Éppen tíz éve mondta nekem, a festés nem más, mint korábbi élmények megidézése. Egy régebben átélt élmény újraélése. Vagyis mágia. Hiszen a festés pillanataiban feltámad az egykori valóság. Eltelt tíz év, és a képeit nézve semmi sem változott.
– Azt is mondhatnám, hogy ugyanúgy rajzolok és festek, mint ötven évvel ezelőtt. A gyerek játszik, és a rajzolás, a festés is a játék része. És a gyerek nagyon komolyan játszik. Benne él. Belefeledkezik. Amikor házat, autót, fát vagy indiánt rajzol, úgy beleéli magát, hogy hangokat ad ki, grimaszokat vág. Nálam ez a játék, beleélés sosem szűnt meg. Most is ugyanúgy festek, ugyanúgy rajzolok, mint gyerekként. Hogy intenzíven átélhessem a látványt, aztán pedig azt, amit a látvány szül bennem, vagyis amit elképzelek. Végeredményben a képet.
– Tengerparti klasszikus tájak, borongós római villák parkjai, sudár ciprusok, óriási amerikai luxuskocsik, égbe meredő felhőkarcolók, egzotikus nők – indiánok, keletiek vagy afrikaiak –, mindig vonzók, erotikusak, néha gyönyörű nők és királyi állatok, oroszlánok és farkasok. Ragaszkodik a témáihoz.
– Tájakat festek. Lányokat. Ezeréves vagy modern épületeket. Titokzatos országutakat. Inspirálhat egy tévéfilm. A hangulata. Akár egyetlen jelenete. Vagy a színei. A régi Columbo-filmeknek csodálatos színeik vannak. Máskor elég egyetlen fénykép is. Vagy egy fénykép részlete. Egy régi nagy festő képének valamelyik részlete. És ha közeledik az alkony. A fények meghittebbek, melegebbek lesznek az utcákon, a háztetőkön. Lágyabbak. Ilyenkor kezdek el az állvány felé tekingetni. Járkálni a vászon előtt. Ráhangolódni.
Aztán kezdődhet a szertartás. A rituálé. Muzsika. Mintha egy oltár körül tevékenykednék. Füstölő. Gyertyák. Tibeti harang. Mondom, ez mágia. Elkezdek festeni vagy rajzolni valamit, ahol vagy amiben szeretnék benne lenni. Ahogy festek, átélem, amit festek. Egy fatörzs vonalát meghúzni. Egy szép nő karjának vonalát. Érzéki öröm. Valóságos boldogság. Élvezet. Élvezem, amikor az ecsettel meghúzom a comb ívét. Igen, ez nem változott. És remélem, soha nem is fog. A festés öröm. Ha nem élvezem, a kép sem lesz jó. Egy női váll vonala. Ahogy végigsimítom a hónaljvágást az ecset finom, puha hegyével. A valódit érintem meg ilyenkor. Nemcsak a téma érzéki, hanem a festés maga is.
Függőleges méregzöld
– Ragaszkodik a témáihoz, de most olyan képeket is mutatott, amelyeket régebben nem. Hermafroditákat, akiket „gyönyörű androgünök”-nek nevez. Nem ijesztőek, nem csúnyák, még inkább kedvesek. Azért a néző feszeng, amikor szemléli őket. Miért dugta el, miért titkolta ezeket?
– Nem titkoltam, csak kicsit dugtam el. Még kiállítva is voltak. Amikor fotókon láttam őket, az hatott meg, hogy milyen szépek, és derűs bizalommal néznek ránk, miközben nem tudják, hogy valójában megijednek tőlük az emberek. Ezt megrendítőnek éreztem. Végül is nem rejtegettem, csak nem gondoltam, hogy ezeket a képeket kellene a fókuszba állítanom. Nem szeretek megbotránkoztatni. Nem szeretem azokat a munkákat, amelyeket a belső értékük helyett a megbotránkoztató voltuk miatt értékelnek sokra. Nem szeretem a hivalkodó, szemtelen, tolakodó magamutogatást. És soha nem akartam zavarba hozni az embereket.
– Megfestette ezeket, és ha megfestette, fontosak. Azért is, mert megmozgatják a befogadót, és „megmozgatják”, átrendezik kicsit a fejünkben a többi képet is. Ha elfogadom, hogy minden tájban, alakban és jelenetben érzékien benne van, akkor ez a téma is vonzza vagy vonzotta. Amiben semmi különös sincs, hiszen mai világunkban a nemiség minden árnyalata erősen jelen van.
