Kárpátalja közelsége indokolná a régió jobb megismerését, a kulturális és gazdasági kapcsolatok élénkülését, de a gördülékeny, akár napi szintű együttműködést ellehetetleníti a határ, különösen az Ukrajnából Magyarországra való átlépés. Az anyaországban dolgozó, tanuló, hétvégente hazalátogató tömegek vasárnap esti kínos és méltatlan, többórás várakoztatása a határon csak az egyik jele annak, hogy ami innen pár óra távolságnak látszik, az bizony ötvenévnyi elmaradás a túloldalon. A menetidőt az utak állapota is lassítja, és az általános bizonytalanság megszokhatatlan része a mindennapoknak. Utazásunk célja a gulágot megjárt nemzedék még élő tagjainak felkeresése volt. Beregszászon a 91 éves Gulácsy Lajos nyugalmazott református püspökkel találkozunk, Nagyszőlősön Bendász Dániel görögkatolikus papnál járunk, aki tízévesen szemtanúja volt édesapja, Bendász István elhurcolásának. Ungvártól délre, Ráton keressük fel a kilencvenéves Hajdú Istvánt, aki saját sorsa mellett a közelmúltban elhunyt falubeli fogolytársáról, „a nyolcszoros túlélőről” is jó szívvel megemlékezik. De célunk volt az is, hogy hírt adjunk a mai kilátásokról, azokról is, akik a kiszámíthatatlan, háborús helyzet ellenére az otthon építésén és megtartásán fáradoznak.
Gulácsy Lajost Beregszászon látogatjuk meg a Kárpátaljai Református Egyházkerület idősek otthonában, ahol januárban ünnepelte 91. születésnapját.
„Nagyon nehéz időket kellett megélnie Kárpátaljának, de ez a tapasztalat lett az itteni lelki élet alapja”
Hosszú életében sor került – ahogy jó kedéllyel megállapítja – hétéves kazahsztáni kiruccanásra is. Szellemileg, lelkileg friss, a sokat tapasztalt emberek bölcsességével tekint a gulágra és annak áldozataira: rabtársakra, akikkel bajtárssá, testvérré lettek a fogság idején.
Gulag: magyarul Javítómunka-táborok Főigazgatósága, a sztálini Szovjetunió egészét behálózó munkatáborrendszer. A II. világháború után négymillió hadifoglyot hurcoltak a Szovjetunióba, akiknek 85 százalékuk a bűnösnek kikiáltott német, japán és magyar nemzet tagjai voltak. Ezt megelőzően, a sztálini tisztogatások idején a Gulag munkatáboraiban már körülbelül nyolcmillió ember raboskodott. Kitelepítés, kényszermunka, több millió halott – a szovjet kommunista nagyhatalom II. világháború utáni tevékenységének listája. A becslések szerint 1944–45-ben 700 ezer magyart hurcoltak el kényszermunkára. Legalább 300 ezren soha nem tértek haza.
A túlélők egyike Gulácsy Lajos, aki máig tevékeny életet él. Sok helyre hívják előadást tartani, a Beregszászi Református Idősek Otthona lakóival is foglalkozik, „bár én vagyok a legöregebb közöttük” – mondja. A lelkészi hivatás nem mindig volt ilyen elérhető közelségben számára, hiszen 1944-ben, a szovjet csapatok bevonulása után csaknem teljesen megbénult az egyházi élet Kárpátalján. November közepétől megkezdődött a 18 és 55 év közötti magyar férfiak deportálása. Kárpátaljáról negyvenezer férfit hurcoltak lágerbe. A szovjet hatóság elkobozta és államosította a parókiákat, az egyházi iskolákat és a könyvtárakat, négy egyházi nyomdát, több templomot bezártak. Tiltottá vált az evangelizálás, a hittanoktatás.
– Csak a Szovjetunió szétesése hozott enyhülést – mondja kísérőnk, Nagy Béla, a Kárpátaljai Református Egyházkerület főgondnoka. – Addig fékezték a szolgálatot, és megfigyelték a híveket. A beregardói református templomban évtizedeken át ateista múzeumot működtettek. 1989-ben újraindult az egyházi élet, megnyitottuk a templomokat, az emberek jöttek, segítettek: ahol nem voltak padok, ott egy szál deszkából csináltunk lócákat, és pokrócot terítettünk rájuk.
A jó gazda keze
A tanintézmények közül elsőként a Nagyberegi Református Líceum nyitotta meg kapuit, később másik három gimnáziumban, Nagydobronyban, Tivadarfalván és Técsőn indult be az egyházi oktatás. 1993-ban harminc ember támogatására indítottak szociális konyhát Beregszászon, jelenleg naponta 280-an kapnak meleg ételt, kenyeret, és további 330-an állnak sorba, akik súlyos hiányt szenvednek. Krízisközpontjuk a nehéz helyzetbe került anyák és gyermekeik menedéke. A magyar kormánytól kapott támogatás és a testvérgyülekezetek adományai mellett saját erőforrásaikra támaszkodnak: van itt sütöde, egy kis gazdaság és fóliasátor, ahol megtermelik a zöldséget. És éhes szájak is vannak, mert a Beregszászi Református Idősek Otthona mellett három egyházi óvodát tartanak fenn a városban.
