Bemászunk a pókhálóval beszőtt padlásokra, vastagon lerakódott porban lépdelünk, olyan helyekre kukkantunk be, ahol évtizedek, esetleg évszázadok óta nem járt kutató. Csiszolunk, fúrunk, mikor éppen mire van szükség ahhoz, hogy a régi gerendákból, táblaképekből nyert minták segítségével meghatározhassuk azok korát – összegzi a Csíkszeredában élő Botár István, hogy ő és felesége, Tóth Boglárka milyen nehézségek és csodák árán művel egy különleges kormeghatározó eljárást, a dendrokronológiát.
A módszer azon alapul, hogy az egymás közelében élő, ugyanahhoz a fajhoz tartozó fák évről évre hasonló méretű évgyűrűket növesztenek a rájuk ható hasonló éghajlati viszonyok következtében. De ezek a körülmények évről évre változnak, hiszen olykor csapadékosabb, máskor szárazabb az időjárás, ami viszont meglátszik az évgyűrűk mintázatában.
Harminc évnél hosszabb időszakot tekintve az évgyűrűsorozat már oly mértékben egyedi, hogy nem fordulhat elő még egyszer a történelem folyamán, csak és kizárólag azt az időszakot tükrözi, amikor a fa élt. A 2015-ben kivágott, pontosan 150 éves tölgyfa és a XX. század közepén kivágott, 120 évesre becsült tölgyfa évgyűrűsorának 70-90 éves közös időszaka alapján meghatározható a két adatsor egymáshoz viszonyított ideje, így a 2015-ben vágott fa segítségével megállapítható a másik fa kivágásának pontos időpontja.
E sor folytatásával gyakorlatilag több ezer éves évgyűrűsor állítható össze. Ha előkerül egy sok száz éves tölgyfa gerenda, nem kell mást tenni, mint elővenni a tölgyfa-kronológiát, és megnézni, hogy az ismeretlen évgyűrű a kronológia melyik szakaszára illeszkedik. És már tudják is a kivágás idejét. Feltéve, ha az adott fa nem individualista, önfejű módon, a kor- és fajtársaitól eltérő módon fejlődött, mert akkor kilóg a sorból. Szerencsére ez a tulajdonság nem a fákat jellemzi.
A módszert Magyarországon Grynaeus András vezette be. Romániában és így Erdélyben az eljárást a közelmúltig csupán erdészeti és klímatörténeti kutatásokhoz használták. Történeti vonatkozásban az első sikeres lépéseket az izlandi Ólafur Eggertsson és a Svédországban élő Alexandru Baboş tette meg, akik a máramarosi fatemplomok kutatása során 1997-ben ötszáz évet átfogó tölgykronológiát állítottak össze, ám e kutatás megszakadt.
Botár István a szászsebesi evangélikus templomban, jobbra a tasnádi református templom
Fotó: dendrolab.ro
A folytatást az 1976-ban Csíkszeredában született Botár István és felesége, Tóth Boglárka jelenti. Botár a helyi Márton Áron Gimnáziumban tanult, majd az ELTE-n régészként diplomázott 2001-ben. 2015-ben ugyanitt PhD-fokozatot szerzett. Felesége, a Budapesten született Tóth Boglárka szintén az ELTE-n diplomázott. A Csíkszeredában letelepedő család tagjai hosszú éveken át csak gyűjtötték az évgyűrűs adatokat, majd elküldték mentoruknak, Grynaeus Andrásnak. Amikor kellően felkészültnek érezték magukat, 2007-ben megalapították saját szakmai műhelyüket, az Erdélyi Dendrokronológiai Laboratóriumot.
A dendrokronológia segítségével népi faházak, templomok fedélszerkezete, középkori festett fatáblák, régészeti ásatások során előkerült famaradványok kora detektálható. Évre pontosan.
– A tárgyak kora a szén egyik izotópját használó, úgynevezett C–14-es eljárással is meghatározható. Ez azonban „lötyögős”, olykor 100-150 éves intervallumot is produkáló keltezési eljárás. A legkülső évgyűrű segítségével meg tudjuk mondani, hogy ősszel vagy tavasszal vágták-e ki azt a fát. Azt is kimutattuk, hogy ha egy tetőszerkezetet tucatnyi fából ácsoltak össze, akkor azokat szinte mindig ugyanabban az évben vágták ki – mondja Botár István.
De honnan tudják, hogy hol élt az a fa? Alapfeltevésük, hogy az erdőben gazdag Erdélyben egy templom tetőszerkezetének építőanyaga az adott település határából származik. A térségben a XVII. század elejéig nem beszélhetünk fakereskedelemtől, hiszen mindenütt volt elég fa. Általában tölgyet és jegenyefenyőt használtak, a magasabb helyeket kedvelő lucfenyő a XVII. századtól kezd elterjedni. Fák tutajozására legfeljebb a Maros volt alkalmas.
A kutatók munkájuk során ügyelnek arra, hogy a lehető legkisebb beavatkozással jussanak a kellő információkhoz, ami például egy táblakép esetén (is) elemi követelmény. A Mária megkoronázása néven emlegetett táblakép Csíkszentdomokosról került a Csíki Székely Múzeum gyűjteményébe. Az oltárkép viszonylag jól ismert a művészettörténeti szakirodalomban, stíluskritikai alapon salzburgi műhelyhez kötötték, és emiatt import darabnak tartották. A táblaképet éppen restaurálták, nem jelentett gondot, hogy a házaspár a deszka szélét leheletvékonyan lecsiszolta, majd a felület megtisztítását követően mikroszkópkamerával digitalizálta a gyűrűket.
