A bábakérdés ma már csaknem kizárólag a falu kérdése, mivel a városokban a terhes nőknek mindig nagyobb és nagyobb százaléka nem otthon, hanem kórházban, gyógyintézetben szül (Budapesten 1933-ban 93%). A bábák száma 1921-ben 6134 volt; 1932-ben 5715-re szállt le, tehát tíz év alatt 419-el csökkent. Ezt a csökkenést a szülészeti rendtartás bevezetése idézte elő.
A bábák létszáma a szükséglethez képest, még nemzetközi viszonylatban is nagy volt, miáltal a kereset nélkül levő bábák sok helyütt tiltott műveletekkel is foglalkoztak. A falun működő bábák részben községi vagy körbábák, részben magán bábák.
Fizetés szempontjából a községi bábák három fizetési osztályba vannak beosztva. Ezen beosztás számol mindenesetre a községek teherviselő képességével, de nem mondható racionálisnak. Mert a nagyobb községben, ahol a magángyakorlatra is több kilátás van, kapják a nagyobb fizetést, kisebb községben pedig, ahol a szülések száma is kisebb, kevesebbet.
Az a bába, aki ezer lakosnál kisebb lélekszámú községben van, kap egy évre háromszáz pengőt, aki ezernél nagyobb, de kétezer léleknél kisebb számú községnek bábája, az kap évi négyszázötven pengőt. Akit pedig jó sorsa kétezer lakosúnál nagyobb községbe vezérelt, annak évi hatszáz pengő a fizetése. Megengedi a törvény azt is, hogy több, ezer lakosúnál kisebb község, melyek közel fekszenek egymáshoz, közösen tarthasson egy ú. n. körbábát. Ennek fizetését az összlakosság száma szabja meg. Lakbér, korpótlék, előléptetés, nyugdíj nincsen.
Hogy a szülészeti rendtartás nem hozta meg azt az eredményt, melyet tőle várhattunk, annak egyik fő oka az, hogy nem tudjuk az öreg bábákat nyugdíjba küldeni és őket fiatal és friss erőkkel pótolni. A bábakérdés rendezésének egyik fő célja az is, hogy intelligensebb, középiskolai végzettséget felmutatni tudó nők menjenek a szülésznői pályára, akiktől többet és jobbat várhatunk.
De hogyan menjenek oda, ha a fizetésük ilyen alacsony, ha jövőjükről gondoskodás nem történik, ha a várható magángyakorlat napról-napra, részben az intézetekben lefolyó szülések, részben a nehéz gazdasági viszonyok, s népünk nagy szegénysége miatt kisebb lesz?
Nézzük meg egy konkrét példából, hogy mit keres meg a falusi bába? Köröm három községében négy bába működik. Az 1932. évben a születések száma 211 volt. Egy bábára tehát 52-53 szülés jutna.
A valóságban azonban nem így volt, mert ebből a 211 szülésből a körön kívül lakó bábák láttak el, vagy pedig bármi okból korházban szült 37, maradt a négy bábának 174 szülése. Ebből az egyik bába levezetett 70-et, a második 23-at, a harmadik 46-ot, a negyedik 35-öt. Az első bába, ki községi bába is és évi 450 pengő fizetést is kap (leszámítva a bábák fizetéséből az azóta életbelépett százalékos csökkentést, ami kb. 20%-ot tesz ki) keresett 350 pengőt.
Egy szülés levezetési díját öt pengőben állapítom meg, mert ennyi nálunk a vármegyei törvényhatóság által megszabott díjazás, de ennek egyharmada ma nem folyik be, viszont akadnak még, kevés számmal ugyan, mégis szülőnők, kik többet fizetnek a bábának. Az első bába keresete tehát 800 pengő volna. Tájékozásul megjegyzem, hogy ez a bába fiatal, jólképzett bába, ki egyedül van egy olyan községben, amely a szomszédos bábáktól távol esik.
A második bába szintén községi bába, keresett évi 600 pengő fizetése mellé 115 pengőt, a harmadik magánbába, kinek fixuma nincsen, keresett 230 pengőt, a negyedik, szintén községi bába, a 600 pengő fizetése mellett keresett 175 pengőt. Hangsúlyozom újból, hogy a bábadíjaknak úgy, mint az orvosi honoráriumoknak, egy jó része nem folyik be, sőt be sem hajtható. Ezen számok világosan mutatják, hogy miért nem remélhetjük egyelőre azt, hogy a középosztály leányai a szülésznői pályára menjenek, pedig elhelyezkedni máshol is alig-alig tudnak.
(Dr. Kerbolt László: A beteg falu, 1934. Forrás: Magyar Társadalomtudományok Digitális Archívuma)