Az egyik legtöbbet idézett bonmot-d, hogy a trendek jönnek, mennek, de a barátság soha nem megy ki a divatból. Milyen igaz. A három legjobb barátom nélkül – két lány és egy fiú – nem lennék képes létezni. Ők hárman adják meg nekem azt az érzelmi támogatást, amely nélkül az amúgy labilis mentális egyensúlyom azonnal felbillenne. Volt egy időszak, amikor a pszichológustól azt a házi feladatot kaptam, hogy ha stressz, bánat vagy öröm ér, ne hívjam fel azonnal a barátnőimet, hanem próbáljam meg egyedül feldolgozni érzelmileg a helyzetet. Előbb csak tíz percet kellett várnom, aztán tizenötöt, és lassan elértük az egy órát, de szerintem ennek semmi értelme nem volt, mert azóta is rögtön felhívom őket.
Hárman háromféle minőséget képviselnek az életemben, de mind a hárman éles eszűek, és nagyon kedves, jó emberek. Soha nem bántottak, és én sem bántottam őket soha. A legfontosabb és legrégebbi barátnőm a nagymamáim energetikáját hozza az életembe: mindig mindenben egyetért velem, mindig az én pártomon van, mindig megvéd, és mindent az én szemszögemből lát – és én is így vagyok, ha róla van szó. Nem azért, mert kritikátlanok vagyunk egymással – hej, de mennyire nem vagyunk azok! –, hanem mert annyira szeretjük egymást, hogy csak az számít, amit a másik érez.
A másik barátnőmről írhatnék egy egész oldalt, ő egyszerűen csodálatos! Mintha a Jóisten teremtett volna valakit csak azért, hogy örömöt hozzon az életembe, de minden kötelezettség nélkül: nem a gyerekem, nem a testvérem, nem a szerelmem (lehet, ha fiú lenne, az volna): egyenrangú, hozzám hasonló társ, akivel semmi más dolgom nincs, csak szeretni szabadon, boldogan, feltétel nélkül. Ha mi együtt vagyunk, a világ megtelik kalanddal, csodák történnek velünk, meg mindenféle lehetetlen helyzet, amelyet százévesen is mesélni fogunk, és nem utólag színezzük ki, hanem ott, helyben, azonnal. Ha együtt vagyunk, minden sokkal szebb és jobb lesz, hihetetlen megtapasztalni, hogy valaki nem elfogad olyannak, amilyen vagyok, hanem pontosan arra van szüksége, aki én vagyok. És viszont.
A harmadikuk fiú. A legtisztább és legjobb ember, akit csak ismerek, ő a szellemi társam. Nem győzök felnézni rá, sokkal műveltebb, mint én. Talán ennek köszönhető, hogy valami csoda folytán képes követni azt a szellemi Forma–1-et, amely egy magamfajta mentálisan hiperaktív ADHD-s fejében zakatol egész nap. Ma már megvitattuk a macskák evolúcióját – nemcsak úgy, hanem mélyen, komolyan. Reggel olvastam egy cikket, utána – mert érdekelt a dolog – egy tanulmányt is arról, hogy a nagymacskák anatómiája lehetővé teszi-e a dorombolást. Erre ő küldött egy angol nyelvű cikket arról, hogy a Tudor-korból fennmaradt egy macskáknak készült páncél. Az írásban volt néhány angol szó, amelyet nem ismertem, de a kutyák latin nevét igen: Canis lupus familiaris – mi lenne, ha családi farkasnak fordítanánk? Mircike halálra röhögné magát ezen…, nem is tudom, hogy jutottunk el idáig, az imént még egy kortárs festőt veséztünk ki.
Hát mi lenne velünk egymás nélkül, ez a sok sületlenség kit érdekelne?
Valójában ma arról akartam írni, hogy a nők mennyire gonoszak tudnak lenni egymással, és az én összes megfelelési kényszerem abból ered, hogy elég jó legyek más nők szemében. De akaratlanul is egészen mást írtam, mert mostanában tudatosan figyelek arra, hogy hálás legyek azért, ami az enyém. Valamelyik nap munka közben váratlanul azt gondoltam: de jó, én ezt annyira szeretem csinálni! És elöntött a hála.
A gyerekeim a maguk módján kedvelnek, és vagyok még olyan jó nő, hogy az autómosóban a fiúk megjegyeztek, és eltették a táskámat, amelyet a fáradtság miatt a bevásárlókocsiban hagytam a mosó előtt, benne telefonnal, iratokkal, az egész életemmel.
Azért néha elnézem magam esténként, és ilyenkor úgy ítélem meg, hogy nagyon is rám férnek azok a szuper kis fiatalító hormonok, amelyek a hála érzése nyomán keletkeznek az ember vérében.