyüket…”

Speciális anyagokat kapnak, jelszóval és linkkel, ahonnan letölthetik az anyagot öt nappal az évforduló előtt. „Ez nem jelent nehézséget – úgy hiszem – a kapcsolatépítésen dolgozó testvéreinknek.” Ha pedig a felkérteknek csupán egyharmada érdeklődést mutat, érvel Gadahn, „…akkor van tíz olyan nemzetközi újságírónk, aki képviseli az ügyünket az újságokban és a csatornákon. Ha a kísérlet működik, akkor megismételhetjük minden fontos alkalommal.”

Gadahn meghatározza a célcsoportokat is. Az európai népeket hangsúlyosan említi, hisz ezt tette Bin Laden is korábbi üzeneteiben.

Az iszlám világ egészét, millióit is szeretnék megszólítani. A legfontosabb stratégiai célkitűzést – amely majd nemsokára az arab tavasz kao­tikus forradalmaiban teljesedik ki – Bin Laden fogalmazta meg egy másik levelében: „Az elkövetkező időszak egyik legfontosabb lépése felrázni az embereket, akik még nem lázadtak fel, és arra bátorítani őket, hogy keljenek fel az uralkodók és a módszerek ellen…” A dzsihadista fórumokkal kapcsolatban azonban a stratéga feloldhatatlan ellentmondásba ütközik.

A „néppártosodás”, mondhatnák viccesen, ami Gadahn egyik fő törekvése, elég kemény dió. Hiszen a megnyerendő muszlimok nagy része a létező dzsihadista fórumokat taszítónak érzi, vagy elzárkózik tőlük. Torzítják az al-Kaida imázsát, véli a levélíró, köszönhetően a bigottériának és az éles hangvételnek, amely ezeknek a fórumoknak a résztvevőit jellemzi.

Kitér egy harmadik célcsoportra is: „Nem szabad elfelejtkeznünk a mudzsahedin testvérekről a fronton, akik kritikus időket élnek át, és egyik csapás után a másikkal szembesülnek… Hozzájuk azonban videoüzenetet kell intézni, mivel sokan közülük egyáltalán nem olvasnak, vagy ha igen, a vizualitás náluk mindenképpen hatásosabb.” A látvány, a vizualitás fontosságának a hangsúlyozásával egyébként az iraki dokumentumokban is találkozhatunk.

Például abban a titkos jegyzőkönyvben, amely a főparancsnokság médiabizottságának első, 2009 decemberé­ben tartott ülésén készült, és a következő utasítást tartalmazza: „Minden dzsihad parancsnok dokumentáljon minden dzsihadista műveletet, és tudassátok velük, hogy a főparancsnok számára elfogadhatatlan, ha nem minőségi fotók készülnek a műveletekről. És hogy egy lefényképezett művelet felér száz olyan művelettel, amelyről nem készült fénykép.”

Sajátos célcsoportként tekint Gadahn az írekre. Úgy gondolja, az ír nép szimpatizál a palesztinokkal, és az ír bíróságok enyhe ítéleteket hoznak terrorizmussal vádolt muszlimok ügyében. Hozzájuk intézendő üzeneten dolgozik: „…elkezdtem keresni információkat és anyagokat, amelyek ehhez szükségesek.” Úgy gondolja, a katolikus egyházzal szembeni növekvő haragra is lehet építeni az egyházban kipattant szexbotrányok után. „Az írek körében a szekularizáció egyre erősödik azután, hogy ők voltak a legvallásosabbak az ateista Európában – miért is ne ismertessük meg őket az iszlámmal…”

Foglalkoztatja mind a zsidó–keresztény, mind a katolikus–protestáns ellentét mint amelyekre „ellenségem ellensége” alapon bomlasztó és toborzó tevékenységet lehetne építeni. Megnyerhetőnek tartja a Közel-Kelet keresztényeit és általában a katolikusokat, akik – szerinte – a zsidók és a protestánsok fő ellenségei, ezért nyitottabbak lehetnek az iszlámra.

Ezért is rosszallja a bagdadi katolikus templom elleni támadást és a többi keresztények ellen elkövetett merényletet, amelyek „nem segítik az üzenet célba juttatását”. Saját híveikkel és harcosaikkal azonban nem könnyű ezt elfogadtatni. Gadahn ehhez is megtalálja az ideológiát. Vagy legalábbis olyan érzelmi húrt penget, amely enyhítheti a várható háborgást.

