– Én is pingpongozom, persze nem Jonyer Hinoki ütővel, az túl jó lenne nekem. Mit jelent a neve mellett a japán szó?
– Egy ciprusfajta. Az abból készült Jonyer Hinoki ütőfa – melynek kifejlesztésében én is részt vettem – igen gyors, és nagy az ütőereje.
– Emlékszik még az első ütőjére?
– Persze. Apám asztalos volt, és kértem, hogy csináljon nekem egy pingpongütőt. Hogy néz az ki? – kérdezte. Kölcsönkértem, és vittem neki egy mintát. Szoftra nem futotta, mert szegények voltunk, ezért egy-egy centi hungarocellt ragasztottam rá. A majdnem három centi vastag ütővel kopogtattam és vertem meg az igazolt versenyzőket. Előtte fociztam, kézilabdáztam, kosaraztam, és eleinte az iskolában, a szünetekben pingpongoztam. Kiszúrt magának a fizikatanárom, aki kezdetben mindig adott fórt, aztán már egálból is győztem. Akkor viszont kaptam tőle egy hatalmas pofont, hogy hogy merem őt megverni… Aztán 17 évesen felnőtt magyar bajnok lettem.
– Több sportot kell űzni ahhoz, hogy valaki jó asztaliteniszező legyen?
– Van benne valami, például a kosárlabda abszolút alapja a pingpongnak az oldalazások és a gyors helyzetfelismerés miatt. Nekem jól ment, nagyon szerettem kosarazni. Amerikában üzérektől vettem jegyet egy Los Angeles Lakers-meccsre, hogy lássam Michael Jordant játszani. Egyébként a fociban is eléggé otthon vagyok, minden Fradi-meccsre kimegyek. A biciklizésre esküszöm, de a futás is hasznos. Balczó Bandi volt a példaképem, az öttusázók pedig a mai napig a legjobb barátaim. Tatán Gergellyel megkértük Maracskó Tibit, hogy jöjjön el velünk futni. Akkor jöttünk rá, hogy sehol se vagyunk. Az asztalitenisz észjáték is, fejben sokat szoktam készülni. Becsukom a szemem a repülőn, és pingpongozom. Eldöntöm, hogy miket fogok szerválni, hogyan és hová teszem vissza röviden a labdát.
– A Jónyer-kiflit és a banánpörgetést is fejben találta ki?
– Nem, annak a fáradtság volt az oka. A tatai edzőtáborban este 11-kor már csak estem-keltem. Az egyik majdnem hasra esésnél még épp elértem a labdát, és megpörgettem. Úgy ment vissza, hogy oldalt kikerülte a hálót, és végigcsúszott az ellenfél oldalán. Csavart kanyarral. Nézd már, milyen labda volt! Ezt senki sem tudja visszaadni. Stikában elkezdtem gyakorolni. Aztán kitaláltam az asztal fölötti változatát is, amelyet a kínai világbajnok, Li Csen-si nevezett el banánpörgetésnek. Fiataloknál látom, hogy néha ma is bevetik.
– Igaz, hogy Kínában tízmillió leigazolt játékos van?
– Persze, van miből válogatniuk. Négyévesen kezdik el tanítani őket, egy évig csak „árnyékolnak”, labda nélkül játszanak, aztán pár hónap alatt kiderítik, hogy ki igazán tehetséges. Amikor mi játszottunk, Magyarországon 76 ezer igazolt játékos volt, ma talán négy-ötezer. Már bajnokságot se nagyon tudnak játszani. Nincs megfelelő edzőképzés sem. A jó szakemberek kimentek külföldre, aztán a jó játékosok is. Most van egy kis fejlődés, a 33. helyről följöttünk a 25.-re, bent vagyunk az első osztályban, de ez még mindig kevés. Minket is egy picit félreállítottak, nem kellünk ennek a sportágnak, és a mai fiatalok se nagyon választják.
– Pedig sokat tesznek azért, hogy népszerűsítsék a játékot.
– Klampár Tibivel és Gergely Gabival járjuk az országot, csarnokokat, pingpongklubokat nyitunk meg, iskolákban élménybeszámolókat, bemutatókat tartunk. Útközben rátaláltunk egy nagyon tehetséges szarvasi gyerekre is, 11 éves, de mindent tud. Csak még nőnie kell.
– Egyéni sportolóként eddig egyedüliként kapta meg az Emberi Méltóságért kitüntetést. Köszönőbeszédében elmondta, hogy nemsokára szeretné megnyitni a Jónyer-akadémiát. Hogy áll a szervezéssel?