A jó gazda keze valóban megmutatkozik a rendezett környezeten és a Beregszászi Református Idősek Otthona épületén.
– Nagyon nehéz időket kellett megélnie Kárpátaljának, de ez a tapasztalat lett az itteni lelki élet alapja – állítja Gulácsy Lajos, akinek 91 éve példázza, hogyan lehet a nehéz körülmények dacára derűsen és bizakodással tevékenykedni. Akár több évtizeden át rejtve, titokban végezni a vállalt hivatást.
Gulácsy ugyanis a kárpátaljai ébredési mozgalom hatására éppen 1945 őszén indult volna a debreceni teológiára, amikor lezárták a határt. Lelki vezetői úgy döntöttek, hogy magánképzésben részesítik, így 1946 januárjától Munkácson és környékén különböző lelkészeknél tanult és szolgált. 1948 novemberében minden egyházi tevékenységtől eltiltották, 1949. március 19-én pedig öt lelkipásztorral együtt letartóztatták. A vád szovjetellenes propaganda, a haladó tudomány gátlása és az ifjúság félrevezetése volt. 1956. május 15-én került haza. De az államhatalom továbbra is eltiltotta a szolgálattól. Végre 1978 őszén engedték levizsgázni: csak szóbeli vizsgát kellett tennie, olyan missziói munka állt a háta mögött. Kevés embernek volt hasonló…
– Kazahsztánban nagy szükség volt erre a szolgálatra – meséli. – Amikor közéjük kerültem, és kezdtem bizonyságot tenni a reménységről, azt mondták, hogy nem vagyok normális. A lágerben körülbelül 14 ezren voltunk, de a mi fajtánkat könnyű volt felismerni, mert bár oroszul beszéltek, magyarul káromkodtak. De hét év nagy idő, és ezek az emberek lassanként megváltoztak a nyomorúság kellős közepén.
– Mit volt a legnehezebb elviselni?
– A letartóztatást és a több órán át tartó, megalázó kihallgatásokat. Szombat este jöttek értem, épp a menyasszonyomtól mentem hazafelé a munkácsi parókiára, ők már a bejáratnál vártak. Mindjárt a kapuban letartóztattak. Különböző vallatási módszereket használtak. Volt 16 órás kihallgatásom, kezemet a térdemre téve kellett mozdulatlanul ülni, és felelni a kérdésekre. A vallató tisztek két-három óránként váltották egymást. Kémkedést akartak rám bizonyítani, és arról faggattak, kivel vagyok kapcsolatban, mikorra tervezzük a Szovjetunió megbuktatását. Ezek persze koholt vádak voltak. Így akartak beszervezni besúgónak.
Halálra gyötörni
Gulácsyt több hónapos kihallgatás után Lembergből vitték Kazahsztánba. Építkezésre osztották be, és a mostoha éghajlat alatt étlen-szomjan, borzalmas körülmények között dolgoztatták. Társaival annyira legyengültek, hogy a lábukat alig bírták emelni, de farkaskutyákkal hajtották őket a fegyveres őrök, és ha valaki lemaradt, azt puskatussal serkentették. Amikor egy rabbizottság felkereste a lágerparancsnokot, kérve, hogy adjanak több ennivalót, a válasz megdöbbentő volt: „Vegyék tudomásul, a Szovjetuniónak nincs szüksége a maguk munkájára. Nem azért hozták ide magukat, hogy dolgozzanak, hanem hogy gyötörjük és halálra sanyargassuk magukat.” Ezek után kevés reményük maradt a túlélésre. Gulácsynak a Biblia jelentett fogódzót.
– Két évig nem volt Bibliám, de egy alkalommal a menyasszonyom a liszt közé egy Újszövetséget is betett a csomagba – emlékezik. – A katona, aki átnézte a küldeményt, megérezte, hogy van benne valami, de azt hitte, hogy szalonna, mert puha fedelű Biblia volt. Mindjárt négy részre bontottam az Újszövetséget, hogy ha megtalálnák nálam, ne vegyék el az egészet, és szétosztottam a barátaim között, aztán cserélgettük. Dugni kellett a rabtársaimtól is, mert elvették volna cigarettapapírnak. Voltak, akik a kenyerük felét odaadták a dohányért – sokan emiatt haltak éhen. Ha dohányuk nem volt, a falevelet sodorták a falevélbe. A Bibliát meg különösen elfüstölték volna.
