F érfiak és nők egyaránt azt állítják, hogy nem látják a szerelem értelmét. Úgy gondolják, nem vezet sehová – véli Ai Aojama japán párkapcsolati tanácsadó. A szakembernek talán soha nem volt nehezebb a munkája, hiszen Japánban hódít egy új jelenség, a cölibátus szindróma. A lakosságot hidegen hagyja az ellenkező nem, ennek megfelelően pedig komoly kapcsolatot sem akarnak. Bár elsőre mosolygunk az elhidegülő japánokon, a nemek között kialakult szakadék akár társadalmi katasztrófához is vezethet.
A szingli japánok száma 2011-ben keltette fel a kutatók figyelmét, akkor a semmilyen romantikus kapcsolattal nem rendelkezők aránya 61 százalék volt a 18–34 éves férfiak körében, a nőknél pedig 49 százalék. A meghökkentő adat máig nem változott, 2015 végén a kormány által megkérdezett hétezer japán férfi 36,2 százaléka mondta azt, hogy nincs kapcsolata, míg a nők 39,1 százaléka volt szingli.
A kutatásban részt vevők 37,6 százaléka elmondása szerint nem akar kapcsolatot, míg 46,2 százalék nyilatkozott úgy, hogy a párkapcsolat egyenesen terhet jelent. Árulkodó, hogy a megkérdezettek majdnem harmada, 32,9 százalék ezt azzal indokolta, hogy inkább a munkáját és a tanulmányait szeretné előtérbe helyezni.
Aojama szintén ezt tapasztalja, állítása szerint a legtöbb páciense elvesztette az érdeklődését a konvencionális férfi-nő kapcsolat iránt annak ellenére, hogy nagy a nyomás rajtuk, hogy családot alapítsanak. A háború utáni generációkkal szemben a mai japán fiatalok már nem érzik kötelességüknek a családos létet. A szinglikultúra egyértelműen a hagyományos családmodell hanyatlásához vezet, ebben pedig kulcsszerep jut a nőknek.
Egy japán közmondás szerint „a házasság a nő sírja”. Évtizedekig valóban jellemző volt, hogy a férfiak tartották fenn a családot, a nők pedig magasabb iskolai végzettségük ellenére két-három év után kénytelenek voltak kilépni a munkaerőpiacról, hogy háztartást vezessenek. A társadalmi forradalom ezen változtatott, ma a szigetország hölgyei ambiciózusabbak, mint valaha.
A 32 éves Eri Tomita a brit The Guardiannak elmondta: évekkel ezelőtt barátja megkérte a kezét, ő azonban annyira ragaszkodott a karrierjéhez, hogy vissza kellett utasítania a férfit.
„A főnökök arra következtetnek, hogy úgyis teherbe esel, utána pedig lehetetlen összeegyeztetni a munkaórákat a családi élettel. Hamarosan háziasszonyként végzed, akinek nincs keresete. Ez a hozzám hasonló nők esetében szóba sem jöhet” – nyilatkozta a kétdiplomás nő.
A munkahelyi esélyegyenlőség alig valósul meg a szigetországban, 2013-ban a dolgozó nők hetven százaléka az első gyermek után tényleg otthagyta a munkáját. „Nagyszerű az életem. Szórakozni járunk a barátnőimmel, ruhákat vásárolok, és sokat utazom. Imádom a függetlenséget” – mondja Tomita. Ez a fajta szabadságérzet sokaknak nem adatik meg a felkelő nap országában.
Számos házas nő szeretné például eltöröltetni a XIX. század óta megragadt kötelező közös névhasználatot, azonban nincs rá lehetőség. A japán alkotmánybíróság tavaly decemberben döntött úgy, hogy a családnevekről szóló jogszabály összefér az alkotmánnyal annak ellenére, hogy a legtöbben szexistának és elavultnak tartják.
A törvény még a japán feudalizmus korából maradt meg, amikor a nők a családfő teljes ellenőrzése alatt álltak. Bár nincs előírva, hogy a házaspár melyik fél nevét kell hogy viselje, nem meglepő, hogy a szigetországban szinte kivétel nélkül a nők veszik fel a férfiak nevét.
