A debreceni klinika gyermekosztályának saját ebédlője van, nagyvizit után a szemészorvos oda hívta félre az asszonyt, leültette egy alacsony asztal mellé, magának is odahúzott egy széket. Az asszony távolabb akarta küldeni a plüssnyúllal játszó kislányát, az orvos azonban azt mondta, jobb, ha a gyerek is marad, nem szabad semmit eltitkolni előle. A folyamat visszafordíthatatlan, a teljes látásvesztést legfeljebb késleltetni lehet, megállítani nem. Fel kell készülni egy másfajta életre. A gyerek felnézett a játékból, megkérdezte: mit mondott a doktor néni? Az asszony valami olyasmit akart válaszolni, hogy majd megbeszélik később, ez olyasmi, ami a felnőttekre tartozik, de nem jött ki hang a torkán.
– Arról beszélünk – fordult oda a doktornő a gyerekhez –, hogy most már mindent el kell mondani neked. Irmácska, meg fogsz vakulni.
Irmácska nem tört össze, nem kezdett sírni, figyelmesen nézte az orvos arcát. Néhány perc múlva úgy dajkálta az ölében tartott plüssnyulat, mintha semmi érdekeset nem mondtak volna neki. A feje fölött arról folyt a beszélgetés, hogy a zöld hályog mélyen legyökeresedett, a terápia eredménytelen volt, a belső szemnyomás minden kezelés ellenére is többszöröse a normális értéknek. Ha fokozódik, a szemgolyó kiszakad, mint egy túlfújt léggömb. Ez bekövetkezhet akkor is, ha ütés éri a fejet, ha például elesik a gyerek. Gyógyszeres kezeléssel, a csarnokvíz lecsapolásával, betegségek megelőzésével a látásromlás késleltethető, a teljes vakság akár évekkel is elodázható. Biztosat persze nem lehet mondani, hiszen a mért szemnyomás egy nap alatt most is 48 higanymilliméterről 52-re emelkedett, miközben a cél az volt, hogy húsz alá csökkentsék.
Az asszony, akit az orvos Baloghnénak szólított, csendesen elköszönt. Hazafelé a buszon nem sokat beszélgettek, de a kislány egyszer csak megkérdezte az anyjától, mikor fog megvakulni.
– Sokára, kicsim – simogatta meg a fejét az anyja –, ne gondolj most erre!
Amikor hazaértek, Irma bekapcsolta a tévét, hogy megnézze a mesét. Baloghné elszoruló szívvel figyelte, hogy a lánya egészen az ágy szélén ül, előrehajolva mered a képernyőre. A látvány, ahogy Irma teljes figyelemmel próbálja követni a felvillanó képeket, ismerős volt, csak korábban nem tűnt ennyire ijesztőnek. Baloghné a konyhaajtóból odapillantva is élesen látta a vízipók figuráját, lánya a képernyőhöz egészen közel hajolva is csak sejtette.
Másnap reggel, amikor szokás szerint kézen fogva iskolába indultak, a szomszéd ház sarkáról valaki hangosan rájuk köszönt.
– Anyu, ki volt az? – szorította meg Irma az anyja kezét.
– Nem ismered meg? – Baloghné valami hideget érzett valahol mélyen odabent, mintha a szíve is kihagyott volna egy ütemet. – Nem látod őt?
– Csak az árnyat – mondta a kislány. – Na, ki volt az?
– Hát a nagyanyád.
Baloghné az iskoláig vezető úton nem szólt egy szót sem, csak arra figyelt, hogy a pocsolyákat időben kikerüljék.
