Remek fedést nyújtott a külkereskedelem a hidegháborús hírszerzéshez, ráadásul egy külkereskedelemmel foglalkozó állami vállalat vezetője óriási hatalommal bírt: ő volt az, aki aláírta a megállapodásokat a külföldi partnerekkel, de ami még ennél is fontosabb, ő választotta ki az üzletfeleit.
A szinte érintetlen és kiéheztetett szocialista piacokra való betörés sok nyugati cég számára hatalmas üzlet volt, így hajlandók voltak tetemes összegeket is fizetni a szerződés nyélbe ütéséért. Ezek a kenőpénzek, illetve különböző bonyolult export-import ügyletekből származó többletjövedelmek jelentős forrást szolgáltattak a pártállam titkosrendőrségének finanszírozására is, de a bonyolult korrupciós rendszerből természetesen a pártelit is profitált, hiszen a politika támogatására és szemhunyására is szükség volt a mechanizmus működéséhez.
Rendszeresen érkeztek például nyugati személygépkocsik az országba ilyen illegális jutalék gyanánt, elsősorban Mercedes és Volkswagen típusúak, amelyek a legfelsőbb vezetői körökben találtak új gazdát maguknak. Például Kádár Jánosnál.
Nem meglepő tehát, hogy a külkereskedelmi vállalatok feletti ellenőrzés és irányítás megszerzéséért versengett a két rivális titkosszolgálat, a belügyi és a katonai. A Metalimpex a pártállam idején a katonai hírszerzés, vagyis az MNVK–2. bázisszerve volt, és a hetvenes évek első felében egészen biztosan megnyertek irányították.
Gergely Miklós, a Metalimpex vezérigazgatója és helyettese, Dévai István ellen 1974-ben nyomozást indított a Belügyminisztérium nagy összegre elkövetett csalás és sikkasztás miatt. Az állambiztonság a titkos adatgyűjtés során olyan információkat dokumentált, amelyek segítségével betekintést nyerhetünk a konkurens titkosszolgálat, az MNVK–2. illegális pénzügyeibe is.
A Metalimpex a katonai felderítés érdekkörébe tartozott tehát. Gergely és Dévai a katonai hírszerzés megnyertjeként feladatul kapták, hogy az irányításuk alatt álló vállalat lehetőségeit kihasználva pluszforrásokhoz juttassák a felderítést. A katonai titkosszolgálat saját bevallása alapján az 1970 és 1974 között Dévai és Gergely kezén átfutó jutalékokból és kenőpénzekből összesen 155 ezer USD folyt be a felderítés kasszájába. (Ez korabeli értéken több mint hétmillió forint volt.)
Versenyeztetés az üzleti tárgyalások során nem volt, vagy ha mégis, annak eredménye nem befolyásolta a döntéseket. A vállalat együttműködése az MNVK–2.-vel és a mögöttük álló személyekkel olyan szoros volt, hogy a katonai titkosszolgálat által alapított első gazdasági vállalkozás, az Eurocom felügyelőbizottságában helyet kapott Gergely Miklós és Dévai István is.
A közvetítő kereskedelemmel foglalkozó Eurocomot 1972-ben alapították azzal a céllal, hogy lefölözze a külkereskedelemben megjelenő profit egy részét. Az Eurocom ugyanis közvetítő cégként belépett régóta fennálló és igen jó működő kereskedelmi ügyletekbe, és jutalékot számolt fel tevékenységéért. Ez történt például a svéd ESAB céggel meglévő megállapodással is, ugyanis a Metalimpex már évek óta kapcsolatban állt a skandináv vállalkozással, de miután létrehozták az Eurocomot, Dévai elsősorban az új cég érdekeit tartotta szem előtt.
Ellehetetlenítette, hogy a Metalimpex ártárgyalásokat folytasson a svéd beszállítóval: a magyar külkereskedelmi vállalat és az ESAB közé közvetítőnek beiktatta az MNVK–2. vállalkozását, amivel a BM információi szerint 30-35 ezer svéd korona népgazdasági kár keletkezett évente. (Korabeli értéken nagyjából 350 ezer forint.)
Ez ugyan csak egyetlen üzlet a sok közül, de az Eurocom jelentőségét mégsem itt kell keresnünk. A sorozat harmadik részében olvashattak arról, hogy 1972-re a külkereskedelmi lobbi elérte, hogy Nyugaton a külkereskedelmi vállalatok cégeket alapíthassanak; kivételes lehetőség volt ez a keleti blokkban. A katonai titkosszolgálat elsősorban azzal a céllal hozta létre az Eurocomot, hogy ezzel a lehetőséggel a legmesszebbmenőkig élni tudjanak. Az Eurocom több olyan külkereskedelmi vállalat társaságában, amelyeknek felügyeletét a katonai felderítés látta el, elkezdett terjeszkedni Nyugat felé.