Az értékrendválság érdekes társadalmi jelenségeket szül, kialakultak csoportok, amelyek a visszavonulás és magány egészen extrém formáját választották. Léteznek az úgynevezett hikikomorik (magányosok), otakuk (kockák) és parasito shinguruk (parazita szinglik). A „paraziták” közé azok tartoznak, akik úgy jutottak el a harmincas éveik közepéig, hogy nem költöztek el a szüleiktől.
Becslések szerint a japán szinglik majdnem negyede 35 év feletti, és még mindig a szüleivel él. A társadalmi változásnak az „erősebbik” nem is részese, a férfiak ugyanúgy megunták a karriervezérelt, felelősségekkel teli életet. A világon szinte egyedülálló jelenség, hogy Japánban a társas érintkezés és szex helyét folyamatosan átveszik a virtuális kapcsolatok. Aojama egyik betegét említi példaként, aki hiába harmincas éveiben járó férfi, a szexuális szükségleteit Power Rangers-szerű női robotok figyelése közben elégíti ki. A férfi egyértelműen a szinglik korábban említett otaku kategóriájába tartozik, akik mangákra, animékre és számítógépekre cserélték a nőket.
2013-ban a brit BBC tudósítója készített riportot két harmincas évei végén járó férfival, akik virtuális barátnőkkel éltek párkapcsolatban. A hölgyek valójában számítógépes alkalmazások, akikkel a férfiak kedvük szerint a parkban sétáltak, vagy szülinapi bulikba mentek. A szituáció ennél is furább, ugyanis az alkalmazásban Nurikan, a valóságban 38 éves férfi egy 15 éves szerepébe bújik, ráadásul a való életben házas. Mindezek ellenére állítja: a virtuális kapcsolat sokkal egyszerűbb, mint a valódi szerelem. Nurikan barátja, a 39 éves Juge ennél is szkeptikusabb: „A valódi barátnőknél mindig számításba jön a házasság. Kétszer is meggondolom, mielőtt hús-vér nőkkel járok.”
A férfi biztos abban, hogy amíg ideje engedi, együtt marad virtuális barátnőjével. Loulou d’Aki svéd fotós tavaly szeptemberben tervezte el, hogy lencséjével a hazugságnak tűnő virtuális kapcsolatok mögé néz, azonban őt is meglepték az általa tapasztaltak. Állítja, hogy számos férfi érzékelte, hogy játékokkal játszik, de akadtak olyanok, akik tényleg szerelembe estek virtuális szeretőjükkel. „Az egyikük azt mesélte, hogy csak szerette volna, ha van valaki, akitől elköszön reggel és este” – mondja d’Aki, aki szerint a japán férfiak helyzete szomorú.
Persze vannak olyan japánok, akik nem merészkednek el az online kapcsolatokig, mégis magányosak. Nekik találták ki a Hugvie-t, az ember alakú párnát a fejébe ültetett mobiltelefonnal. Ha egy ölelésre vágynánk, vagy beszélgetni szeretnénk valakivel, elég csak a párnához nyúlnunk. A Hugvie-t eredetileg azért dobták piacra, hogy a japánok telefonálás közben közelebb érezzék magukat ahhoz, akivel beszélnek. Az aprólékos kidolgozásnak köszönhetően valóban olyan érzés fog el minket, mintha egy másik embert érintenénk.
„Találtunk egy szövetet, amelynek segítségével jobban érezhető az emberi jelenlét” – közölte az Oszakai Egyetem robottechnológiai professzora, aki maga is részt vett a párna fejlesztésében. Eredeti ötlet vagy őrültség? Ezt mindenki döntse el maga, de a Hugvie rövid idő alatt biztos siker lett a szigetországban. Olyannyira kapós a termék, hogy mára többféle színben lehet megvásárolni, sőt gyerekméretben is elkezdték árusítani. A telefonálás közbeni ölelkezésnek megvan az ára: egy párna 175 dollárért, azaz több mint 43 ezer forintért vásárolható meg. A kétkedőknek pedig csak annyit, hogy a párna sikere tudományosan biztosított, hiszen az emberek közötti fizikai kapcsolat termeli az antistresszhormonként is ismert kortizolt. Legyen szó párnákról vagy számítógépes játékokról, a japánok hiába érzik magukat egyedül, biztosan kreatív kiutat találnak a magányból.