Nézek a távozó Kányádi Sándor után, a leszálló nap fénye megcsillan szép ősz fején, fülemben még kedvesen hullámzó beszéde, ahogy kisiskolások derűs társaságában viszi a szót, kezemben egy régi kis kötet, még a Horea utcában dedikálta, két nyelet köményes pálinka között: „Alexa Karcsinak látogatása emlékéül, a feketerigó téli csettegésével, barátsággal, szeretettel. Kolozsvár, 1976. nov. 6.” Megrendülésem fokozódik, ahogy hagyom, hogy a költő alakja rásimuljon az alig egy hónapja meghalt prózaíróéra, fordítóéra, az egyetlen magyar literátoréra, aki évekig a „fekete” Guyanán volt „alkalmazott”, Kabdebó Tamáséra. Ő a dedikációk terén szűkszavúbb volt, mint életben és írásban.
„Szeretettel jegyzem.” Ennyi áll a letehetetlenül izgalmas Giorgione nyomában elején. Az erdélyi falusi költőt Budapesten érte a halál, a budapesti születésű és Duna-mániás „életművészt” az Ír-tenger partján, Dublinban. Ha visszanézünk a magyar XX. századra, nem látunk ezekben az életrajzi elemekben semmi különlegeset. De nézhetünk hátrébb is, akár a Világos utáni emigrációra, de még Mikesre is – Nagy- és Kiszágon patak(j)a meg a Márvány-tenger. És még két számot: Kányádi Sándor 89 évet élt, Kabdebó Tamás 84-et. Tőlük elköszönve és lopva körülpillantva egy generációtól is végbúcsút veszünk, egy erdélyitől meg egy „nyugatitól”. (Szeretettel kívánva szép éveket mindazoknak, akik közülük még velünk vannak.)
Sok év óta foglalkoztat a magyar irodalom területi megosztottságának ténye, de mindennél jobban ennek a „széttartó” állapotnak a története. Sok mindent tudunk már ennek a lényegében egy évszázados nyomorúságos históriának a kezdeti, első világháború utáni évtizedeiről, sok tényt kikurkászhatunk a második világháború utáni „reálszocializmus” hazugságai alól, de arról érdemben mit sem tudunk, hogy mi történt és történendik a rendszerváltozás után. Hogy valóban megvalósult-e a „kultúrnemzet” vágyálma, és ezt vajon észreveszi-e, tükrözi-e az irodalom?
Eme felvetések során olyan mély dilemmák felé sodródva, hogy vajon az irodalom művelői számára a trianoni határok átlépése után merre visz az út – ezt tessék jelképesen érteni –, ki, illetve be Magyarországra, vagy elfele valami baljósan csábító globalitásba? Tudunk-e kezdeni valamit azokkal az exodusokkal, amelyeket a megromlott történelem kényszerei, hát azokkal, amelyeket a biztatóbb idők keltettek? És mi is lesz azzal az át- és beláthatatlan szövegvilággal, amely „máshol” jött létre valaha-valamikor? Részévé tudott-e és tud-e válni a Magyarország-központú magyar irodalomnak? Ott van-e Márai, ahol soha nem volt, de lennie kellett volna, ott-e Sütő András és Nyirő József, Gion Nándor és Faludy György?
Sorolhatnám a kérdéseket, amelyek fel-felötlenek, ha egy jelentős alkotó távozik, akinek a „helyét” meg kell „határoznunk”, de olyankor is, amikor napi politikai esemény tereli tekintetünket az irodalom felé. Van-e értelme annak a szép képnek, amelyet Illyés Gyulának köszönhetünk: „ötágú síp”? Ez volna a XX. századi magyar irodalom.
És volt-e valaha egyáltalán – ha manapság ennyire tagadják, itt és ott, ezek és azok… És azért azt se feledjük, hogy Illyés odatett még egy jelzőt a metafora mögé. „ötágú síp – összehangolatlan…” (A lehető legtávolabb álljon tőlem, hogy Illyés Gyulán ironizáljak, de azért még arra is emlékezni vélek, hogy ez a szép megfogalmazás a Hidas Antal és a többiek című írásában jelent meg, 1967-ben. Ott még ezt is olvashatjuk, ha soha nem idézi is senki: „Volt egy hatodik síp is. A munkásmozgalom emigrációjának szépirodalma.” Ennek kitüntetett alakja ekkor szerinte Anatolij Gidas, aki szerencséjére-balszerencséjére Kun Béla veje volt. De még ez a bizarréria is méltán kér magának helyet irodalmunk különös földabroszán…)
A mostani könyvhéten két könyv is akadt, amely ugyanegy „utódállami” régiónak a sorskérdéseit választja tárgyául. A Vajdaságét. Az egyik egy irodalmi intézmény történetét mutatja be, bő egyharmad évszázaddal annak bevégződése után. Losoncz Alpár (Újvidék) hatalmas monográfiája ez az Új Symposionról. „Hommage”, amely politika- és eszmetörténeti szakmunkának álcázza magát. És a másik? Verseskötet második s egyben befejező darabja Fenyvesi Ottótól (Újvidék, 1991-től Veszprém). A címe mindent elmond: Halott vajdaságiakat olvasva. Epitáfium, sírkővers. Gyászmunka. Egy térség fekete lepel alatt. A „térségen” most száz év magyar költői beszédét értsük. A klasszikus epitáfiumban ott a felszólítás: „Vidd hírül a spártaiaknak…” Itt meg az olvasó első kérdése az, hogy kinek.
