A világ honorálta az igyekezetet. Erre mondta egy szentpétervári csapos, hogy egy hónapon keresztül egy „kivasalt országot” látott a világ, de ha novemberben valaki elmegy Szamarába, rá sem ismer – a nyomorra.
Utcabál a Nyevszkij Proszpekten, görögtűz az Ermitázs előtt, némi vodkabevitellel rásegített kurjongatós csónakázótúra a Néván. Ha hinni lehet a közösségi oldalakra feltöltött fényképeknek, videóknak, ebben lett volna részem Szentpéterváron, ha nem remekel a kapuban Danijel Subašić, és nem a horvátok nyerik a tizenegyespárbajt a negyeddöntőben. De déli szomszédunk továbbverekedte magát a világbajnokság elődöntőjébe, így maradt az állandó „Rosszija, Rosszija!” – rigmussal megspékelt „fékezett habzású” futballünnep.
Sokat filozofáltam azon, hogy minek ez az állandó Oroszországot éltető üvöltözés, aztán nem túl nagy fantáziával megáldva sikeresen rájöttem, hogy ha mondjuk a 2020-as futball-Eb-n a magyar fővárosban játszanának egy – hasamra ütök – Hollandia–Svájc-csoportmeccset, akkor simán lehet, hogy a belvárosban, a Puskás-stadion tőszomszédságában vagy akár a Duna-parton is felhangozhat egy-egy kósza „ria-ria, Hungária”, tehát ne tegyünk úgy, mintha ez valami eszement orosz ötlet volna! Ezzel egy ideig meggyőztem magam, de mikor a bakfiskorból kiöregedett, a mitesszert és egyéb bőrhibákat több centi vastag alapozóval elrejtő hölgyek zendítettek rá a „Rosszijá”-ra, akkor tényleg megfejtés nélkül maradtam. Még az a szerencse, hogy az orosz újságírók ismerik az orosz lélek mindenféle rezdülését.
Ők magyarázták el, hogy nem kell itt túlokoskodni a dolgokat: az orosz népben egyszerre él a birodalmi tudat, a büszkeség, és ezzel párhuzamosan vágyja a világ elismerését, a visszaigazolást. Tehát egy-egy „Rosszija” mögött nem csak túltengett patriotizmus lappang, van valami megmagyarázhatatlan kisebbségi érzés, ami részben Vlagyimir Putyin hivatalba lépése óta tapasztalható.
Az orosz elnök szeret felvillantani ellenségképeket a nemzetének, az egyik ilyen a Nyugat, amelyik soha nem a megfelelő értékén kezelte Oroszországot. A lesajnált oroszok eleve hendikeppel várták a világot a vb-re, a saját maguk által degradált vagy legalábbis ellentmondásos énképükön szerettek volna javítani, és erre a „Rosszija” megfelelő orvosság. Hadd tudja meg a világ (a Nyugat), hogy itt is van élet. Megtudta. Ha ehhez kellett éjjel-nappal kurjongatni, hát jó. Mindenre számítottam ezek után, de belga mezben szurkoló oroszokra biztosan nem.
A belga–francia elődöntő után gyanútlanul leszólítottam néhány belga mezes fazont a szentpétervári éjszakában. Kiderült, hogy nem belgák ők, hanem oroszok, akik olyan szenvedélyesen érveltek Eden Hazard mellett, mint egy brüsszeli őslakos. A Lomonoszov utcai Retro bárban oldott volt a hangulat, a tulaj keverte a zenét, Sex Pistols után Michael Jackson dübörgött a hangfalakból. A pultos csevegett a vendégekkel. Többségben a belgák, ki is szúrtam két piros mezbe bújt fazont a pultnál. Elmondtam, hogy ki vagyok, és mit akarok, a választól lehidaltam. Kiderült, hogy a két belga mezes ember valójában orosz, és őszintén gyászol.
„Valami eltört bennünk. Annyira hittünk Lukakuban, Hazard-ban és De Bruyne-ben. Az igazi támadó focit a belgák játsszák. Elkísértük őket Kazanyba, ott voltunk a brazilok elleni meccsen. Csodálatosan futballoztak” – mondta fékezhetetlen lendülettel az egyik orosz úr. Nem volt kedvük nevetni, amikor felvetettem, hogy Macron megállította Brüsszelt. „Nem szeretjük a franciákat. Mielőtt megkérdezné, nem politikai okokból, egyszerűen nem tetszik a focijuk. Erőből oldanak meg mindent, nem látványosan, mint a belgák. Látja, ezért is sajnálom az elbukott elődöntőt” – majd ezzel a lendülettel lehúzott egy újabb szatanát, a helyi különlegességet, a vodka, málnaszörp, levendula, ketchup és bors keverékéből összeállított koktélt.
Közben befutott egy népesebb francia brigád, kicsit olyanok voltak, mintha ők bukták volna az elődöntőt. Csak akkor pattantak fel (na ezt magyarázza meg valaki…), amikor felcsendül az ABBA szuperszentimentális dala, a Dancing Queen. Két svéd férfi és két svéd nő összehozta a drukkereket, belgákat, franciákat és oroszokat. Multikulti a szentpétervári éjszakában.
Itt mesélte a „Putyin-szkeptikus” csapos, hogy amit most lát a világ, az nem más, mint egy becsomagolt, steril hazugság. Moszkva meg Pétervár mindig is metropolisz marad, na de Nyizsnyij Novgorod, Szaranszk és Szamara egynyári felfuttatása a legnagyobb hazugság a földön. Ha egy turista ősszel eljut Szamarába, akkor isten hozta a nyomorban – jegyezte meg a cinikus vendéglátó. Ekkor már nem volt szomjas.