*
Baloghnét korábban Rostás Szilvia néven ismerték szülőfalujában. Tizenkét éves lehetett, vagy talán 11, amikor betegeskedő édesanyja hosszú időre tüdőszanatóriumba került. Valakinek át kellett vennie a feladatát, hiszen hét gyerek maradt otthon, közülük a legkisebb, Rózsika még csak másfél éves volt, az apjuk pedig dolgozni járt. Magától értetődő volt, hogy az anyaszerep a legidősebb lányra, Szilviára hárult, aki pelenkázott, dajkált, mosott, főzött, kísérgette a kisebbeket. Lépésről lépésre sajátította el a főzés tudományát, emlékszik, hogy az elsőnek összegyúrt tészta minden mozdulatnál ráragadt a nyújtófára, a deszkáról is úgy kellett levakarni, de a negyedik kísérletnél már rájött, mennyi vizet kell a lisztbe önteni.
Hetek teltek el, és közben ő egyszer sem ment iskolába. Az osztályfőnöke tudta, miért maradt otthon, és Szilvia távollétét igazolt hiányzásnak írta be a naplóba. A tanév végén azonban felkereste a családot, és megmondta, meg fogja buktatni a lányt, hiszen annyit mulasztott, hogy azt már lehetetlen bepótolni.
Amikor az édesanyját hazaengedték a szanatóriumból, meglátogatta a családot egy orvos, és közölte, az összes gyereket be kell vinni Nyíregyházára szűrővizsgálatra, nehogy tbc-sek legyenek.
A felvételen tbc-re utaló elváltozás nem látszott, de Szilviánál kimutatták a lábon kihordott tüdőgyulladást és egy kezdődő akut betegséget, amelyre az orvos 250 napos gyógyszeres kezelést írt fel. A gyógyszerek következtében Szilvia hízni kezdett, kigömbölyödött az arca, megnőtt a hasa, nagy lett a feneke, néhány hónap után úgy kellett bepréselnie magát az iskolapadba. Szégyellte magát, kerülni kezdte a többi gyerek társaságát. A gyógyszer szedését többször abba akarta hagyni, de a szülei nem engedték. Azt hallotta, hogy a dohányos emberek kevésbé híznak el, titokban cigarettázni kezdett.
– Borsólevest főztem, a tűzhely szélén füstölt a cigim, amikor apu váratlanul hazajött – meséli. – „Te meg mit csinálsz, lányom, hát kinyírod magad!” Mondom, apu, nem bírom elviselni, hogy ilyen kövér vagyok, valamit muszáj csinálnom. Nagyon mérges lett, de azután megértette. Nem az volt a baj, hogy 13 évesen már dohányzom, hanem az, hogy tüdőbetegséggel szívom a cigit. De azután már nem kellett bujkálnom.
A nyolcadik osztály után Rostás Szilvia nem tanult tovább. Szeretett volna, de édesanyjának pihennie kellett, szükség volt otthon a segítségére. A következő nyáron egy vékony, de keménykötésű falubeli fiú kezdte látogatni őt. Balogh Zoltán 13 éves kora óta napszámosként dolgozott állattartó gazdáknál. Amikor háromezer forint volt a legalacsonyabb fizetés, ő négyszázat kapott.
A fiú keveset beszélt, de ügyes volt és kitartó: amíg nem szigorították meg a horgásztó használatát, valahogy mindig kerített halat, még arra is akadt példa, hogy a vízben gázolva kézzel fogta meg az iszapban túró pontyot. Szombat délutánonként csendben üldögélt náluk a konyhában, míg Szilvia főzött. Egyszer megkérdezte a lánytól, nem vágyik-e valamire. Szilvia azt mondta, jó lenne egy cigi, de nincs. Zoltán akkor felállt, és azt mondta, mindjárt visszajön. Piros Symphoniát hozott, és Szilvi elpirulva fogadta el az ajándékot. Azt csak később tudta meg, hogy Zoltán azon a héten szinte semmit nem evett, hogy hétvégén vehessen neki valamit. A fiú a maga visszafogott módján udvarolt neki. Tizenhat éves volt, amikor Zoltán odaköltözött hozzájuk. Tizennyolc, amikor az első gyereküket megszülte, és 19, amikor a másodikat.
