Amikor ezt a rovatot kitaláltam, azt gondoltam, hogy veled mindenről el tudok majd beszélgetni. De nem. Arról, amit most írni fogok, semmit sem tudsz, semmit nem értesz belőle, és nem is fogsz. Nem vagy magyar, és nincs három magyar gyereked!
A Homo sapiens legnagyobb drámája – és valójában ez az egyetlen dolog, ami csak a mi fajtánkra igaz –, hogy tudja, meg fog halni. A gyerekpszichológusok szerint erre kilenc-tíz éves korunk táján jövünk rá, ezt az időszakot el is nevezték a transzcendentális szorongás korának, mert nemcsak a halál tényével kell ilyenkor szegény gyereknek szembenéznie, hanem azzal is, hogy a világ tele van olyan dologgal, amit nem látunk, és nincs felette hatalmunk. Ez már önmagában is elég, de a halottak napja egy magyar gyereknek ki van cifrázva október hatodikával és november negyedikével, amelyről ugyebár valamit mégiscsak mondani kell egy anyának.
A fiam beavatása nagyon keményre sikeredet: 2006. október 23-án este az apjával és a nagymamájával megnézte a Szabadság, szerelem című filmet. Még nem töltötte be a tizedik évét, de évek óta vízilabdázott, egyszerűen nem lehetett otthon hagyni. Kicsi kora óta csak a történelem érdekli, pontosan tudta, hogy mit lát, egészen addig, míg ki nem jöttek a moziból.
Csörgött anyám mobilja, az öcsém tudatta, hogy az utcai összecsapások során – pedig higgye el anyám, ma nem is zavargott! – véresre verték, öklendezik a könnygáztól valami utcasarkon, szedjék össze.
Az anyám zokogott, az öcsém krákogott, nyöszörgött és átkozódott, a kutyák akkor még nem rágták szét a tévé adatkártyáját, itthon süvítettek a lövedékek a tévében. Egész éjjel ringatni kellett a gyereket, hogy nem lesz semmi baj, ezerszer elátkoztam magam, miért mondtam meg neki Mansfeld Pétert. Nem, gyerekeket senki sem fog bántani, apádat sem, engem sem.
Amikor ez történt, a legkisebb a hasamban volt, tehát most ötödikes. Október hatodikát tudja, az iskolában is elmondták. Elbukott a szabadságharc, meghalt Petőfi, kivégezték a vértanúkat.
Október 23-án viszont elővigyázatlan voltam.
Drégelyről jöttem haza, tele élménnyel, nem biztos, hogy pont ezen a napon kellett volna felolvasni ebéd után a Szondi két apródját, amely tényleg gyönyörű, és a gyerek pontosan értette, hogy miről szól. Délután a testvéreivel ’56-os videókat nézett – magyarázat mellett –, a családot elragadta a hazafias hév, amely Koppány vezér dalainak ordítva éneklésében csúcsosodott ki. Majd jött, hogy „Koppány, ha Istvánt legyőzöd, / Nem pusztulnak a hősök…”. De pusztultak, a gyerek reménykedve megkérdezte, hogy Rákóczit is. Mondtuk, hogy igen, őt is legyőzték.
Este megnéztük a Szabadság, szerelmet, nem, nem hagytuk magára, az ötödikes kislány mellett ott ült a család, mindent elmagyaráztunk, elmondtuk, hogy most mi történik, mit meséltek a nagyszülei, felolvastuk a Márai-verset a főcím után, elmondtuk, hogy ezeknek a nagyszerű embereknek köszönhetjük, hogy ma szabadságban élünk… Nem, nem, kislányom, Brüsszel az más!
Megtöröltük a szemünket, kifújtuk az orrunkat, és azt gondoltuk, jól végeztük a dolgunkat.
Réka leült, és gyönyörű rajzot készített, az állt rajta, hogy Éljen Magyarország! A gy betűn könnyek peregtek végig, és tócsába gyűltek az y lábánál. Velem aludhatott, mint annak idején a bátyja. Ringatni kellett, és puszilgatni. Megkérdezte, hogy voltak-e valamikor boldogok a magyarok.
Most már nem lehetett hibázni!
Minden lányos háznál ezerszer megnézik a Sisi-filmeket, nem volt más lehetőség, ez a gyógyító mese kellett. Tudod, amikor a világ legszebb királylánya Ferenc József felesége lett, és megtudta, mennyit bántják a magyarokat, könyörögni kezdett a férjének és Deák Ferencnek, hogy béküljenek ki…, és akkor minden jóra fordult…, és jöttek a báltermek, krinolinok, Abbázia, a fiumei kikötőbe érkező finomságok, a gyönyörű épületek, a dobostorta és Kincsem.
„És akkor Annácskát még nem csatolták el?” – vágott közbe Réka gyanakodva. A legjobb barátnője 140 évvel a kiegyezés után született Sepsiszentgyörgyön, de ettől eltekintettünk, és biztosítottam, hogy nem, akkor mindenki hatalmas boldogságban élt, és Magyarország bokréta volt Isten kalapján.
„Jobban szeretném, ha tényekre és forrásokra alapoznád a történelemszemléletedet!” – jegyezte meg a fiam, mert ő is végighallgatta a mesét.