Bécsben létrehozták az Intereurop nevezetű céget, amelyet több másik is követett: Ferimpex, Metimex, Metimexo stb. Többségüket Vaduzban jegyeztek be a kedvezőbb adókörnyezet miatt, és Magyarországon magas vezetői körök fedezték tevékenységüket, pénzügyeiket.
Salusinszky István, a Magyar Külkereskedelmi Bank akkori elnöke komoly aggodalmának adott hangot, amikor a BM vizsgálódni kezdett a Metalimpex és az MNVK–2. közös ügyletei iránt: „Salusinszky elvtárs, a Külkereskedelmi Bank vezérigazgatója tart attól, hogy Dévai letartóztatása nyomán a BM firtatni fogja a Metalimpex Bécsben lévő és Vaduzban bejegyzett közös vállalkozásának hátterét. A hírforrás szerint Salusinszky megjegyezte, hogy akkor pedig nagy baj lesz. A hírforrás közlése szerint ez a közös vállalkozás egy nem létező vállalat, mert nincs bejegyezve a Pénzintézeti Központban. Ennek következtében nem áll hazai pénzügyi ellenőrzés alatt, nem fizet be nyereséget, pénzügyi műveletei nem követhetők nyomon, a befolyt pénzekből annyit könyvelnek el, amennyit akarnak, és a cég alkalmazottaiként Bécsben dolgozó magyar állampolgárok nem részesülhetnek a Magyar Népköztársaság jogi védelmében. A vállalat esetleges sikertelen pénzügyi ügyleteiért az anyagi terhet és hátrányt nem az állam, hanem a Metalimpex kell, hogy fedezze, nyilvánvalóan hamis pénzügyi könyvelés vagy egyéb hamisítás útján.”
A Metalimpex vezetői elleni nyomozás során a korrupción alapuló külkereskedelmi ügyleteken kívül egyéb kifinomult módjait is feltárták a katonai felderítés illegális finanszírozásának. Ha valaki azt gondolná, hogy a különböző állami megrendelésekre készült – hasznavehetetlen – tanulmányokért kifizetett milliók az utóbbi közel harminc év politikai elitjének találmánya csupán, azt ki kell ábrándítanom. Bevett gyakorlat volt ez már a pártállamban is. Valamikor a hatvanas évek második felében a katonai titkosszolgálat vezetői között megszületett az a döntés, hogy az érdekeltségükbe tartozó vállalatoktól való pénzkivonás céljára külön intézményt hozzanak létre.
Ez volt az Universal Piackutató Intézet. Már a neve is ellentmondásosnak tűnik, hiszen a tervutasításos szocialista gazdaságban szó sem volt piacgazdaságról – miért is kellett volna kutatni azt? Nem is vette túl komolyan ezt a feladatot a cég alapítója sem, hiszen az intézetnek csak bankszámlái voltak, alkalmazottai nem. A megbízási szerződéseket Kapás Pál, az MNVK–2. ezredese írta alá az Universal nevében, amelyben komoly összegekért arra vállalkozott, hogy hatástanulmányokkal segítik a külkereskedelmi cégek munkáját.
Egészen konkrétan két állami vállalattal kapcsolatban kerültek elő szerződések, az egyik a Metalimpex, a másik pedig a Lampart Zománcipari Művek; mindkettő a katonai felderítés érdekeltségébe tartozott. Mivel az Universalnál nem dolgozott senki, aki ezeket a tanulmányokat elkészíthette volna, a két megbízó vállalat munkatársaival íratták meg a tanulmányokat, és adták át azokat a titkosszolgálat embereinek. Az elkészült tanulmányokat beköttették, ellátták a fantomintézet logójával, és darabonként több százezer forintért visszaszolgáltatták a keletkeztető vállalatnak.
A történet pikantériája az is, hogy az elkészült dolgozatokat felhasználni egyáltalán nem lehetett, hiszen a vállalat alkalmazottai felismerték volna saját munkájukat, így a szépen bekötött és vagyonokba kerülő írásokat elhelyezték a cég páncélszekrényében. Az ma már feltehetően kideríthetetlen – legalábbis a hozzáférhető dokumentumok alapján –, hogy az Universal bankszámláira került pénzt mire használták fel. Jobb esetben konspirált titkosszolgálati feladatok teljesítésére fordították, rosszabb esetben magánkézbe került…
A hatástanulmányok megrendelésénél sokkal nagyobb kárt okozott egy 1969 utolsó heteiben, Dévai kezdeményezésére megkötött üzlet, amelyben a diósgyőri Lenin Kohászati Művek 2700 tonna volfrámacél-megrendelés teljesítésére kötelezte magát. A megbízás olyan, NSZK-ban működő cégektől származott, amelyek régi üzleti kapcsolatban álltak a Metalimpex vezetőségével.
