A női testet fogantatásunk pillanatától ismerjük, mégis örök rejtély. A fiúk kamaszkoruk küszöbén csodálkoznak rá arra, mennyire eltérően fejlődnek a lányok, milyen nagy szerepet kap az életükben az öltözködés, mennyire akarnak tetszeni. Eleinte fel sem fogjuk, hogy ők valójában a mi szemünkkel látják magukat szépnek vagy csúnyának, vagyis a férfiideálnak akarnak megfelelni. A feministák egyenesen azt állítják, hogy a nők passzív tárgyai, illetve kivetítései a férfi vágyának, élvezetének – e teória kifejtésére komoly szakirodalom született az utóbbi évtizedekben, melyet a male gaze (férfitekintet) megközelítésű elemzésként tartanak számon.
A női fürdőruha, illetve annak nyilvános viselete mindkét nem számára kiemelt jelentőségű. Ahogy a huszadik század elejétől fokozatosan zsugorodott, egyre nagyobb testfelületet hagyott szabadon, tükrözte az emancipáció haladását. A végtagokat szabadon hagyó, egyrészes fürdőruhák tették lehetővé, hogy a lányok kiemelkedő eredményeket érjenek az úszósportban. (Az úszás már az első újkori olimpiai játékokon, 1896-ban Athénban is szerepelt a programban, de a női úszók először 1912-ben indulhattak.)
A kétrészes női fürdőruhát, a bikinit már nem a nők szabad mozgásának igénye, hanem kifejezetten a divat, a tetszeni vágyás hívta életre. Amikor a tervezője, Louis Réard 1946-ban bemutatta Párizsban, csak egy sztriptíztáncosnő vállalta, hogy a nyilvánosság előtt szerepeljen benne. Tizenöt évbe telt, amíg az Egyesült Államokban elfogadták, 1951-ben még kitiltották a Miss World szépségversenyről. Csak 1957-ben nyert polgárjogot, az után, hogy Brigitte Bardot viselte És Isten megteremté a nőt című filmjében.
A bikini, illetve az amerikai Rudi Gernreich által 1964-ben „feltalált” monokini vagy topless valójában a férfi- és női szexualitás megváltozott kifejezési formáit tükrözte vissza a nyugati világban. Érzékeltette, hogy a vizuálisan megjelenő erotika fokozatosan elfogadottá vált, és már nem számít erkölcstelennek, ha a nők napozáskor vagy a vízparton akár egész testüket közszemlére teszik. Nem véletlen, hogy ebben az időben, vagyis a hatvanas években terjedt el a naturizmus vagy nudizmus is, melyet addig csak kevesek gyakoroltak, és szűk körben, magánklubokban. A tömegesen látható meztelen női test látványa ekkoriban már elfogadottá vált a nyugati kultúrában szocializálódott férfiak számára, a nudisták viselkedését visszafogottság, a két nem közötti testi érintkezés kerülése jellemezte.
Az iszlám vallást gyakorló tömegek megjelenése Nyugat-Európában alaposan felkavarta a női divat világát, és különösen a tengerpartokon, illetve az uszodákban vezetett éles konfliktusokhoz. Úgy tűnik, mostanában vereséget szenvedtek a „vizuális szabadosság” hívei. Egyre ritkábban viselnek monokinit a Côte d’Azur strandjain, mintha a francia nők már szégyellnék a mellüket. Ez csak a divat változásának jele, vagy mélyebb társadalmi változást tükröz? – teszi fel a kérdést az algériai származású újságírónő, Nesrine Briki a Causeur párizsi hetilap hasábjain.
Megállapítja, hogy mivel másik kultúrából érkezett, eleinte szokatlan látvány volt számára, hogy az ezredfordulót követő években Nizzában, a Promenade des Anglais alatt elterülő plázsokon tömegesen felsőrész nélkül fürdőztek, napoztak, felszabadultan beszélgettek szép fiatal nők, és a látványukhoz mindenki hozzászokott. Úgy tekintettek a női mellre, mint a felsőtest természetes részére, mely illő módon megmutatható a strandon – ugyanúgy, mint a comb vagy a has. Ebben az időben ott minden második nő toplesst viselt, és az összes korosztály képviseltette magát, az idősebbek is, akiknek a bőre már ráncosodott. A topless természetes volt Nizzában vagy Cannes-ban, a félmeztelenül fürdőző nők sokasága szerepelt a képeslapokon is.
A monokini bizonyos értelemben a női emancipáció szimbólumává vált. Csak 1994-ben törölték a francia büntető törvénykönyvből a 330-as paragrafust, mely azokat a nőket, akik közszemlére teszik a felsőtestüket, három hónaptól két évig terjedő elzárással, illetve 15 ezer frank befizetésével rendelte büntetni. 1968 előtt ezt a törvényt, ha ellentmondásosan is, de alkalmazták, legalábbis a francia rendőrség számos nő ellen járt el. A monokini csak a hetvenes években vált elfogadottá.
