Jelenczki István rendezőt régóta foglalkoztatta a gondolat, hogy ok-okozati összefüggések alapján feltárja azt a folyamatot, mely a trianoni diktátumhoz vezetett. Kutatómunkája során került közel hozzá Reményik Sándor költészete, emberi kiállása. Ma már úgy látja, Trianon kapcsán is megkerülhetetlen a Reményik-életmű.
A portréfilmben Blaskó Péter, Oberfrank Pál, Simon Péter, Takács Bence prózával és verssel, Benkő Dóra Rózsa énekkel idézi meg a nehéz sorsú költő alakját. Erőteljes hatású a lecsupaszított színpadi kép, vele ellentétes, felszabadító érzéseket vált ki a természetábrázolás. Az alkotást művészi hitvallás – Kós Károlytól vett idézet – foglalja keretbe: „…az igaz művésznek mindenütt a világon, minden időben és minden körülmények között a sors által rendelt kötelessége (volt, van és lesz), hogy a maga népének és szülőhazájának sorsát vállalja…”
– Példa és igazodási pont számomra Reményik Sándor, akinek életműve megmutatja, hogyan lehet megmaradni hithű, keresztény embernek és hazafinak egy idegen, elnyomó rendszer árnyékában. A trianoni gyalázat ellen írt versek, melyek rövid idő alatt bejárták a teljes Kárpát-medencét kézzel írott és sokszorosított formában, ébresztő, felrázó erejüknél fogva elementáris módon hatottak a kortársakra – mondja Jelenczki István.
– Reményik népszerű költő volt a maga korában, de nevét mára elfelejtettük, verseit nem ismerjük. Miután a hazánkat gyarmatként kezelő, külső elnyomó gépezet évtizedeken át szisztematikusan mindent feledtetni akart, ami helyi és bennszülött, a Reményik által képviselt szellemiséget is ki akarta törölni az emlékezetből. A költő beszédes, Végvári álnéven publikált verseit újra és újra elő kell vennünk, hogy általuk múltunkat, gyökereinket és saját magunkat is jobban megismerjük.
Reményik Sándor 1890. augusztus 30-án született Kolozsvárott. Édesapja, a dobsinai születésű Reményik Károly elismert építésze volt a „kincses városnak”, édesanyja, Brecz Mária pedig a költő első kritikusa és bátorítója a művészetben. Az anya nemcsak kedvelője, de finom értője is lehetett az irodalomnak, hiszen költő fiának nem egy versét lefordította németre, fordításait az erdélyi szászok transzszilván folyóirata publikálta.
Reményik Sándornak beteljesült szerelme nem volt az életében, de a plátói vagy testvéri szeretet érzéseiből gyönyörű versei születtek. Önkéntes áldozat volt ez: levélben megvallja, azért nem vállalja a házasságot, mert úgy érzi, képtelen lenne fenntartani egy családot, arra viszont nem hajlandó, hogy magával rántson a betegségébe egy nőt.
A portréfilmben megszólaló Németh Attila pszichiáter szerint Reményik depresszióra hajlamos alapszemélyisége magyarázza, miért nem vállalt párkapcsolatot. Spontán keletkező és hasonlóan spontán megszűnő depressziós epizódjai akár hónapokon át eltarthattak, állandó bizonytalanságot jelentett az is, hogy nem tudhatta, meddig marad meg kiegyensúlyozott állapotában.
Trianon viszont előhívta belőle az aktivitást. Tettrekészsége ezen a téren nem ismert határokat, minden egyes lélekért, minden talpalatnyi földért megküzdött – nem fegyverrel – a Végvári név alatt írt verseivel.
Álneve köztudomású volt, nem is akart elrejtőzni, hiszen végre megtalálta feladatát: „Mint Atlantisz, a régelsüllyedt ország, / Halljátok? Erdély harangoz a mélyben. / Elmerült székely faluk hangja szól / Halkan, halkan a tengerfenéken. / Magyar hajósok, hallgatózzatok, / Ha jártok ottfenn förgeteges éjben: / Erdély harangoz, harangoz a mélyben” – írja, és perel, majd átkozódik a trianoni döntés ellen.
Miért kellett megtörténnie? A sors vak játéka vezetett a tragédiához? Aligha. Jelenczki István kutatásait arra alapozza, hogy Wilson amerikai elnök már 1914 decemberében úgy nyilatkozott: Ausztria–Magyarországnak darabokra kell hullania.
A nagyhatalmak az 1916. augusztus 16-i titkos szerződésben Romániának ígérték egész Erdélyt, sőt az Alföldet is egészen a Tiszáig. Jóval a háború befejezése előtt megrajzolták Magyarország trianoni határait, Sir Robert Grower, az angol alsóház tagja megemlíti, hogy „a csehszlovák köztársaságot az Entente hatalmak már előzetesen elismerték”.
A magyar békeküldöttségnek minden tárgyalás és vita nélkül kellett elfogadnia az igazságtalan ítéletet, melynek következtében az ország elveszítette területének több mint kétharmadát, hegyeinek, erdőinek, ásványkincseinek, vizeinek és vasútvonalainak zömét.
Francesco Saverio Nitti olasz miniszterelnök maga is aláírta a „békeszerződést”, de lelkiismerete nem hagyta nyugodni, így utólag beszámolt az eseményekről: „Magyarország megcsonkítása annyira becstelen, hogy senki nem vállalja érte a felelősséget. Mindenki úgy tesz, mintha nem tudna róla, mindenki szemérmesen hallgat. A népek önrendelkezésének jogára való hivatkozás csak hazug formula volt, a békét azonban nem úgy kötötték, ahogy megígérték. A legyőzöttekre kényszerített feltételek becstelenek voltak.”
David Lloyd George brit miniszterelnök a Londonban, 1928. október 4-én előadott beszédében kijelentette: „A teljes okmány- és adattár, amelyet egyes szövetségeseink a béketárgyalások során nekünk szolgáltattak, hazug és hamisított volt. Nem vettük észre a szövetségeseink által elénk terjesztett statisztikák valótlanságát, amelyek végül is a diplomácia történetének legigazságtalanabb békéjét hozták létre, és amelyek következménye a nemzetközi törvények és a nemzetközi jogok legdurvább megsértése volt.”
Reményik válasza Trianonra az Eredj, ha tudsz… című költemény, mely elismeri, hogy fizikailag ugyan el lehet hagyni a szülőföldet, de a lelki kötődéseket lehetetlen elszakítani. Az Ahogy lehet című versben a veszteség nem válik önfeladássá: „Hát vesd meg lábad ott, ahol megállhatsz, / S azt mentsd, azt a talpalatnyi helyet, / Szikrát a tűzből, cseppet a folyóból, / A töredéket eltört mondatodból…” A töredékes mondatok példamondatokká válnak, talán még ma is fejből idézik e sorokat a legidősebbek.
Reményik az alkotás gyógyító erejével küzdött a betegség ellen, melynek a két háború között még nem volt hatékony gyógyszere. Utolsó éveiben egyre hosszabb időt töltött szanatóriumokban, míg végül 1941 őszén feladta a küzdelmet. Harminc-negyvenezer ember kísérte ki koporsóját a kolozsvári Házsongárdi temetőbe.
A megrendültség mértéke mutatja, hogy kortársai sokkal többre értékelték Reményik Sándort, mint ő saját magát. Azon ritka költőink egyike volt, akiket megértett a kor, amelyben éltek, bár ő nem értette, miért tartják olyan nagyra, hiszen csak az érzéseit írta meg. Sírkövén ez áll: „Egy lángot adok, ápold, add tovább…”