– Zolika beteges gyerek volt, a fülgyulladása miatt állandóan fel kellett szúrni az orrát – mondja. – A nyíregyházi kórházban feküdt, vastag párnákkal fel volt támasztva a feje, hogy a váladék lecsorogjon, és fuldokolva vette a levegőt. Látogatási tilalom volt, az üvegen keresztül nézhettem a gyereket egy órán keresztül, akkor hazaküldtek. Sokára gyógyult, közben elmeszesedett a dobhártyája, ha három méterre eltávolodott tőlem, már nem hallotta, mit mondok neki.
Szilvia és Zoltán első önálló otthona egy harminc négyzetméteres vályogház volt, azt maguknak építették.
– Amikor azt mondtam az időseknek, csináljanak nekem is vályogvető formát, kinevettek, hogy nem fogom bírni – eleveníti fel Balogh Zoltán. – Mondtam, az nevet majd, aki a végén fog. Megástuk a gödröt, a harmadik rétegből, a sárga színű földből kellett a vályogot vetni. Szalma bőven volt hozzá, csak jól meg kellett tömni a formát, vizes kézzel jól lesimítani, hogy ne sérüljön a tégla, amikor kicsúsztatjuk. Szerettem csinálni. Néhány nap alatt vetettem annyi vályogot, hogy több volt, mint ami a házhoz kellett. A cserepet, lécet, ajtót, ablakot fizetségként kaptam pénz helyett. Szilvi egyik testvére akkor tanulta a szakmát, ő építette fel a házat. Kicsit görbe lett a fal, mert még tanuló volt, de gyorsan elkészült. Villany és víz nem volt benne, de legalább a sajátunkban laktunk.
A vályogház nem bírta sokáig, egy nagy vihar megbontotta a tetőt, a szél úgy szórta le a cserepeket, mintha falevelek lettek volna. Akkor visszaköltöztek Szilvia szüleihez. A polgármesteri hivatalban azt tanácsolták nekik, házasodjanak össze, és vállaljanak még egy gyereket, akkor jogosultak lesznek a „szocpolra”, és lehet rendes családi házuk.
Rostás Szilviából Balogh Zoltánné lett. Az új otthonukban áram is van, igaz, a víz csak a kerti csapig jut el, és fürdőszoba sincs, de az épület tiszta és rendezett. A vállalt gyerek pedig időben megérkezett. Azután még egy negyedik is. Ötödik gyermekük, Irmácska, a legkisebb 2005. május 29-én született. Amikor Baloghné először kézbe vette, azt nézte, valami furcsa a szemén. Mintha valami fehérség takarná el a szembogarát.
*
Dancs Bea egy tévésorozat szereplője után nevezte el a lányát Valentinának. A délutáni szappanoperában duci Valentinaként szerepelt, de a végére lefogyott és megszépült, így visszagondolva talán még a szerelem is rátalált. A fiatalasszony eldöntötte, ha kislánya lesz, Valentinának fogja nevezni.
Bea asszony kevés emléket őriz a gyerekkorából, azt mondja, amikor édesanyja egyedül maradt velük, nagyon nehéz idők jártak. A nyolcadik osztályt be tudta fejezni, de a ballagásra már nem ment el, mert az ünneplőruhára, virágra, tablókészítésre részletekben összegyűjtött osztálypénzt egyszer sem fizették be. Később, amikor az anyja másodjára is férjhez ment, és még öt gyermeket szült, jobb idő köszöntött rájuk, de ez nem változtatott azon, hogy ő már 13 évesen dolgozni kezdett. A faluban élő idős asszonyokhoz járt takarítani. Párja napszámosként dolgozott. A szülők ellenezték a kapcsolatukat, ezért titokban találkozgattak. Egy évig tartott az eltitkolt szerelem, akkor mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy Bea hasában kisbaba növekszik. Eleinte a szülőknél éltek, az önálló otthonra a gyermekvállalást ösztönző támogatás teremtett lehetőséget. A Tisza-partra vezető soron épült szocpolos házban nincs víz, és a hátsó szoba mennyezete is leszakadt már, de az első két helyiséget Bea asszony tisztán tartja, igaz, időről időre átrendezi benne a bútorokat. Öt gyerekük közül három egészséges, a legnagyobb és a legkisebb azonban ritka szembetegséggel született. Valentina 11 éves, jobb szemére egyáltalán nem lát, a bal szemére egyre gyengébben. Brendon, aki ugyancsak tévésorozat szereplője után kapta a nevét, féléves korára mindkét szemére megvakult. A kisfiú most hatéves.