A szerződés aláírásakor nyilvánvaló volt, hogy a vállalás teljesíthetetlen, ekkora kapacitással Diósgyőr nem rendelkezett. Maximum két-háromszáz tonna megrendelést tudtak volna teljesíteni, ráadásul a szükséges nyersanyag sem állt rendelkezésükre. Az igazi nagy veszteség éppen ebből keletkezett. A szerződés az 1969-es árakat rögzítette a teljesítés teljes idejére – annak ellenére, hogy a volfrám világpiaci ára erősen ingadozó volt. Ilyen esetben csak néhány hétre előre volt szokás az árakat meghatározni, ráadásul a rögzített árak csak szocialista relációban voltak törvényesek.
1970 januárjában a volfrám ára a tízszeresére emelkedett, így már csak az áremelkedésből adódó nyereségkiesés miatt akkor is 300-400 millió forintos népgazdasági kár keletkezett volna, ha a szükséges nyersanyag a kohó rendelkezésére állt volna, azonban a beszerzések miatt maga a vállalat is súlyos károkat könyvelhetett el magának.
Dévaiék – nyilván a katonai titkosszolgálati háttér segítségével – még az ország mozgósítási tartalékát is megszerezték a gyártáshoz, de ez is kevés volt. Mindennek tetejébe kénytelenek voltak csehszlovák kohót is bevonni a termelésbe, hogy ne essenek késedelembe a szerződés teljesítésekor, természetesen jóval nagyobb fizetség fejében, mint amennyit az eredeti megrendelőtől várhattak.
Minden erőfeszítés ellenére még késedelmi kötbért is fizetnie kellett a diósgyőri vállalatnak. A veszteség felét ugyan vállalta a Metalimpex, de természetesen nem személyi felelősségről volt szó, hanem az állami vállalat saját költségvetéséből fedezték a kárenyhítést, vagyis ezt is a népgazdaság terhére írták.
A diósgyőri kohó veszteségét 50 millió forintra becsülték a vizsgálat idején, a népgazdasági kár ennél sokkal nagyobb volt. A felelősök számonkérésére nem került sor, a vizsgálat idejére a bűncselekmény elévült.
A belügy (rész)sikerével zárult végül a Metalimpex elleni nyomozás. Hiába küzdött a katonai felderítés, hogy embereit kimenekítse az igazságszolgáltatás kezéből, Dévait és Gergelyt elítélték, bár letöltendő börtönbüntetést csak Dévai kapott.
Az ellenük szóló bizonyítékok elég egyértelműek voltak, a házkutatások során nagy mennyiségben foglaltak le tőlük aranyat, drágaköveket, valutát, érméket és más nemesfémeket (például platinát), valamint az előnytelen üzletkötéseket is megfelelően lehetett dokumentálni a fellelt iratokból. Az MNVK–2. kezeskedett embereiért, elismerte, hogy minden vagyontárgy, amelyet a BM lefoglalt, a felderítés tulajdona, azokat az előzetes letartóztatásban lévő vezetők kifejezetten a titkosszolgálat megbízásából szerezték be.
A kollegialitás azonban nem működött, a BM nem hátrált, érdeke azt kívánta, hogy ellehetetlenítse az MNVK–2. illegális pénzforrásait. Ennek érdekében javaslatot fogalmaztak meg a legfelsőbb kormányköröknek és pártszerveknek, amelyben sürgették a katonai felderítés működésének felülvizsgálatát. Konkrétan a fedőszervek létjogosultságát, a hozzájuk köthető vállalatok gazdálkodását szerették volna vizsgálat alá vonni, és kísérletet tettek arra, hogy az MNVK–2.-t a költségvetési keretei közé szorítsák vissza, ez azonban nem sikerült. A két vállalati vezető megbukott, de a rendszer maga érintetlen maradt.
A kutatóban pedig joggal merül fel az a kérdés a vizsgálat anyagait tanulmányozva, hogy a nyomozók tényleg a törvényes rend helyreállítására törekedtek-e csupán, vagy tanulni akartak a rivális szerv üzleti sikereiből, esetleg kísérletet tettek a finanszírozási csatornák átvételére.
(Folytatjuk)
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (1.) – Hírszerzők versenye
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (2.) – „Alkotmányos költségek”
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (3.) – Az offshore kezdetei
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (4.) – A Waltham és a Videoton kooperációja
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (5.) – Manipulált rendszerváltás
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (6.) – „Lopok, csalok, hazudok”
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (7.) – Irányított hírek
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (8.) – Kísért(ett) a múlt
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (9.) – Emberkereskedelem a szocializmusban