A darab az azonos című, 2000-ben bemutatott, több Oscar-díjra jelölt nagy sikerű film színházi változata, amelynek ősbemutatója 2005-ben volt a londoni West Enden, ahol azóta is töretlen sikerrel játsszák, éppúgy, mint a New York-i Broadwayn. Legnagyobb sajnálatunkra azonban a magyar változat az eredeti előadás (a rend kedvéért most tekintsünk el a filmmel való összehasonlítástól) nyomába sem érhet. Nem tragikusan rossz, de nem is igazán jó, több sebből vérzik. Még akkor is, ha elismerjük, a balettozó kisfiú történetének színre vitele nem egyszerű feladat, hiszen a Billy Elliot gyerekdarab, musical és táncelőadás egyben.
A vidéki Anglia egyik kisvárosában, 1984-ben vagyunk, a Thatcher-éra bányászsztrájkjainak idején. A 11 éves Billy félárva, édesanyja meghalt, édesapja és bátyja a jobb megélhetésért harcolnak, míg Billy a saját álmaiért küzd: a családi hagyományokat felrúgva a boksz helyett a táncot választja, és eleinte titokban, később nyíltan, mindenki legnagyobb megrökönyödésére balett-táncosnak készül, ami egy sor nem várt bonyodalomhoz vezet. De mindez talán arra is jó, hogy megmutassa a fásult, küszködő felnőtteknek, mégis van értelme az életnek, az álmoknak.
Billy bokszedzés helyett titokban balettozni tanul
Az előadás középpontjában valóban a címszereplő Billy figurája áll, tehát a darab sikere leginkább azon áll vagy bukik, milyenek az őt alakító gyerekszínészek. Az Operaház produkciójának pedig ez az egyik súlyos problémája: a Billyt játszó John Bailey McAllister igencsak gyenge teljesítményt nyújt.
Tény, hogy nincs könnyű dolga, hiszen a szerep erős színpadi jelenlétet kíván, illetve nagyon jó táncosnak és énekesnek is kell lenni hozzá, ám a fiú sajnos egyik területen sem kiemelkedő. Erőtlen és hamis, erőltetett, bár nem táncol rosszul, de a klasszikus balettfigurákat is jazzbalettos, modern táncos mozgással hozza. Így nem csoda, hogy a néző figyelmét sokkal jobban lekötik az olyan zseniális mellékszereplők, mint a Billy nagymamáját alakító Hűvösvölgyi Ildikó vagy a barátját, Michaelt játszó Kamarás Zalán (rejtély, miért nem őrá bízták a főszerepet), valamint Ladinek Judit Billy tánctanárnője, Mrs. Wilkinson szerepében.
Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy mint a zenés színházi produkciók nagy részénél, itt is többes szereposztás van, és természetesen nem mindegy, kikkel látja a kedves olvasó az előadást. Mindazonáltal ez a lényegen nem változtat, nem oldja meg a Billy Elliot legfőbb problémáját. Ugyanis a magyar változat legnagyobb baja, hogy nincs „egyben”. Szirtes Tamás rendező igazából jelenetek egymásutánját hozta létre, amelyek a nagyon erős és szuggesztív nyitányt követően hol jobbak, hol rosszabbak, de nem alkotnak kerek egészt. Egymás után sorakozó zenés-táncos képekből áll az előadás, sokszor nincs vagy ügyetlen köztük az átvezetés.
Érthetetlen, hogy a táncot mélységesen megvető bányászok adott pillanatban miért állnak be tütüben táncolni a kislányok közé, Billy londoni felvételijének se füle, se farka, mindenki összevissza járkál, és zárójelenetből is legalább három van. Hiába próbálta meg Tihanyi Ákos koreográfus kifejezetten ügyes, ötletes táncaival kiküszöbölni a problémát, összefűzni a jeleneteket, a darabon rettenetesen érződik egy jó dramaturg hiánya. Az is jócskán levon a mű élvezeti értékéből, hogy bár a tánc- és énekkar igazán kitesz magáért, kevesen vannak az Erkel színpadára, sokszor elvesznek a térben, a sztrájk pillanataiban nem tudnak hihető tömeget alkotni.
Jóllehet a Billy Elliot látványvilága nagyszerű, Elton John által írt zenéje fülbemászó, és valóban élmény pár percig a színpadon látni az Operaház balettcsillagait, mégsem több egy szórakoztató, kissé talán középszerű előadásnál. Nem élvezhetetlen, csak ne várjanak sokat tőle.
(Sir Elton John–Lee Hall–Stephen Daldry: Billy Elliot – A musical. Rendezte: Szirtes Tamás. Erkel Színház)