„Milyen szép – írja –, amit Uszama sejk említett, amikor a médiamegszólalásról beszélt, hogy azok az erős kijelentések, amelyeket az elődök tettek, a méltóság és az irányíthatóság napjaiban hangzottak el, viszont nem illenek a sérülékenység korszakához. A gyengeség napjaiban a dzsihádnak mások a prioritásai és a lehetőségei, ma nem alkalmazhatók ugyanazok a módszerek” – példaként említve templomok lerombolását és az „ördögi vallásos könyvek” elégetését.

Mindazonáltal érzi, hogy az elképzelés több sebből is vérzik. „Persze a pápa és Európa számára az iszlám a fő fenyegetés”– konstatálja. Amikor az al-Kaida vezetői a katolikusokkal való szövetkezés lehetőségéről képzelegnek a zsidók és a protestánsok ellen, nem látják világosan saját határaikat és szükségszerű korlátaikat – amibe az európai zsidó-keresztény kultúra bensőbb ismeretének a hiánya és nyilván jó adag illuzórikus önhittség is vegyül.

Ellenségem ellensége

Az „ellenségem ellensége a barátom” kiaknázása minden rejtett hadviselés kedvelt taktikai eleme. Az al-Kaida és minden bizonnyal az Iszlám Állam vezetői is igen tudatosan és tervszerűen használták ezeket az elsősorban államokhoz és titkosszolgálatokhoz köthető hibrid eszközöket.

A szélsőbalnak, avagy a baloldal szélsőséges csoportjainak és az iszlám radikalizmusnak a szövetségéről írtam már itt korábban (ahogy foglalkoztak vele sokan mások is). Azok közül a segítők és szövetségesek közül, akikre Bin Ladenék számíthattak, figyelemre méltó Robert Fisk személye. A Russia Today és a Sputnik oldalain sűrűn idézett és sokat méltatott, ismert baloldali újságíró, Robert Fisk a The Independent munkatársa és tudósítója. A lapot Lebegyev orosz milliárdos vásárolta meg korábbi ír tulajdonosától.

Az elmúlt hetekben Fisk azzal a cikkével keltett feltűnést, amelyben a laboratóriumi bizonyítékok dacára cáfolni próbálja a szíriai kormányerőknek tulajdonítható klórgáztámadás tényét, és a súlyos sérültek állapotát oxigénhiányra vezeti vissza. Fisk volt az is, aki 2015 szep-temberében az egyik legdurvább támadást intézte Magyarország ellen: „És ott áll a magyar rendőrség szegény és elkeseredett tömegek előtt – legtöbbjük muszlim –, Budapest főpályaudvara előtt, ahol még a jegytulajdonosok sem tudnak felszállni a vonatra.

Mulatságos, hogy ezen a ponton nem villannak be a régi emlékek. Hetvenegy évvel ezelőtt a magyar rendőrség zsidók tízezreit kényszerítette Budapestről elinduló vonatokra, hogy időben Auschwitzba érkezzenek… Mindig is úgy véltem, hogy kissé gyorsan tártuk ki feléjük a karunkat. De azt mondtuk magunknak, ők elég nagy árat fizettek már, és mi is lehet értékesebb jutalom a kitartásukért, mint az EU-tagság?

Most kezdjük felfedezni, milyen is a magyar állam. És így tesznek a Közel-Kelet muszlim menekültjei is.” Aki pedig elcsodálkozik azon, hogy az Izraellel szemben cseppet sem barátságos és ezért a szélsőjobboldal háza táján is szimpátiákat keltő Robert Fisket mi indíthatta az Auschwitz-hasonlatra, az valamit nem ért, és igen könnyen eltévedhet az aszimmetrikus hadviselés ködében, tekervényes labirintusában.

A biztonságot és a szuverenitást ma a geopolitika olyan szövevényes és globális összefüggésrendszerében kell megvédeni, amelyet korántsem egyszerű átlátni és egy-egy lépés mögött a valódi mozgatót azonosítani. A virtuális frontvonalak gyorsan változnak, a szövetségek képlékenyek, és még az „ellenségem ellensége” mechanizmus sem ad biztos fogódzókat, hiszen a szereplőket sokszorosan összetett, rejtett érdekek és ellenérdekek kapcsolják egymáshoz.

A nemzeti függetlenséget megőrizni kívánó külpolitikának ma az alapértékei és a lehetőségei között feszülő ellentmondások hálójában kell megtartania a kívánatos egyensúlyt, olyan „szürke zónák” erőterében, amelyben, az aszimmetrikus hadviselés törvényeinek megfelelően semmi sem biztos, és ami annak látszik, az is gyorsan változik.