– Csepelen működött egy sportiskola a nevem alatt, de megszűnt, mert az igazgató elment nyugdíjba, és a következő nem tartotta fontosnak. Az akadémiára gyerekek járnak majd, számukra már keresem a legideálisabb helyet. Azoknak a felnőtteknek pedig, akik csak hobbiból játszanak, szeretnék egy nagy fellegvárat létrehozni.
– A kalkuttai világbajnokságon nemcsak egyéniben, Gergely Gáborral párosban is aranyérmet nyert. A franciák elleni meccsen miért feküdt le a padra – amikor ők vezettek 20-16-ra –, egy ponttal a győztesnek hitt poén előtt?
– Mert beesett az eső az asztalra. Szünetet rendeltek el, és bementünk az öltözőbe. Gyomorfertőzés miatt a világbajnokság előtt fogytam hat-hét kilót, és már alig tudtam állni az asztalnál. Kértem az edzőt, hadd aludjak kicsit. Mikor felébresztettek, azt se tudtam, hol vagyok. Visszamentünk az asztalhoz, és négy ászt bepörgettem úgy, hogy bele se tudtak nyúlni. Kiegyenlítettünk, nyertünk, a döntőben pedig megvertük a Surbek–Sztipancsics-párost, akit addig még soha. Így lett a miénk az aranyérem.
– Négy évvel később Phenjanban hogyan ünnepelték meg, hogy csapatban szintén világelsők lettek?
– A bárban ovációval fogadtak, a külföldiek mindenféle magyar mondatokat is megtanultak. A Butterfly európai képviselője, Simon Béla bácsi pedig azt mondta: „Na, fiúk, végre nyugodtan zsugázhatunk.” Addig a külföldiek a mi kupánkból itták a pezsgőt.
– Ez volt az a kupa, melyet elvettek a vámnál?
– Minden kupát elvettek, mert abban az időben úgy hírlett, hogy a sportolók az aranyat vagy a pénzt a kupa aljába teszik, úgy csempészik be az országba.
– De valami stiklit egyszer elkövetett, nem?
– Én? Nagyon sokszor! Most már elmondhatom, miért. Tizenkilenc éves koromban feljöttem Budapestre a Spartacus csapatához, ahol megígérték, hogy kapok lakást. Miután megnyertük a magyar bajnokságot, mondták, hogy meg is kellene nősülni, és gyerek is jó lenne. Na, minden lett, csak lakás nem. Én meg csak egyszer kérek. Abban az időben a sportolók nagy része seftelt, elkezdtem én is üzletelni. Külföldre 10-12 bőrönddel utaztunk, és a rágógumitól a farmerig mindent behoztunk. Egész jól ment, csak egy idő után rám álltak, és többször lebuktam. Elvették az útlevelemet, sőt el is tiltottak. Miután abbahagytam a játékot a válogatottban, Szicíliába szerződtem. Később jöttem rá, hogy a maffiához. Néha pisztollyal hadonásztak, hogy győzni kell. Aztán elmentem Ausztriába játszani, ahol nyolc év alatt hatszoros osztrák bajnok lettem. Mivel szerettem új dolgokba vágni, megnyitottam az első magyarországi sportüzletet az Irányi utcában. Egy idő után három asztalosüzemem lett, egyre följebb jutottam, a végén már majdnem ötven emberrel dolgoztam. Na de akkor besokalltam. Három órákat aludtam, hajnalban mentem le vidékre áruért, és fél kilenckor már az edzésen voltam. Rá is ment a kapcsolatom.
– Kora egyik legeredményesebb sportolójaként tartják számon. Volt olyan játékos, akitől tartott, akit mindig le akart győzni?
– Kettő is: Klampár és Gergely. Ellenük volt a legnehezebb játszani. Én még nem, de ők már tudták, hogy hová ütöm a labdát. Ha Klampárt nem tiltják el, még nyertünk volna itt-ott. Nyugodtan mondhatom, hogy Tibivel a világ legjobb párosa voltunk. Ő a bezártságot nem szerette, Tatán mindig kilógott az edzőtáborból. Őt ezért és különböző csínytevéseiért tiltották el többször is. Phenjanba se akarták kiengedni, de Gergellyel kikönyörögtük, hogy akkor büntessék meg, miután hazajöttünk.