Balerina követi az Oroszország–Horvátország-mérkőzést a szentpétervári Mihajlovszkij Színházban. Ellentmondásos énkép
Fotó: Reuters
Köztudomásúlag Oroszországból nem érdemes otthonról hozott SIM kártyával telefonálni. Az Európai Unióban eltörölték a roamingdíjakat, de Oroszország még jó ideig nem csatlakozik a tagállamokhoz, ezért onnan brutálisan magas a híváskezdeményezés és -fogadás költsége, nem beszélve az sms-ekről és az adatforgalmat igénylő manőverekről, például az internetezésről. Ezért is volt nagy ötlet már a reptéren felállítani mobilstandokat, és a direkt marketing eszközeivel meggyőzni a látogatót, hogy érdemes igénybe venni a helyi szolgáltatók csomagjait. Meglehetősen szkeptikus voltam, nem akartam hinni a szememnek, mielőtt egy felkészült úriember beavatott a részletekbe.
Négyszáz rubelért (1800 forintért) 7 gigabájt internetet, 100 lebeszélhető percet és 200 darab sms-t kínáltak, szigorúan hozzátéve, hogy a csomag csak Oroszországon belül érvényes. Azaz elvileg nemzetközi hívást nem lehet indítani. Elvileg… Lehet. Próbáltam, és kicsöngött egy magyar szám, de nem erőltettem, a 7 giga adatforgalommal egyszerűen ki lehet használni az internetalapú telefonálás (WhatsApp, Facetime, Viber, Facebook) előnyeit. Zseniális ölet, egy hétre bőven megéri, főleg úgy, hogy – szigorúan – elvileg, gyakorlatilag alig működött az ingyenes wifi a közlekedési eszközökön és az egész városban. A 400 rubeles szolgáltatás a hülyének is megéri. Bár itthon hasítana így a net!
Nem kell foci-vb-t rendezniük az oroszoknak ahhoz, hogy biztonságban tudják magukat a tömegközlekedési eszközökön. Tavaly egy kirgiz származású férfi a moszkvai, 2010-ben két csecsen nő a szentpétervári metróban robbantott, egész Európa folyamatos terrorfenyegetettségben él. Oroszország nem engedheti meg magának, hogy akár csak egy pillanatra kihagyjon a figyelme, és bekövetkezzék a tragédia. Inkább biztosra megy, nagyon biztosra. Most abba ne menjünk bele, hogy a vb-döntőben miért rohanhattak a pályára a Pussy Riot punkrockzenekar tagjai. Vajon ők hogyan találták meg a rést a pajzson?
Még az a szerencse, hogy a metróban nem történt semmiféle rendbontás. Az utazóközönség valamennyi tagja detektoros kapun keresztül sétál a mozgólépcső felé, aki nagyobb méretű táskát visel, vagy a közlekedése, esetleg az arcberendezése gyanút ébreszt a biztonsági őrökben, az nagyobb figyelemre, alaposabb érdeklődésre számíthat. Engem kétszer tereltek egy kisebb szobába, ahol – akár a repülőtereken – újabb ellenőrzésnek vetettek alá. A hátizsákom felkerült egy futószalagra, egy szigorú úriember árgus szemmel kiszúrta a monitoron keresztül, hogy minden bizonnyal laptopot rejt a táskám. Ezt be kellett kapcsolnom, ahogy a mobiltelefont töltő „mobiltöltő”, a powerbank is akkor vált bizonyítottan veszélytelenné, amikor egy mozdulattal jeleztem, hogy működik.
Ugyanez a procedúra ismétlődött meg kicsiben a szentpétervári pályaudvaron. Ott kétlépcsős, talán kevésbé alapos volt az átvilágítás – mindenesetre volt. A szurkolói zónák környékén ellenőriztek leginkább alaposan. A Vörös tér mögötti utcákban – jellemzően a Nyikolszkaját vették birtokba a drukkerek – sarkonként négy-négy rendőr vigyázott a rendre. Néha az volt az érzésem, mint ha valami zárt börtönbulin vennék részt. Bármerre néztem, rendőrt láttam. Na jó, nem csak, inkább szurkolókat. De ha ez az ára a biztonságnak, ám legyen!
Idősebb kollégáktól tudom, hogy 2006-ban Németországban is tejben-vajban fürösztötték a vb-re akkreditált újságírókat. A nyakba akasztott „okmány” ingyenes utazást biztosított a tömegközlekedési eszközökön a sajtó képviselőinek. Oroszország is jó példával akart kedveskedni az újságíróknak. Az akkreditációs központban lehetett hozzájutni egy papíralapú, hitelkártya-méretű csippel ellátott kártyához, ezzel lehetett pittyegni a metróban, a buszon, sőt a reptérre kivezető gyorsvasúton.
Ez önmagában hatalmas segítséget jelentett, de még ezt is tudták überelni az oroszok: a helyi vasúttársaság, a szervezőbizottság és a FIFA megállapodásának gyümölcsét élvezte a világ valamennyi vb-re akkreditált újságírója. Ingyen, előzetes regisztráció után a rendelkezésre álló jegyek számától függően bármelyik napszakban utazhatott a világbajnokság különböző helyszínei között. Én magam Szentpétervár és Moszkva között zötykölődtem egy ilyen expresszvonattal. A kényelmet ne firtassuk, a cél lebegett a szemem előtt. Ezt elértem. Beleszagolhattam egy elismerésre vágyó hatalmas ország mindennapjaiba.
Bár novemberben szívesen megnézném, hogy mi a helyzet Szamarában.