Betegségük a zöld hályog – latin nevén buphthalmus – egy ritkább fajtája, amelynek során a szemgolyó belső nyomása a normál érték többszörösére növekszik, ami a látószervek károsodásához vezet, időnként pedig komoly fájdalommal jár. A túlnyomás szó szerint szétfeszíti a szemgolyót, amely néha rendellenesen kidülled, néha el is színeződik.
– Valentina csúnya szemű kisbaba volt, de óvodáskorára helyrejött valamennyire – mondja Bea asszony. – Amikor iskolába ment, akkor nőtt meg újra a jobb szeme. Nem bírta a fényt, télen is napszemüveg kellett neki. A gyerekek csúfolták a nagy szeme miatt, egyikük meg is ütötte a szeménél, akkor eltört a napszemüvege. A tanárok azóta különösen féltik a kislányt, nehogy valami baleset érje. Sehová nem engedik egyedül, még az ebédlőbe is kísérik, tanár hozza ki az asztalához az ebédet. Az első osztályt kétszer járta, azt mondták, az ilyen gyerekeknek több idő kell, hogy megtanuljanak írni, olvasni. Valentina óriási betűket ír, és mindent nagyban rajzol. Az iskolában csináltak egy kokárdát papírból, az övé akkora lett, hogy a szoknyájáig leérne, ha kitűzné. De nagyon szépen megcsinálta.
Ha vendég érkezik hozzájuk, a gyerekek lehorgasztott fejjel ülnek, hogy ne látszódjon a megnagyobbodott szemük. Valentina kezén kisebb égési sérülés őrzi a legutóbbi baleset emlékét. Főzni segített volna, de amikor az edényt vitte, hozzáért a kályha lapjához. Amikor édesanyjuk átrendezi a bútorokat, körbesétálnak a szobában, hogy megjegyezzék, mi hová került. A gyerekek otthon a házban töltik az idő nagy részét, jó időben legfeljebb az udvarra mennek ki. Valentinának egy játék babája van, amelyet egy tévésorozat hőse után Esmeraldának hív, Brendonnak egy háromkerekű motorja. Ha ráun a motorozásra, szerszámokkal játszik: kalapáccsal, szeggel. Tévét egy ideje nem néznek, a készüléket bevitték a zálogházba, még nem sikerült visszaváltani.
– A fiú nagyon ügyesen tájékozódik – meséli Bea asszony. – Amikor már ott mertem hagyni az óvodában, egyszer arra mentem vissza, hogy a gyerek a csúszdára ment fel. Az óvónő megnyugtatott, ne aggódjak, nem először csúszik.
A lábával tapogatta a fokokat, ahol nagyobb hézag volt, átlépte. Felment a mászókára, és még hintázott is. Elküldték kezet mosni, az asztalokat kerülgetve kiment a fürdőbe, és pontosan tudta, hová van akasztva az ő törülközője.
Bea asszony gyerekeit több kórházban is megvizsgálták, jártak Budapesten a vakok intézetében is. Ott azt javasolták, meg kellene próbálni a műtétet, de ahhoz még néhány napot maradni kellene. Bea asszony belegondolt, mennyi pénz van nála, akkor azt válaszolta, semmiképpen nem tudnak maradni, muszáj hazamenniük. Talán majd egy másik alkalommal.