A Vajdaság irodalmának minden más térségétől eltérő vonása az, hogy integrálhatatlan. Egyfelől alig létezik, más nézetből meg – mondhatni – teljesen autonóm. A szó eredeti jelentésében „önigazgató”, már évtizedekkel azelőtt, hogy a Tito-féle politikai társadalomszervezés ezt a jelszót kitalálta volna. Az volt, amikor határok zárták körül, és az most is, amikor azok megnyíltak. Lényegéhez tartozik, hogy soha nem tudott és nem is akart „szervesülni” az anyaország irodalmi törekvéseivel és mintáival. Kényszerű különállását mindig is a „sajátosság méltóságával” élte meg, sokkal önépítőbb és önemésztőbb szigorral, mint ahogy ezt a nemzetiségi ars poeticát a Bácskától-Bánáttól keletre, Erdélyben Sütő András használta, és igazodásra javasolta.
„Az itt formálódó hagyomány vékonyabb és törékenyebb anyagú, mint egyebütt”, látja pontosan a nagy tudású gondolkodó, Losoncz Alpár. Szellemileg végtelenül kopár hely volt ez, amikor a „békebeli” magyar–szerb mulatós élet legendatermő ideje után új impérium alá került. Intézmények, értelmiség, kultúratermelő és -fogyasztó nagyvárosok nélkül, lehetetlen tájföldrajzi tagoltságban. Egy „népdarab”, mondja egy helyi értelmiségi körültekintve a maradék magyar populáción. Azután jön 1941, majd 1944–45, amikor a Balkán megmutatja Európának (Európa persze nem néz oda), hogy miféle „atavizmusokat” hordoz magában a délszláv nemzeti karakter. Aztán következik az a despotizmus, amelyet legfeljebb deklaratív antisztálinizmusa különböztet meg a szomszédjaiétól.
Az itteni irodalom élete csupa paradoxon. Szűk intézményes keretek között él, de térségeinkben példátlan méretű és tagoltságú nemzetiségi konglomerátumban. Kisebbségi sorsában modus vivendiként különösebb szorongás nélkül vállalja a „jugoszlávságot”. A kisebbség a maga talajtalanságát szellemi és morális kihívásként éli meg. Nyelve fenyegetettségétől nem látszik aggódni.
Az állami cenzúra szigorúbb és tételesebb (noha állandóan változó, és betart bizonyos intézményes kereteket, amíg betart), mint a szomszédokban. Innen nézve Tito idejében (1980-ban hal meg) sok vonzó vonást mutat Jugoszlávia. Gazdag és bámulatos a nemzetközi presztízse. Az itthoni irodalmi élet szűkebb köre tart a helyiekkel kapcsolatot, egyrészt az avantgárdnak elkötelezettek, másrészt azok, akik majd az urbánus ellenzék szellemi vezetői – zömükben disszidens marxisták – lesznek. És ők sem igen tájékozódnak másfelé.
Sok-sok irodalmi legenda övezi reprezentáns lapjukat, az Új Symposiont 1965 és 1983 között. És amilyen kevés az író, oly hatalmas ezt a vajdasági irodalmiságot elemző szakmunkák száma. „Élet” helyett „reflexió”? Az asztalomon hat idevágó kötet fekszik most, alig vékonyabbak négyszáz oldalnál. Fenyvesi Ottó halottszámlája 55 tételes. És ha az élőket is hozzávesszük, azokat, akik 1991-től idemenekültek az idegenbe… És akik zömükben otthontalanok is maradtak. A megmaradtak legjava. Akik közül már oly sokan meghaltak: Gion Nándor, Hornyik Miklós… És itt van előttem egy elvarázsolt Szőcs Géza-kötet is: Ha polip szuszog Kolozsvárott. Egyszemélyes mesegyűjtemény, amelynek egyetlen hallgatója van.
A Magyarországon haldokló költő, Sziveri János, az utolsó „sympós” gárda legnagyobbja. A világba vetett erdélyi mesél a világból távozó vajdaságinak, hogy vigasztalja. Miről? Hát persze, az életről. Azaz: szégyenlősködve a hazáról. Amelyet egy réges-régi Sziveri-vers „így” köt bele a magyar irodalmi hagyományba: „nem Páris, sem Bakony: / vér és takony.” A Pannon fateknő ciklusból.