– Csak ha már erről beszéltünk. Egyszer járt nálam egy gyűjtő. Egy nő. Hivatása szerint pszichológus. Azt mondta, hogy a ciprusoknak erős az erotikus tartalmuk. Fallikus szimbólumok. Hát még az egeket súroló, égbe meredő felhőkarcolóknak. A szökőkutakról nem is beszélve. Nevettem, és elárultam neki, hogy ez egyáltalán eszembe sem jutott. A ciprusokat azért szeretem festeni, mert nagy függőleges mozdulatokkal olyan élvezet kenni a méregzöld festéket.
– Van egy másik képe. Az Indián lányok. Gauguinra emlékeztet. Erős kép. Megfestette vagy kilenc változatban.
– Tudom, ezzel a sorozattal is veszélyes vizekre eveztem. Gauguin homokban ülő tahiti nőinek a szemében azt az időtlen nyugalmat és elfogadást láttam meg, amely a mi világunkban ismeretlen. De azonkívül, hogy számomra ez a jelenet is erotikus (akár egy portré vagy egy tájkép), példázza a legtöbb festőnek azt a késztetését is, hogy egy motívumra nemcsak egy jó megoldás van, hanem nagyon sok. Ezért ugyanazt megfestjük többször, más módon.
Nőben férfilélek
– El Kazovszkij halála után Földényi F. László emlékező írásában fölteszi a kérdést: „Elszáll a lélek?” És azt mondja, ez a kérdés évtizedeken át izgatta a festőt, állandóan érezhető volt a festményein. Onnan jut eszembe, hogy az új lakásuk, amely egyben műterem is, tele van El Kazovszkij-munkákkal. Falakon lógnak, bútoroknak támogatva várják, hogy megleljék a helyüket. A magányos, holdat vonyító kutyafigurák közül is látok kettőt az egyik könyvespolc tetején. Lélek és mágia. Ez igazán elég, hogy összekössön két embert.
– Olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy a halála előtti tíz-tizenöt évben egyik képemet sem éreztem késznek addig, amíg nem látta. Nagyon pontosan ítélt. Azonnal kiszúrta, ha valami még nem volt kész. Ha valahol valami még hiányzott vagy megoldatlan volt. Sokat segített nekem. Nagyon erős volt. Vívódó. Közben kristálytiszta. Nehéz helyzetben. Egy szép, okos és tehetséges nő, akiben férfilélek élt. Olyan férfié, aki nem nők után vágyakozott. Nagyon nehéz élet volt az övé. Mindent tudott, mindent megélt, mindent átélt, mindent el tudott képzelni, ezért mindent megértett. Amióta elment, folyamatosan hiányzik. Az ő festészetét is nagyon érzékinek látom. Az erős színeit. Ahogy a festék vastag rétegeiben, az ecsetnyomban keverednek. Az ízüket is érzem.
– El Kazovszkij a szenvedés festője volt. Az emberi szenvedéstörténet érdekelte. Ezzel szemben ön úgy tartja, hogy a festés öröm. Akár odáig is elmegy, hogy azt állítja, kínlódásból nem születhet jó mű. Nem a gyötrelem, hanem az élvezet ad alkotó energiát. Az öröm eredményeként lesz élvezhető a mű is.
– Én ezt másként látom. Az igaz, hogy nekem a festés élvezet. Igyekszem is mindig biztosítani hozzá a megfelelő tárgyi és hangulati körülményeket. Az is igaz, hogy El Kazovszkij sokat szenvedett, én mégsem látom, láttam őt tragikus alaknak. Ugyanúgy a saját gyönyöréért festett, mint én. A maga örömére. Érzéki élvezetből festett ő is. Nem gyónás és nem kínlódás, nem fájdalmas áldozat, hanem önkielégítő festészet a mienk. Talán meglepő a szó, de igen jól fejezi ki a lényeget. Nekem amerikai autócsodák, ciprusok, felhőkarcolók, klasszikus kertek, oroszlánok, meztelen testek. Neki például a hattyúk. A hattyúk tava. Vagy Szent Sebestyén, Ábrahám és Izsák. Ő is a rajongása tárgyait festette meg, ahogy én. Hattyúk, balerinák. A hattyúk tava volt az egyik kedvence. Egy másik motívuma Szent Sebestyén. Da Messina után. Főleg a mellkas. Vagy Rembrandt után az Izsák-képek. Ábrahám és Izsák. Akart hinni Istenben, ugyanakkor kételkedett is. Tartott a haláltól.