Amikor legközelebb kórházban járt a gyerekekkel, azt mondták, a zöld hályog olyan mélyen legyökeresedett, hogy nem lehet műteni. Tüneti kezelést tudnak alkalmazni. Ha a szemnyomástól kipukkan a szemük, eltávolítják a szemgolyót.
Brendon és Valentina a délutánokat otthon töltik. A kislány segíteni próbál édesanyjának, a fiú azzal játszik, amit otthon talál, a kalapácsot különösen szereti. Esténként néha fejfájásra panaszkodnak, olyankor egy-egy szem Algopyrint kapnak.
*
Budai Emil 19 éves, szüleivel és testvéreivel lakik. Húgának ugyanolyan szembetegsége van, mint neki, de ő még lát valamennyit. Emil már kilenc éve nem. Azt mondja, két-három hónap alatt veszítette el a látását, fokozatosan sötétedett el körülötte a világ. Kedvenc rajzfilmsorozata a Scooby-Doo volt, de egyre kevesebbet látott a figurákból. Nem ő volt az első gyerek a faluban, aki öröklött betegsége következtében megvakult. Alkalma nyílt a Braille-írás elsajátítására, viszonylag gyorsan sikerült is.
Szintetizátoron az apjától tanult zenélni. Egy idő után első hallásra képes volt visszajátszani a dallamokat, és a készüléken választható 150-féle hangzás között is gyorsan eligazodott. Amikor lehetősége nyílik valaki más hangszeréhez odaülni, néhány percnyi ismerkedés után magabiztosan kezeli a funkcióváltó gombokat, és olyan boszorkányos ügyességgel játszik, mintha évek óta azon gyakorolt volna. A falu a pünkösdi egyház cigány missziójának egyik helyszíne, az otthonuktól nem messze található gyülekezeti házban minden héten zenés istentisztelet van, a vallásos énekeket évek óta ő kíséri. Városnapokon vagy egyházi ünnepeken néha más településeken is fellép unokabátyjával vagy édesapjával. A YouTube videomegosztó portálon számos kézikamerával, telefonnal rögzített felvételen látható, hogyan játszik.
Az általános iskola után otthon maradt. Napközben sokszor délig alszik, délután játszik, zenét szerez, vagy zenét hallgat. Ha meglátogatja barátait, unokatestvéreit, valakinek a vállát fogva megy az úton, egyedül nem tud tájékozódni. Az az álma, hogy egyszer megmutathatja tehetségét valamelyik televíziós műsorban. Az utóbbi években több produkcióhoz is beadta a jelentkezését, eddig azonban sehonnan sem keresték meg. Pontosabban mondva az idén tavasszal visszahívták, de mivel az ő telefonján éppen nem volt pénz, az egyik unokatestvére száma volt megadva. A szervező, aki a meghallgatásokat egyeztette volna, nem tudott vele beszélni, ám azt ígérte, majd telefonál még.
*
Baloghék ötödik gyermeke, Irmácska beteges kislány. Az édesanyja azt mondja, az első időben szinte a kórházban dolgozó nővérek nevelték, hiszen sokszor több időt volt bent, mint otthon. A nyolcadik hónapban született gyermeknek mindkét szemén szürke hályog volt. Műteni kellett, ám az egyéb betegségei miatt nem volt könnyű erre alkalmat találni. Azt, hogy a szürke hályog mellett esetleg zöld hályog is van Irma szemén, éveken át csak gyanították. A kislány első öt éve ugyanis a kruppos rohamokról, a fulladásról szólt.