Egy angyal jött haza
– Mikor tudta olvasni?
– A raboknál éjszaka is égett a villany. A pokrócot a fejemre húztam, ott egy kis lyukon át, a beszűrődő fény alatt mozgatva olvastam a Bibliát. Figyeltek bennünket, tiltották a közös ünneplést is, de visszaemlékszem 1954 húsvétjára, amikor vályogvető gödörben elbújva úrvacsoráztunk közösen a református, a római katolikus, a görögkatolikus, a baptista és a pravoszláv testvérekkel. Kenyerünk volt, bár fekete és vizes, bor helyett vizet használtunk. Hittük a feltámadást. Hadd mondjam el, hogy én ott, a lágerben békültem meg a kis termetemmel. Kazahsztánban mindig fúj a szél, és télen szörnyű hideg van.
A foglyok Sztálin halála után szinte naponként tapasztalhatták helyzetük javulását. Többet és jobbat kaptak enni, felügyelőik nem hajtották őket olyan szigorúan munkára, és megadták a vasárnapi pihenőnapot. A munkakörülmények is sokat javultak. Gulácsy Lajost kezdetben építkezésre, árokásásra osztották be, de az utolsó években már szakemberként foglalkoztatták, hiszen otthon, Nagyszőlősön fémipari szakiskolát végzett. Amikor eljött a hazajövetel ideje, a gyárigazgató azt mondta neki: „Ludvig, én neked kétezer rubel fizetést adok havonta, gyere vissza, hozd ki a családodat!” Gulácsy persze haza akart menni. De megélte, hogy ellenségei jóakaratúak lettek irányába, az orosz gyárigazgató még igazolást is adott, hogy társaival nem mint rabok, hanem mint szabad emberek dolgoztak a gyárban.
Gulácsy Lajos
– Lepecsételte, aláírta, így amikor hazakerültem, hivatalos iratként tudtam bemutatni a hivatalban. Még nyugdíjat is kapok a letöltött idő után! – mesél a váratlan fordulatról a nyugalmazott püspök.
Kérdésünkre, hogy a szovjet rendszer foglyaként miért döntött úgy, hogy komolyan fogja venni a munkát, Gulácsy Lajos bibliai idézettel válaszol: „Igyekezzetek a városnak jólétén, amelybe fogságra küldtelek titeket.”
– Én ezt vettem alapul – feleli. – Azt tartottam, hogy a fogságban is úgy kell dolgozni, mintha otthon lennék. Becsületesen végeztem a munkámat. Volt is emiatt vita a rabtársaim között. „Te kommunista vagy, építed a kommunizmust!” – vádoltak egyesek. Erre visszakérdeztem: „Halljátok, hát nekem kell megbuktatni a kommunizmust? Én ehhez kicsi vagyok, hagyjunk valamit Istenre is, majd ő megbuktatja!” Így huzakodtunk évekig. Aztán tényleg eljött a Szovjetunió vége.
Amint Gulácsy Lajos visszaemlékezik, a Sztálin halála utáni években már nem voltak olyan fáradtak, így este, mielőtt elaludtak volna, még egy kicsit beszélgettek. Egyik este a Gundel étterem volt főszakácsa tartott előadást, és az éhes rabok csak hallgatták a töltött káposzta és a finom paprikás csirke elkészítésének fortélyát. Olyan zaftosan mondta el a társuk, mit és hogyan készített, hogy volt, akinek a nyála csurgott, volt, aki csámcsogott, mintha maga is enne. Síri hangon szólalt meg egyikük: „Drága feleségem, te ilyen finomakat főztél, és én soha meg nem köszöntem neked!” Lett erre nagy kacagás, hogy a magyar bűnbánatra indult. Gulácsy mondta is neki: „Ha hazamegyünk, és meglátogatlak, megkérdem majd a feleségedet, hogy most legalább már megköszönöd-e a vacsorát.” Erre zúgolódás támadt körülötte: „Mikor fogunk hazamenni? Itt fogunk megdögleni!”
– Hazamegyünk, mondtam nekik. Én csak a szabadulásom után tíz évvel kaptam meg az engedélyt, hogy átjöhessek az anyaországba, de akkor felkerestem a rabtársaimat – idézi föl az idős lelkipásztor. – Nagyon örültünk a viszontlátásnak, hogy nemcsak Kazahsztánban találkozhatunk, hanem a Dunántúlon is. Kérdeztem aztán annak a betyárnak a feleségét, hogyan viselkedik a férje, amióta hazajött. „Lajos – mondja az asszony –, egy angyal jött haza! Nincs ennek egy rossz szava, és mindenért hálás. Régebben pedig morgott, dühöngött, kötekedett velem.” Mondtam neki: „Látja, kedves, Sztálin elvitte az ördögöt, és egy angyalt küldött haza.”