Valami furcsa
– Mit gondol ön mennyről, pokolról, lélekről?
– A poklot hagyjuk. Lehet, hogy nincs is véleményem vagy vízióm róla. A mennyország? Nem tudom. Nem látom. Nincs szabályos, vallásos véleményem erről, bár rendszeresen járok templomba. A rendszeres szertartások fontosak nekem a békémhez. Hívő módon fontosak. Hiszek Istenben. És hiszek abban is, hogy a halál után jobb helyre kerül a lélek. Úgy hiszem ezt, mint egy gyerek. Nincs ebben semmi tudomány vagy vallásosság. Ez laikus érzés. Nem elmélyült, kicsit felszínes. Közben meggyőződéssel hiszek abban, hogy a szeretteim léteznek valahol. Sőt tudnak rólam. Figyelnek. Úgy értem, hogy velem vannak, törődnek velem a haláluk után is. Hiszek az isteni gondviselésben. A szeretetben. A nem láthatóban.
– Egy kritikusa azt írja a nemrégiben zárult kiállítása kapcsán, hogy ön romantikus festő. Aztán így folytatja: „Szotyory romantikáját a romantikus témáknál kétségébe vonja Szotyory maga – a megidézést a tagadás.” A képeivel kapcsolatban ilyen jelzőket használ: „baljós” limuzinok, „gyanús” érzelemgazdagság, „képtelen” zöld fű, „vészjóslóan” villogó szemű farkas.
– A kép tárgyában mindig kell lennie valami különösnek. Valami rejtélyesnek, titoknak. A kép, ha rápillantunk, elsőre realistának vagy akár romantikusnak is tűnhet. De aztán jön az érzés, hogy valami furcsa van itt. Valami metafizikus többlet. Rejtély. Ahogy az álomban. Valóság, hiszen benne vagyunk, velünk történik, a reális környezet mégis valami túlvilági fényben úszik. Lebeg. Itt vagyunk, de ez nem lehetséges! Előfordul, hogy festés közben én magam is izgatottan kérdezem magamtól: „Mi lesz ebből? Kik ezek? Mi fog itt történni? Ebben a baljós kertben? Ebben a különös házban?” Ahogy már, mondtam, minden képem abból a vágyból születik, hogy szeretnék ott lenni. Azok között a fák között. Abban a mediterrán kertben. Szeretnék abban a kocsiban ülni. Azok között az emberek között lenni. Én nem bírálok, nem ítélek el, nem ironizálok, nincsenek koncepcióim, bennem csak a rajongás dolgozik olyankor. Úgy is mondhatnám, hogy minden képem sóvár vágyból születik.
– Ha már a vágynál tartunk, hadd kérdezzek valamit. Margarétáról. A párja fotómodell is volt. Régóta együtt vannak. Azt mondta egyszer, nagyon vágyik a gyerekre.
– Igen. Addig, amíg nincs folytatás, amíg nem él tovább valakiben az, ami vagyunk, és a szüleink meg minden ősünk, addig hiányzik valami, addig nem tudok megnyugodni.
Szotyory László
Kolozsváron született 1957-ben. Tizenhárom éves volt, amikor áttelepültek Magyarországra. Veszprémben járt középiskolába, majd beiratkozott Budapesten a Képzőművészeti Főiskolára. Mestere az úgynevezett „rongyos festők” talán legnagyobbika, Kokas Ignác volt, és Dienes Gábor. 1983-ban végzett, azóta kiállított az Amerikai Egyesült Államokban, Moszkvában, honi városok egész sorában. Az El Kazovszkij halála előtti bő évtizedben meghatározó barátság fűzte a szentpétervári születésű „lélekfestőhöz”. Művei megtalálhatók egyebek közt a Magyar Nemzeti Galéria, a Ludwig Kortárs Művészeti Múzeum, az atlantai (USA) Axis Gallery és a gainesville-i (Georgia, USA) Brenau University Gallery gyűjteményében. 2000-ben Munkácsy-díjat kapott.