– Magam mellé fektettem az ágyba, foszforeszkáló cumit adtam a szájába, annak a fényében néztem az arcát – meséli Baloghné. – Allergiás volt, mindig fulladt. Ki kellett dobni a padlószőnyeget; egész télen nem tüzeltünk a kályhában, mert a melegben rájött a köhögés. A kruppos betegeknek hideg levegő kell. Felöltözve feküdtünk az ágyban. Volt, hogy köhögés közben az egész arca elkékült. A mentő nem jött, én kezemben a gyerekkel az udvaron mászkáltam, mert a hideg levegőn kívül nem volt más lehetőségem csillapítani. A férjem azt mondta, fektessem a gyereket a hóba, csak legyen már jobb neki valahogy. Ötéves korára elmúlt a krupp. Akkor az orvos azt mondta, most már kezelhetik a szemét is, jöhet a műtét.
Ez azonban korántsem volt egyszerű. Baloghéknak nincs autójuk, a tömegközlekedés nehézkes, ha Nyíregyházára vagy Debrecenbe kell menni, hét-kilencezer forintért viszi be őket valamelyik ismerős. A betegséggel, utazással járó kiadásokat saját szükségleteiken spórolták meg.
– A zöld hályog betegség nem ismeretlen a faluban: tíz gyereket ismerünk, akik vagy megvakultak, vagy meg fognak vakulni – folytatja Baloghné. – Amikor megmondták, hogy Irmácska szemén is buphthalmus van, eldöntöttük, kerül, amibe kerül, a gyerek látását megőrizzük, amíg csak lehet. Mert kezeléssel, szemcseppekkel, a csarnokvizet leengedő műtétekkel késleltethető a folyamat.
Irma hétéves volt, amikor a szemét feszítő túlnyomás miatt a szemlencséje leszakadt, de időben észrevették, és a kórházban visszavarrták.
– Amikor hazajöttek a kórházból, kint álltam a kapuban – eleveníti fel Balogh Zoltán. – Megállt kicsit távolabb tőlem, azt kérdezte: apa, te vagy az? Ideszaladt: vegyél fel a nyakadba, mint régen! Felkaptam, a nyakamba ültettem. Azt kérdezi: mi az a magas ott, egy torony? Még sosem láttam. Igen, babám, az ott a templomtorony. Olyan öröm fogott el, hogy amikor letettem a gyereket, hátramentem az udvarra, hogy ne előtte sírjam el magam.
Az öröm azonban nem tartott sokáig, a javulás átmeneti volt. Irmácska szemét az elmúlt években többször vizsgálták, és 2012-ben és 2013-ban is műtötték. Az ingadozó, sokszor magasba szökő belső szemnyomás miatt újabb műtéteket írtak elő, az idei első beavatkozás azonban a gyerek vérében kimutatott gyulladás miatt elmaradt. A zárójelentését kiadó orvos többféle szemcseppet írt fel, meghagyva, pontosan negyedórás időközönként kell használni. Búcsúzóul azt mondta, figyeljenek oda a káliumban gazdag étkezésre, bele is írta a zárójelentésbe, hogy etessenek a kislánnyal sok banánt.
A szemcseppek és a gyógyszer ára 13 ezer forint volt. Baloghék „közgyógy” igazolványa már lejárt, új igényüket még nem bírálták el. Baloghné nézegette a receptet. Otthon megbeszélték, hogy mindenképpen kiváltják, lesz, ami lesz.
Megállt a kisvárdai zálogház előtt, lehúzta ujjáról a karikagyűrűt, és benyitott az ajtón.
*
Nyomortelepeken missziós küldetést teljesítő orvosok tapasztalatai szerint a legszegényebb családok sajátos nagyvonalúsággal bánnak az egészségükkel: a betegséget nem gyógyíttatják, hanem tudomásul veszik, kezeltetés helyett megtanulnak együtt élni a következményekkel. A fájdalmat és az állapotromlást beletörődve viselik, és gyakran egy buszjegy árának hiánya is elég lehet, hogy panaszaikkal ne forduljanak orvoshoz. Aki mégsem adja fel, arra sokszor elképzelhetetlen kihívások várnak.