Viszont az utolsó években láthatóan kevesebb nő fürdőzik vagy napozik meztelen felsőtesttel, igaz, a Statista közvélemény-kutató intézet felmérése szerint még mindig többen vannak délen (43 százalék), mint északnyugaton, vagyis az Atlanti-óceán fürdőhelyein (22 százalék). Az IFOP francia közvélemény-kutató intézet 2017. augusztusi felmérése szerint az utóbbi harminc évben felére csökkent azon francia nők aránya, akik toplessben napoznak.
Az IFOP egyik vezetője szerint ebben nemcsak a közerkölcsök szigorodása, hanem az „esztétikai terrorizmus” is szerepet játszik, vagyis hogy a vizuális kultúrában kötelező elvárásként jelenik meg a tökéletes test. „A látszat kultusza uralkodik, a tökéletes testek tömege látható, és a nők attól tartva, hogy nem felelnek meg a divatos testeszménynek, fejükbe vették, hogy csak kifogástalan testtel mutatkozhatnak nyilvánosan” – írta François Kraus a közvélemény-kutató intézet honlapján.
A topless visszaszorulásában azonban szerepet játszik az is, hogy Nyugat-Európa szemérmesebb lett az utóbbi évtizedekben. Ez tükröződik a mentalitásban, a kollektív tudatban is. Júliusban adta hírül a La Dépêche című lap, hogy a legnagyobb toulouse-i szabadtéri uszodában megtiltották, hogy a nők fedetlen kebellel mutatkozzanak. A közösségi médiában is megszorítások érvényesülnek: a rendszergazdák ismert műalkotásokat, szoptató nők képeit „tiltják le”.
A légkör egyre puritánabb, ezt tükrözte a rózsafüzér ünnepe is, melyen katolikus lányok sokasága ünnepelte nemrég saját szüzességét egy Salancy nevű kisvárosban, Párizstól északra. (A rendezvény hagyományát a kisváros polgármestere élesztette fel, s éles vita bontakozott ki róla a francia Facebookon.)
Eközben a burkinit viselő, iszlám vallású lányok és asszonyok is egyre nagyobb számban jelennek meg a francia vizek partjain. Ez az erkölcsös viselet Magyarországon még nem látható, de én már megcsodálhattam Eilaton, Izraelben, s állíthatom, hogy nem mindennapi látvány. Ez is kétrészes, kapucnis fürdőruha, de teljesen elfedi a testet, sőt még a hajat is. Megalkotója Aheda Zanetti ausztrál divattervező. Fürödni lehet benne, de versenyszerűen úszni biztosan nem.
Számos nyugat-európai iskolában, ahol kötelező az úszásoktatás, komoly konfliktust okozott, hogy iszlám vallású diáklányok burkinit vettek fel, amit az iskolák vezetősége nem fogadott el, tekintettel arra, hogy nehéz úszni benne, vagyis fennáll a fulladás veszélye, ráadásul kevéssé higiénikus. Nagy visszhangja volt annak is, amikor két éve Cannes-ban, nem sokkal a Nizzában elkövetett, 85 áldozatot követelő július 14-i merénylet után a város polgármestere megtiltotta, hogy burkinit viselő nők jelenjenek meg a plázsokon, és fürödjenek a tengerben – arra hivatkozva, hogy ez az öltözet a dzsihádra, a fundamentalista iszlám terrorra emlékezteti a többi fürdőzőt.
A jogvédők nyomban megtámadták ezt a döntést – ugyanúgy, mint a belgiumi Gentben, ahol végül a város bírósága engedélyezte a burkini viseletét a nyilvános uszodákban. (A polgármesteri hivatal korábban biztonsági és higiéniai okból tiltotta a burkinit, a döntést azonban megtámadták a civilek, és a bíróság precedensértékű ítéletben szólította fel az összes belga uszodát, vizsgálják felül a burkinire vonatkozó szabályozásukat. Ez ellen fellebbezett a polgármesteri hivatal, de a felsőfokú bíróság döntéséig az engedélyezés érvényben marad.)
Az iszlám és Mohamed tanításaira alapozott törvénykönyve, a saria az élet valamennyi területét szabályozza, és számtalan ponton kerülhet konfliktusba az európai országokban elfogadott büntető és polgári törvénykönyvvel, valamint a társadalom szokásaival. A laikus civil és a fundamentálisan vallási szemlélet közötti különbség feloldhatatlan, még egy olyan, látszólag jelentéktelen ügyben is megosztja a nyugat-európai társadalmakat, mint az, hogy a nők milyen fürdőruhát viseljenek.