– Bebizonyítottuk, hogy az oltárkép deszkáit 1485 után kivágott jegenyefenyőből készítették. Az évgyűrűadatsor azonban sem osztrák, sem német kronológiákkal nem mutatott egyezést – veszi át a szót Tóth Boglárka. – A besztercei és nagyszebeni jegenyefenyő-adatsorokkal viszont egyezett. Ez alapján biztosan mondható, hogy a táblakép Erdélyben készült. Sőt azt is kimutatták, hogy nem Beszterce, hanem Nagyszeben környékén nőtt az alapanyagot adó fa.
Évre pontos módszerként beszél a dendrokronológiáról a régész házaspár, de mi a garancia arra, hogy egy templom építése biztosan megegyezik a fák kivágásának idejével?
– Meggyőződésünk, hogy a fákat nem tárolták, hanem néhány kivételtől eltekintve egy-két éven belül felhasználták. A tölgyeket a kivágás után a kívánt méretre vágták és beépítették, nem várták meg, hogy kiszáradjanak. Ha ugyanis kiszárad, betonkeménységű lesz. Van egy speciális, mintavételre használt fúróm, amelynek az akkumulátora hat tölgyfa megfúrása alatt lemerül. Betonban ennél jóval több fúrást bír el a szerkezet – állítja Botár István.
Botár István a szászsebesi evangélikus templomban, jobbra a tasnádi református templomdendrolab.ro
Fotó: dendrolab.ro
A csíkszeredai régész szerint siker csak akkor remélhető, ha az épületelem, gerenda legalább harmincéves fából készült – ha ennél fiatalabból szabták, értékelhetetlen lesz az eredmény. Egyetlen kellően éltes fából származó minta sem ad értékelhető információt, öt-hat évgyűrűsorozat elemzéséből vállalkoznak tudományos igényű közlésre.
Gyakorta előfordul, hogy a kutatócsoport munkája megerősíti az építés idejét. Az agyagfalvi református templom tölgygerendáinak vizsgálatából az derült ki, hogy 1627/1628 telén, illetve 1628 nyarán kivágott fákból származnak. A torony külső oldalán látható 1628-as évszám tehát valós keltezést örökít meg. Máskor viszont újra kell írni a tankönyveket. Az UNESCO-világörökség részét képező székelyderzsi unitárius templomról bebizonyították, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem a szász erődtemplomok késői másolatáról van szó.
A korábban XVII. század elejinek tartott tölgyfa templom-tetőszerkezet dendrokronológiai vizsgálata alapján a szentély tetőszerkezetéhez 1493/1494 telén és 1494/1495 telén vágták ki a fákat, a hajó fedélszerkezetét 1499/1500 telén, illetve 1500 nyarán kivágott fákból építették meg. A faminták alapján a négy sarokbástyával megépített védőfal a XVII. század folyamán több szakaszban épült meg. A torony egyik lőrésének eredeti tehergerendái nem tartalmaztak elegendő évgyűrűt, így a torony építését nem, csak egy későbbi helyreállítást lehetett keltezni 1606 nyarán kivágott fák segítségével. Székelyderzs tehát a XV. század végén, XVI. század elején született szász emlékek kortársa.
Ez is fontos eredmény, ám Tóth Boglárka szerint legalább ekkora tudományos szenzáció a nagyszebeni evangélikus templom történetének feltárása. A hatalmas templom felett több építési periódusban kialakított jegenyefenyő tető található, mely a Kárpát-medence legidősebb és legnagyobb épen megmaradt tetőszerkezete.
– A tető belső dendrokronológiai időrendje jól tükrözi a templom középkori építésének különböző szakaszait, így az elsőrangú és pótolhatatlan történeti forrás is egyben. Éppen ezért nagy kár és felelőtlenség, hogy a 2012–2015 között kivitelezett „tetőfelújítás” során indokolatlanul és következetesen cseréltek ki elemeket, amivel gyakorlatilag megcsonkolták ezt a Kelet-Európában talán egyedülálló történeti szerkezetet – értékel Tóth Boglárka, aki a csoporttal először 2012-ben vizsgálódott, majd 2016-ban visszatérhetett kolozsvári építészek felkérésének eleget téve.
– Büszkék vagyunk arra, hogy tizenöt év alatt a semmiből egy sokak által elismert módszert fejlesztettünk ki. Olyat, amely más eljárásoknál sokkal pontosabb kormeghatározást ad. Mi alapvetően keltezésre használjuk ezt az eljárást, míg mások éghajlattörténeti, klímarekonstrukciós kutatásra is igénybe veszik. A nyugati országokban a dendrokronológia már ugyanúgy része a műemléki helyreállításnak, mint a falkutatás – tájékoztat Botár István, aki szerint rengeteg felmérendő erdélyi műemlék vár még rájuk. (Eddigi munkájukról, eredményeikről és kutatásaikról a dendrolab.ro honlapon lehet tájékozódni.)
– Célkitűzésünk, vágyunk, hogy a rendelkezésünkre álló kronológiák érvényességét térben és időben is kiterjesszük. Talán a nem túl távoli jövőben képesek leszünk arra, hogy Árpád-kori várak faszerkezeteit vagy népvándorlás kori kutakat is évre pontosan keltezni tudjunk. Ehhez azonban további kitartó adatgyűjtésre és anyagi háttérre lesz szükségünk – vázolja a közeljövő terveit Botár István.