– Jónyer Istvánt párosspecialistaként ismerik, aki vegyes párosban is a legtöbb magyar bajnokságot nyerte. Hogyan osztották meg a feladatokat, ha ketten álltak asztalhoz?
– Klampár az asztalnál volt gyors, ezért én hátul játszottam. Rohangáltam körbe, mindig bujkáltam mögötte, és onnan ütöttem a labdákat. Gergely Gabival megcseréltük a szerepeket, mert ő még hátrébbról játszott. Vegyes párosban pedig nekem kellett kiszerválnom a nőket, és olyat kellett ütnöm, hogy az én hölgy társamnak ne jöhessen vissza nehéz labda.
– Júniusban Las Vegasban rendezték meg a 19. veterán asztalitenisz-világbajnokságot, ahol több mint négyezren álltak asztalhoz, köztük harminc magyar. Párosban miért nem Klampárral indult?
– Tibit nemrég operálták, és nem merte vállalni a versenyt, majd talán jövőre. Tavaly a budapesti Európa-bajnokságon a szerb világbajnok, Kalinics három napig fűzött, hogy induljunk el párosban. Végül én beneveztem, ő nem. Így lett Szeri Attila a párom, akivel Németországban is játszunk, és elég jól passzol a játékunk. A 65 év feletti korcsoportban 280 pár indult. Az első három játékot megnyertük, továbbjutottunk a főtáblára, ahol aztán nagyon szoros meccsben kikaptunk az ausztrál–japán párostól. Ők lettek a bronzérmesek. Egyéniben is indultam, amit abszolút tapasztalatszerzésnek gondoltam, mert a versenyen mindenki fantasztikusan játszott. Ezek a nyugdíjasok éjjel-nappal edzenek! Ellentétben velem, aki csak az utolsó két hétben tudtam a játékra koncentrálni. Fogytam tíz kilót, kondiztam is, de ez most kevésnek bizonyult. Szerencsére azért négy magyar aranyérem született.
– Az amerikai világbajnokság egyben családi találkozó is volt?
– Igen, mert a fiam 24 éve ott él, és ő is látni akarta, „hogy játszik a fater öregen”. A lányom és az első feleségem, Németh Mária is jött – ő épphogy lecsúszott a bronzéremről –, illetve a mostani párom is elkísért. Ez a verseny arra volt jó, hogy a nevemet visszahozta a köztudatba.
A megnyitón öt világbajnok – köztük én is – átvehetett egy-egy díjat. Nagyon sok meghívást kaptam bemutatókra Amerikába, Kanadába, Kínába, ahová szeretném, ha a fiúk, a világbajnoktársaim – Klampár és Gergely – is jönnének velem. Pici pihenő után komolyan elkezdek készülni a jövő évi veterán Európa-bajnokságra, melyet itthon rendeznek meg, és a 2020-as franciaországi világbajnokságra. Most elkapott a harci láz. Sokat edzek majd, és kitalálok valami új technikát.
– Jónyer, Klampár és Gergely nevét a hetvenes években a világon sok helyen, Magyarországon pedig mindenki ismerte. Akkoriban hogyan fejezték ki a tiszteletüket az emberek?
– Nagyon sok mérkőzésünkre – például az oroszok elleni meccsre – annyian jöttek el, hogy a sportcsarnokban a lépcsőn is ültek, és ezer ember kinn maradt. Abban az időben nem is remélték, hogy győzünk, de simán megvertük az oroszokat 7-0-ra. A piacon vadidegen emberek csókolgattak: „Meg mertétek verni őket, nem dobtátok a meccset!” Szerettek minket, ovációval fogadtak mindig mindenhol.
– Négyszeres világbajnokként meg tudott élni a pingpongozásból?
– Nem. Kalkuttában két aranyat nyertem, amiért 30 500 forintot kaptam. Az előttünk lévő korosztály, Sidó Feriék jobban kihasználták a helyzetet, ők hatalmas lakásokat kaptak. Én megoldottam egyedül. Építettem már néhány házat. Csak itt, a Szőnyi úton hármat.
– Hogy közel legyen a pingpongasztalokhoz, a BVSC-stadionhoz?
– Persze. És még egyet építek. Nem tudok munka nélkül meglenni. Azt vettem észre, ha valaki leteszi a lantot, és cél nélkül csak pihenget, annak nem sok van hátra.
– A pingpongozás munka vagy pihenés?
– Nekem pihenés. Sőt öröm is. Most, hogy egyre jobban játszom.